Feltörekvőben a kisebb városok, ha minőségi éttermekről van szó: kedvelt nyaralóhelyeinken, gyakran látogatott vidéki városainkban is lehet már nagyon finomakat enni. Nekem most Esztergomba vezetett az utam, és teljesen véletlenül találtam egy olyan szuper éttermet, ahova biztosan visszatérek majd. Ami leginkább megfogott benne, az az egyedi halas kínálata: olyan tengeri fogásokat ehetünk, amilyet egész Magyarországon kevés más helyen, ráadásul nagyon magas minőségben. 

Esztergom mindig megér egy látogatást

Sokszor járok a Dunakanyarba, és bár nincs egy nagy kedvenc városom, Esztergomot valamiért mégis különösen szeretem. A városnak amolyan igazi dunakanyari hangulata van, és bár a belvárosban sétálva számtalan ponton érezheti azt az ember, hogy itt megállt a fejlődés (elég csak a romos homlokzatokra és a szocialista építészet legsötétebb korszakát idéző belvárosi épületekre gondolni), valamiért mégis van egy különös bája ennek a kisvárosnak. Hogy a Duna-part, a Prímás-szigetet leválasztó kis kanális, vagy a Pilis közelsége teszi-e, nem tudom, de az biztos, hogy a város fölé tekintélyesen magasodó bazilika hatalmasat dob a város összképén.

Tőlem ugyan távol áll a hit, de az esztergomi bazilika távoli látképbe magasodó képe engem is áhítatra késztet olykor. Menjünk akár autóval, akár vonattal, a római egyház hazai csúcstemploma már messziről kivívja a tekintélyt magának. Esztergom talán-talán csak egy kisváros lenne a többi közül nélküle. Nem a legrégebbi templomunk, építészeti megoldásai sem annyira egyediek, de hát mégiscsak ez a legnagyobb. Egyébként aki most akar menni megnézni, nem jár jól, a bazilikát ugyanis renoválják épp. Aki pedig Budapestről menne vonattal, az a több hetes vágányfelújítás után most már egy óra alatt elérheti a várost a Nyugatiból – de azt tudd, hogy a vasútállomás Esztergomon belül kissé távol van a belvárostól.

Aztán hogy ne csak lentről meredjünk felfelé a klasszicista épületre, rögtön mellette ott magaslik a Szent Tamás-hegy, amiről épp tökéletesen rálátunk – csak hogy még emelkedettebb legyen az élmény. Fene szerencsés ez a város, kiváló adottságai vannak, ne tagadjuk egy percig se. Persze minden csodája ellenére Esztergom is csak egy klasszikus magyar város, annak klasszikus bajaival. Nem a hámló vakolatra gondolok (amiben Esztergom talán még kicsit felül is teljesít), hanem arra a temérdek atlétás, kétfogú, csúszottfejű suttyóra, aki a várost lakja – akinek nem inge... De hát ez Kelet-Közép-Európa (vagy inkább a Balkán, én azt mondom), a szellemi nyomor annyira a sajátja ennek a régiónak, mint a fasírt meg az alkoholizmus. Ez van, így szeretjük.

Egy szónak is száz a vége: ha még nem voltál, menj el Esztergomba. Mi is járjuk az országot, amikor csak tudjuk – és ha szuper étteremre bukkanunk, be is számolunk róla itt a blogon. Ne maradj le róla: kövess be minket Facebookon!

Szuper étterem Esztergom közepén

Aki egy jót akar enni, az sem marad hoppon: Esztergomot is elérte a gasztroforradalom. Tapasztalatom szerint a városban nagyon magas az egy négyzetkilométerre eső éttermek száma, így aztán bőségesen lehet válogatni. A klasszikus magyaros vonal mellett van itt büfés hely is bőven, és bár tavaly még (majdnem) nápolyi pizzát is lehetett enni a Mária Valéria híd lábánál, most ennek nem találtam nyomát (tegyük hozzá gyorsan, hogy nem hétvégén voltam).

Most nem nyaralni voltam Esztergomban, más ügyben mentem, de ha már ott voltam, természetesen enni akartam egy jót. Ki is néztem pár éttermet, jobb híján Google-értékelésekből indultam ki (tudva azt, hogy egyébként nem teljesen megbízható ez). Így találtam meg a Cilantro Tropical Bistrót, ami két másik híres helyi étterem szomszédságában van. Bár a belvárosban van, mégis eléggé kiesik a turista látóteréből, így ha nem lenne Google, valószínűleg én sem találtam volna meg. A cégér szerény, az utcára nincs kipakolva a terasz, így tényleg keresni kellett a helyet. De meglett. Talán a nagy Coors-emlémáról megismeritek, ha máshogy nem – és itt tenném hozzá, hogy nem tudom, mennyire érdemes ezzel a sörrel reklámozni magunkat.

Beérkezve egy idősebb úriember fogadott, aki amolyan görögösen épp a teraszon fogyasztotta el a kávéját. Az úriember minden tekintetben amolyan mediterrán típus: közvetlen a vendégekkel, de azért kellően távolságtartó is, cseppet sem tenyérbemászó stílusú. Ám ami a leginkább mediterránná teszi, az az, hogy ottlétem alatt szinte végig a teraszon ült egyedül vagy kávét szürcsölve, vagy cigit füstöltetve. Mivel egyedül voltam, szóba elegyedtünk – hamar kiderült, hogy ő a tulaj. (Természetesen nem mondtam el neki, hogy blogolok, esetleg még befolyásolta volna a kiszolgálás minőségét, és akkor hogy születik objektív cikk, ugye?)

Leültetett egy helyre, és hamar elsorolta, hogy mi a napi menü – ami nem szerepelt az egyébként is bőséges étlapon. Rögtön láttam, hogy nem hétköznapi helyről van szó, olyan ételek szerepeltek az étlapon, ami igazi igényes étteremvezetésre utal. Gondolok itt elsősorban a tengeri ételekre: a polip és a homárfarok csak a kisebb meglepetést okozta, sokkal nagyobbat néztem, amikor mahi mahi és rája is szembejött az étlapon, de azért a Szent Jakab kagyló is érdemel egy említést, azt se találunk mindenhol, még halakra specializálódott étteremben sem.

Tudom-tudom, tengeri ételeket együnk csak tenger mellett – mondhatjátok, és ez nagyon igaz. De ehhez tartozik egy kiegészítés: csak akkor, ha a tenger mellett biztosan frisset eszel, márpedig erre ne vegyél mérget (főleg a turistalehúzó éttermekben nem feltétlenül van ez így). Nekem idén valószínűleg kimarad a tengeri nyaralás, de emellett is nagyon vágytam valami hálófogta finomságra, így már a választékkal megfogott a hely. De aki mást választana, annak jó hír, hogy mexikói, magyaros és olaszos ételek is vannak az étlapon – italománságom okán utóbbiakat én inkább elkerülöm, szinte biztos, hogy találtam volna valami kivetnivalót bennük.

Nézd meg eredeti olasz receptjeimet az oldalunkon: és ha már ott jársz, kövess be minket Facebookon!

De hogy mennyire széles spektrumú az étlap, arra álljon itt egy példa: a fent felsorolt tengeri ételek mellett ehetünk itt füstölt angolnát libamájjal, amerikai salátákat, olasz osso buccot, brassóit, pacalpörköltet, steaket, burritót és hamburgert is. Általában gyanakodva figyelem ezeket a fúziós erőlködéseket, és most sem nagyon kalandoztam volna el a halas résztől, de rövid beszélgetésünk alatt azt is levágtam, hogy a görögös tulaj eléggé mívelt gasztrofővel rendelkezik. Így más ételek is kaphatnak egy esélyt, azt mondom.

Igényes mediterrán minimalizmus

Míg leadtam a rendelést, körbenéztem kicsit a helyen: már maga a berendezés is nagyon mediterrán. És ez alatt ne az erőlködős-giccses vonalat értsd üvegedényekben kiállított tésztákkal, falról lógó sonkával, latinos zenével és minden unásig ismert klisével. Nem, ez a hely úgy volt mediterrán, ahogy a mediterrán helyek azok: a maga egyszerűségével. Kis virágok, növények, rendezetlenül egymás mellé pakolt kis asztalok, kissé már lepukkant, de mégis hangulatos dizájn – teljesen úgy éreztem magam, mint anno a krétai éttermekben. A terasz melletti minierdő pálmával meg aztán végképp eklektikussá tette az élményt.

A kiszolgálásra is ezt tudom elmondani: nagyon eredeti volt az egész. Azt mondanám, családi vállalkozás lehet ez. A nagyfőnök mellett egy fiatal srác dolgozott, aki – a capóval együtt – tökéletesen ellátta a feladatát, és ennél nem is ment tovább. Nem volt idegesítő sürgés-forgás körülöttem, nem volt egyenruha, bejáratott műkedvesség: végig az volt az érzésem, hogy az egész amolyan természetesen zajlik a maga medrében. A tulajdonoson pedig őszintén érződött, hogy tudja magáról: nagyon finom dolgot fog a vendég elé tenni, és ez a tudat fontos is neki. Megszállottan szeretheti az ételeit, nyugodtan kérdezzük a fogásokról őt, sokat fog beszélni róla. A hanyag lazaság mellett elkötelezett profizmus érződik a kiszolgáláson úgy is, hogy a személyzet tagjainak arcára még egy mosoly sem ült ki végig. Műmosolyra nincs szükség, az ételek iránti rajongásra és a vendég elégedettségének maximalizálására annál inkább.

Levesnek kagyló chowdert kértem. Ugyan nem ez a minőségileg legmagasabb képviselője a kagylóból készülő leveseknek, ahogy a sok erős ízű összetevő mellett a tenger íze kissé eltompul, de most kellemesen jólesett az intenzív ízű étel, nem reggeliztam ugyanis aznap. Elég kis adag volt, tényleg csak előételnek illett be, de az elkészítése remek volt, ropogtak benne az apróra vágott zöldségek, és a kagylóadagokkal sem volt baj. A díszítéssel, tálalással nem bajlódtak sokat, de ez nem is akkora nagy baj: én annak a híve vagyok, hogy a művészkedésnek nem a konyhában van a helye, ahol a mindennapi működésünkhöz szükséges betevő készül. A művészetet hagyjuk meg a mindennapokból kiszakadással együtt járó élvezetnek. Mondjuk egy fokkal lehetett volna igényesebb azért, cserébe nagyon finom volt.

Ha tetszik ez a szemlélet, és szeretnél még hasonló írásokat olvasni, dobj egy lájkot Facebookon: ne maradj le írásainkról. Instagramon exkluzív tartalmakat találhatsz.

Másodiknak polipot rendeltem, ugyanis odavagyok ezért a nem hétköznapi ételért. Ha ódzkodnál tőle, ne tedd: a jól elkészített polip húsa igazi csemege, színtiszta fehér hús, amelynek egyedi íze semmihez sem fogható. Ugyan tudom, hogy a Cilantroban rendelt polip nem tegnap mászott ki a tengerből, mégis kifogástalan, omlós, puha volt. A köret és a „szósz” kissé fantáziaszegény volt, ennél azért a mediterrán Európában sokkal ötletesebb köreteket kaptam a polip mellé, abban viszont teljesen egységes volt mind, hogy nem tolták túl a köretezést: a polip húsa a lényeg, így mindenképp valami minimalista köret dukál mellé. Mindenesetre a felszeletelt jégsalátánál kicsit kreatívabb megoldást vártam volna, de hát annyi baj legyen. A mango salsa – ami apróra vágott mangó volt – pedig passzolt mellé, örültem is, hogy nem tocsog a szószban a látványos polip-kar. A végeredmény így is kiváló volt: a hely nemcsak hangulatában, hanem az ételekben is elhozta nekem a mediterrán érzést, ha már a tenger idén kimarad.

Szívesen kóstoltam volna más ételt is, de egyelőre csak egyszer jártam ezen a helyen. Hangsúlyozottan egyelőre: egészen biztosan vissza fogok még ugyanis ide térni, ha Esztergomban járok. Két asztallal odébb egy másik szólóvendég ült, így vele is szóbaelegyedtem, így tudtam meg, hogy a velős pacalt is kiválóan készítik a helyen (noha azért megjegyezte, hogy evett már ennél jobbat).

Persze a minőségnek ára van: a fogások drágák. Csak a leves – ami legfeljebb előételnek jó – 1600, ha kis adagot kérsz, ami tényleg kicsi. A polip pedig – ami szintén nem túl nagy, de hát ez normális – 6000 felett van. Így kávéval, szódával együtt 12 ezret fizettem, ami azért eléggé fájt. Ráadásul ha nem preferálnám egyébként is a könnyű ételeket, akkor elégedetlen lettem volna, mert a halas adagok, úgy tűnik, kicsik. De ezt tudni lehet előre: ha polipot kér az ember Magyarországon, ne lepődjön meg, ha a zsebébe kell nyúlnia. Egyébként meg minden veszettül drága ma, és sokszor az árért még minőség sem jár.

A szlovák életérzés és az igazi cseh sör csak egy rövid sétára van

Esztergom szépségéhez külön hozzáad, hogy a Mária Valéria hídon átgyalogolva egyből egy másik város belvárosában találjuk magunkat – sőt, egy másik országban. Ha valaki több napos utazást tervez Esztergomban, mindenképp javaslom nekik Párkányt meglátogatni, ha mást nem is, a Fő utcát (Hlavná) mindenképpen. Párkány magyar város egyébként, így a helyiek erős akcentusa ellenére tökéletesen érteni fogjuk őket (persze a szlovákok már eléggé elárasztották Dél-Szlovákiát is, így biztosan hallunk majd nem egy szlovák szót). A magyar többség persze nem akadálya annak, hogy igazi szlovák ételeket fogyasszunk.

Én a Rooster Pubot külön ajánlom, kiváló bryndzové haluskyt (juhtúrós galuskát) ettem ott, és még tankos pilzeni sört is lehet ott fogyasztani, ami egészen kiváló. De van attól nem messze egy középkort mímelő étterem is, ahol egészen megalázó módon bánnak a vendégekkel (és ezt előre közlik is): persze ez csak amolyan giccses középkormímelés (ami amúgy Csehországban is nagyon dívik), az ételek inkább középszerűek, mint középkoriak. „Ha pocsék étket teszel elém, te paraszt, a fejedet vétetem!” – mondjátok ezt a pincérnek, kíváncsi vagyok, hogy fog reagálni. (Ha voltak akkora tökeid, hogy ezt megtetted, mindenképp számolj be róla Facebook-kommentben.)

Emellett a fő utcán lehet inni Bernardot is, ami a pilzeni mellett az egyik kedvenc söröm – szintén pasztörizálatlanul. De tankös sörből van itt Zlaty Bazant is, ami ugyan önmagában elég gyenge minőségű szerintem, de a pasztörizálatlanság ennek is jól áll. És ha épp már besöröztünk, vagy éppen olyan gyengék vagytok, mint Vérmes Izvadász blogger-kollégám, aki már az esztergomi vasútállomáson megivott két állott Soproni után nem bírt tankos plzenit inni, akkor tudtok csapolt kofolát is fogyasztani, ami igazi szlovák kuriózum (a csehek már lejövőben vannak róla, Szlovákiában sokkal gyakrabban találtok ilyen csodát, mint a bohémeknél).

Párkány amúgy önmagában nem nagy szám, és ez a Fő utca is – bár hangsúlyozom, hogy magyar többségű városról van szó – amolyan ízig-vérig szlovák hangulatú. Ez alatt pedig azt értem, hogy jellegtelenül eklektikus építészeti stílusa van, a lelketlen modern épületeket lepukkant szocreál maradványok, és giccsesen felújított régi épületek váltják egymást. Mindez megtolva némi neonfény, gumi strandpapucs, olcsó lángos és az időrágta piros napernyők hangulatával. Párkányban mindig kicsit amolyan búcsúban érzem magam, de van egy bája, ne tagadjuk.

Mit lehet még Esztergomban enni?

Aki esetleg fürdőzne, annak nagy lehetőségeket rejt a párkányi termálfürdő, amely iránt, azt sejtem, eléggé megcsappant a kereslet az idei nyári incidens után. Őszintén szólva nem sokat tudok az esetről, így nem is csinálnék feleslegesen negatív reklámot a Vadasnak (a helyi média csinált neki eleget amúgyis), de mivel friss eseményről van szó, illett róla szólnom egy ilyen terjedelmes cikkben. Akit érint, úgyis utána jár.

Az élmények lehetséges sorának korántsem értünk a végére, Esztergomban ugyanis számos további étterem található. A magyaros ízek kedvelőinek rögtön egymás mellett ott a Csülök Csárda és a NEXT Étterem (egyébként egy köpésre a Cilantrótól), de a trash pizzát kedvelők megtalálhatják számításaikat az eléggé okádékul kinéző, a belvárosba nem tudom minek okán felhúzott esztergomi Habitat lábában található Rizzo pizzériában is, ahol nekem is volt már szerencsé(tlensége)m fogyasztani.

Bár nem ettem (és valószínűleg nem is fogok) a 42-ben, ami Michelin-csillaggal büszkélkedik, de akinek van 100 ezer forintja az egyharapásosokból álló „fine dining” élményre, az megtalálja ezt is Esztergomban. Én sose kedveltem az ilyesfajta bohóckodást, úgyhogy ennél bővebben nem is írnék a helyről. Ellenben egészen jó padlizsánkrémet ettem szemben a BeerLegálban, amely ugyan sörös helynek hirdeti magát, de épp a sörélmény nem volt annyira meggyőző. A fali képek frappánsak, és azt hirdetik, hogy itt tényleg komolyan veszik a sört, csak akkor nem értem, hogy a pasztorizálatlan Bernard (amit POHÁRban hoztak ki…) hogy nem forog eléggé a csapon ahhoz, hogy megőrizze friss ízét (egészen pocséknak találtam akkor), és a Guinessnek miért van olyan vízíze? Rosszkor mentem, lehet, de sörkedvelőknek én nem ajánlom a helyet.

Tudnék még jó sokat írni Esztergomról, de az olvasó türelme is véges. Mindenképp ajánlok egy látogatást ebben a kedves kis városban – és ha ellátogattál, remélhetőleg ez az írás segítségedre volt az élmények megtalálásában. Követőinkkel hamarosan találkozunk, aki pedig még nem követ, az itt egy kattintással meg tudja tenni. Puszi.

Fotó: Ínyenc Fenevad