A strandbüfék minősége az elmúlt 20-30 évben nem változott az árral egyenesen arányosan – az előzőben is van némi elmozdulás, utóbbi viszont őrületesen elszállt. Az infláció évről-évre látványosan érződik, de ez a nyár még különlegesebb lesz ebből a szempontból. Persze tudjuk, a koronavírus betesz a turizmusnak, de nem a vidéki turizmusnak, és legfőképp nem a Balatonnak és Velencének, hiszen aki nem tud (vagy nagyon helyesen nem akar) külföldre menni, az itthon fogja költeni a pénzét. Ez pedig túlzsúfolt strandokat, túlárazott büféket, sietve, mégis lassan elkészített ételeket eredményez. Ezt tapasztaltuk most meg a Velencei-tavon.

Imádom Velencét, talán jobban is, mint a Balatont. A magyar tenger nagy fejlődésen ment át az elmúlt években, az érdeklődés iránta viszont töretlen, Velencén ezzel szemben ha kifogunk egy jó strandot, sokkal idillibb, szellősebb a hangulat. Ilyen a gárdonyi Tó Party Strand&Kemping is, amely nevével ellentétben cseppet sem bulis strand. A takaros kis strand a tágas, széles gyepréteggel, kecses nyárfákkal, és a lassan mélyülő partszakasszal tényleg hamar magával tud ragadni. Nem olyan fancy és kiépített, mint a velencei strandok zöme, de sokkal zöldebb, és emiatt nekem sokkal hangulatosabb is – bár ami azt illeti, az utóbbi időben ezt is megcsapta a modernizáció szele, meglátjuk, ez meddig fajul a továbbiakban. 

A mellette levő szabadstrand felejtős: a helyiek szeretik, de a kis partszakasz nagyon zsúfolt, és a fizetős résztől elválasztott kerítés rögtön ott van az oldalunkban, a másik oldalon meg a magas nádas takarja a kilátást. Persze a Tó Party strandon (elég félresikerült név, mit ne mondjak) ki kell fizetni az 1200 forint belépőt (ez sem ennyi volt az elmúlt években), ami nem kényelmes. Egyébként a szabadstrandról még csak beúszni sem kell, a víz olyan sekély, hogy az gyalogol be, aki akar. Mi ilyesmire azért nem buzdítjuk a Kedves Olvasót. Egy szónak is száz a vége – szeretjük a gárdonyi TóPartyt, és egy szezonban háromszor-négyszer azért le is nézünk. 

Idén azonban valami megváltozott. Persze lehet, hogy csak szimplán nem volt szerencsénk, és pont akkor mentünk, amikor sokan voltak (a képek már este, távozásunkkor készültek, nem látszik rajta a tömeg). Az idő jó volt, hétvége volt, nyilván mindenki ekkor megy strandolni – de az előző években is a kánikulában mentünk le, és sosem voltak ennyien. Már a bejutást is 10 perc sorbanállás előzte meg. Ez nem tűnik soknak, de ne feledjük el, hogy ez nem egy füredi Eszterházy strand (mondjuk én még ott sem vártam soha ennyit). Beérve aztán már minden zsír volt, egyébként a helyi személyzet is ügyes volt, gyors volt a jegykezelő is, és egy külön ember tette fel ránk a karszalagot (ami azt lenne hivatott mutatni, hogy nem a szabadstrandról úsztunk be – már ha ellenőrizné bárki is). 

A sok ember egyébként bőven eloszlott azon a nagy téren, szerintem ez a strand úgy igazán nem is tud megtelni. A víz hozta a formáját - az elején hereösszehúzóan hidegnek tűnt, aztán amikor kijöttem, inkább ugrottam volna vissza bele. Igaz, hogy most épp lehűlés van, de hétvégén megint kánikula lesz, érdemes most lemenni a tóra, ha esetleg ezen filóztok.  Na de ennyi elég is volt a közszolgálatiságból, beszéljünk a kajákról.

Eddig is szar volt a kaja, de legalább nem került ennyibe

Szerencsére a Balatonon már egyre több helyen látunk értékelhető kajáldákat a strand mellett is, és nem tudom, ez mennyire általános a Velencei tóra, de ezen a strandon nem ez a helyzet. Meg hát azért a Balaton többségén sem, lássuk be. A legtöbbször ezeken a helyeken lángost eszem, mert az azért nagyrészt mindenhol hasonló, meg talán arra odafigyelnek, hiszen azt a két hozzávalót, ami rákerül, azért kínos lenne lespórolni. Klasszik Kádár-kori büfék ezek, amelyek sem a menüben, sem a szellemiségükben nem változtak (legalább azokat a ronda piros táblákat lecserélték volna…). Persze ilyen dolog ez a nyári strandolás, tudod, hogy amit eléd tesznek, az rettenetesen gyenge minőségű lesz, és kicsit drágának is érzed, de hát a Balaton vagy a Velencei-tó partján vagy, enni pedig kell valamit, belefér. Nekem is belefér, mindig, és általában nem is húzom a szám.

De ez a legutóbbi élményt már nem volt ilyen könnyű megemészteni. A TóParty strandon 4 büfé is van, de mindegyiknél akkora sor állt, hogy az valami rettenet. Fél órát álltunk sorban, mire az egymással telitorokból ordibáló büfések közül az egyik felvette a rendelést – úgy viselkedett, mintha minden gondjáért én lennék a felelős, pedig én csak egy nyamvadt hekket kértem. Tömegtermelésben ment a dolog – mondtad, felírta, kérdeztél, nem válaszol, kérdez, válaszolsz, nem hallja, elmegy, visszajön, mondod, nem hallja, visszakérdez, mondod, felírja, sorszámot a kezedbe nyomja, és már fordul is a következőhöz. Melletted eközben megy a kórusban ordibálás, hogy „elkészüült a tizenketteeess!!! Tizenketteeeeesssss!!!!” Nagyképernyőn látod, ahogy a mirelit kaját hányják bele a több liter forró olajba az unott arcú büfések, mögötted meg türelmetlenkedik mindenki. Szóval a szokásos.

Aztán jött a tortúra. A kaját két részletben készítették el – de nem az egyikünk rendelésére kellett várni, ami még rendben is lett volna. Itt valamiért előbb elkészítették a köretet, majd még 15 percet vártunk a halra és a lángosra. Logikus. Ekkor már rohadtul éheztünk, hiszen már vagy 45-50 perc eltelt a sorbanállás óta. Hely épphogy volt, de csak mások padjánál, amivel nincs is semmi baj, hiszen szeretjük embertársainkat, szívesen ülünk melléjük (ha nem köhögnek). Mire megjött a kaja, már nem is számítottunk semmi jóra, mert a mellettünk ülőktől már végighallgattuk, hogy mennyire rossz. Az egyikük konkrétan azt mondta, hogy „ilyen szar kajára ennyit még nem vártam”. A srác kolbásza tényleg nem nézett ki jól, ez a mócsingos lecsókolbász volt, tudjátok. A lángos pedig akkora volt, mint két tenyerem összetéve, és nincs nagy tenyerem.

A mi lángosunk sem volt nagyobb, és ha illik, ha nem, erről azért némileg sikerült lespórolni mindent. Volt rajta sajt is, volt rajta tejföl is, de még ez a pici lángos is elbírt volna többet. Fokhagyma viszont volt rajta gazdagon – gazdagabban is, mint kellett volna. A hekk elment, klasszik hekk volt. Szerencsére nem volt olyan keserű utóíze, mint sok másik hekknek. A savanyúságból hármat kellett volna rendelnem, hogy elég legyen ekkora halhoz, de a krumpli mérete korrekt volt, az íze meg az állaga kevésbé. De hát tipik mirelit krumpli, na. A többi kaja sem nézett ki jól – volt hamburger, de az totálisan felejtős ilyen helyen. Amit itt hamburgerként adnak, azt nehéz lenne bárhova is besorolni. Nem csak az ételek között, hanem úgy eleve az univerzumban megjelenő objektumok körében.

Mivel sokáig voltunk, kétszer is ettünk. Másodszor már nem volt akkora sor, és egy másik büféhez mentünk. A kajára sem kellett annyit várni. Itt a kiszolgálás is jobb volt, és a kaják is változatosak voltak (nem volt hekk, de voltak különféle pörköltek és sültek). Persze itt sem volt díjnyertes a kaja – a nagy krumplihalmon volt pár darab rántott camembert (nyilván mirelit), az én rántott csirkém viszont elég nagy volt. Az íze meg olyan volt, mint egy fantáziátlan rántott csirkének. 

Teljesen felesleges leírnom, hogy melyik két büfét próbáltuk ki a négy közül, mert 12 és 3 között mindegyiknél kígyózott a sor, és a kaja mindenhol nagyjából ugyanolyan. A transzparencia kedvéért mégis megemlítem, hogy a bejárat melletti és a tóhoz közelebbi, különálló egységről volt szó, ebben a sorrendben. 

Egyébként tudjátok, ez mind tök evidens, és sajnos ma még senki nem várhatja, hogy ennél jobb minőségű kaját kapjon a strandon. Ez még nem az az ország, és nem az a korszak.  Azok a büfében halálig dolgozó melósok miért is nyújtanának ennél többet, ők nem képzett szakácsok, hanem dolgos amatőrök. Dolgosak, ezt el kell ismerni, mégiscsak ők főnek bent ott, hogy mi ehessünk. És a kötelezőt így is lehozzák. Ez így volt tavaly is, meg azelőtt is, meg azelőtt is. Az árak viszont mintha picit alacsonyabbak lettek volna – egy rántott sajtért krumplival, rántott csirkéért krumplival, egy hekkért szintén krumplival és egy lángosért, valamint két savanyúságért 10 ezret fizettünk. Nem jó, nem is tragikus, de ha belegondolsz, hogy ennyi pénzért mit kaphatsz egyébként… 

De az ár csak az egyik dolog, ami változott tavalyhoz képest. A másik a tömeg. Kajáért ennyit sorban állni horror, főleg ha választásod sincs, mert az összes többi büfénél ez van. Szóval a koronavírus hatása a belföldi turizmusra cseppet sem egyértelmű – nem tudjuk, ez lesz-e egész nyáron, de egyelőre a strandszezonban nem látszik sem a válság beharangozott deflációs hatása, sem a tömeges csődök – utóbbinak nagyon örülünk. Kiemeljük, ez csak a strandokra igaz.

Sajnos nem így van ez minden étterem esetén, hiszen a városi, többnyire minőségi éttermek közül sok nem nyitott újra. Ha belegondolunk, hogy ezek a minőséget hírből sem ismerő strandbüfék mennyire megszedik magukat, miközben az ételt istenként tisztelő szakácsok éttermei nem tudtak kinyitni… Ilyen ez az élet, na.

Viszont mindezek mellett is azt mondom nektek, hogy menjetek a TóParty strandra, mert nagyon cuki, a víz remek, meleg szívvel tudom ajánlani. Hogy miért teszek így, ha a kaja nem jó? Egyrészt mert a strandi büfék 90%-a nagyjából ezt a minőséget képviseli, másrészt – és ez fontosabb – nyár van, nyakig ülök a vízben, épp a nagy semmire gondolok – ha nagy ívben kerülném azokat a strandokat, ahol picit szottyantabb a krumpli, vagy kicsi a lángos, akkor bizony nagyon keserű életem lenne.

Te követed már az Ínyenc Fenevadat Facebookon? Hogy nem??? Akkor itt tudod megtenni két kattintással. Ne maradj le semmiről!

Fotó: Ínyenc Fenevad