Ha a tömeg azt mondja, hogy valami jó, akkor az csak jó lehet – gondolhatjuk, pedig nem feltétlenül van ez így, még az éttermek esetén sem. Egyik mátrai túrázásunk alkalmával pokolian megéheztünk, így nagyon boldoggá tett minket, hogy épp belefutottunk egy büfébe, amit a nagyérdemű látványosan kedvel. Nem volt rossz, meg kell hagyni, de azért nem estünk hasra: és ez nagyon jó példa arra, hogy miért ne dőljünk be a többség véleményének.

Nemrég volt, hogy négyen megmásztuk a Kékestetőt. „Másztuk” – Magyarország annyira lapos, hogy még a legmagasabb csúcsára is fel lehet gyalogolni egy fél délután alatt (bizonyos edzettségi szint felett, teszem hozzá gyorsan). A magasság hiánya nem vesz le az élményből, sőt: a nagyobb hegyeken már a fenyves az úr, még feljebb pedig kopár sziklákat nézegethetnénk, miközben a magyar hegyekben épp az a legcsodálatosabb, hogy tele van bükkfákkal.

Hogy pár szót írjak általánosságban a Mátráról, azt kell mondanom, hogy nem hiába az egyik legkedveltebb kirándulóhely. Nincs annyira magashegyi érzése az embernek, mint mondjuk a Bükknek, ahol több a magas csúcs, és az összhatás sem olyan elképesztő, mint a Visegrádi hegységben (nem beszélve a dunai látképről), de a Mátra mégis tele van élményekkel: vadabb, mint a Budapesthez közelebb eső magaslatok, de mégsem annyira vad, mint a Bükk. A patakok, kis vízesések pedig csak emelnek a hangulaton, nem beszélve a hegyi falvakról, ahol akár még a szlovák gasztronómiába is belekóstolhatunk. Mivel a Mátrában és a Bükkben sok szlovák él (de azért nem annyi, mint a Tátrában és a Fátrában).

Kövess minket Facebookon, ne maradj le egy írásunkról sem!

Valamiért nagyon szeretik ezt a kis helyet

A sok séta után megéhezik az ember, ezért kifejezetten jó, hogy ahol sok kiránduló van, ott megjelennek a vendéglátóhelyek is. (Atyaúristen, két ilyen elbaszott klisét egy mondatba belezsúfolni, művészet! Művész vagyok.) A Kékesről lefelé caplatva már ment a veszekedés köztünk, hogy na, akkor mit is együnk. „Otthon együnk, ne költsünk.” „Nem bírom ki addig, menjünk el sztrapacskázni.” „Minek menjünk el addig, hisz’ van itt egy csomó büfé.” „Ott egy halas.” „Faszom a halba, lángost együnk.”

Sose ért volna véget a vita, ha nem jött volna szembe A Hely. Történt ugyanis, hogy Mátraházára érve, ahol a fenti, megfáradt elmék emelkedett színvonalú beszélgetése elhangzott, egyszer csak egy csomó kajáldával találtunk szembe magunkat. (Egyszer, még régen írta nekem egy olvasó, hogy ne használjam a kajálda szót. Kedves Olvasó, ha itt vagy, elnézést kérek. Ám ha nem vagy itt, akkor én kérdezem: miért nem vagy itt?) Mit tesz ilyenkor a felkészült turista? Előkapja a mobilt, és mivel az internet már az erdőben is megtalál minket, megnézi a Google-értékeléseket.

 – 3.

 – 3,4. Pedig jól nézett ki.

 – 4,2 – ez már majdnem jó.

 – 5.

 – Hogy mi?

 – 5.

 – De mennyien értékelték? Ketten?

 – Több mint kétszázan.

 – Eldőlt, itt eszünk.

Nem akarom utólag dicsérni magam, de én, mint rutinos éttermező róka, mondtam nekik, hogy gyerekek, ez semmit nem jelent. El is mondtam nekik, miért, mindjárt nektek is elmondom. Csakhogy innen már nem volt visszaút, ki kellett próbálnunk ezt a lepényezőt, annál is inkább, mivel a dömösi lepényest épp azzal a barátommal fedeztük fel, akivel a Kékest megmásztuk. Márpedig a dömösi Betyárbatyu eléggé odabasz – csakhogy a gyönyörű magyar köznyelv sztenderdjei szerint fogalmazzak. Meg egyébként is, van ennél jobb szó arra, ha valami odabasz? (Köcsög Word meg aláhúzza.)

Mit tud a Mátraházán megfordulók kedvenc büféje?

A hely neve UHU, ami elég frappáns névválasztás, hiszen a Mátra egyik védett faja az uhu. „Uhum” – én is csak ennyit mondtam, amikor megláttam a választékot. Amolyan olaszos, vagy mi. Meg görögös. A „prémium lepények” közt olyanok vannak, mint a spenótos-kecskesajtos-paradicsomos, ami mellé valamiért egy olasz zászlót tettek. Az ő érdekükben remélem, hogy egy olasz sem látta ezt. Aztán van gyroshúsos egy görög zászlóval, és kebabos török zászlóval. Utóbbit helyesen eltalálták, hogy marhából készül, de ha már a gyros mellé görög zászlót tettek, akkor utánanézhettek volna, hogy az eredeti görög gyros miből készül – mert nem csirkecombból, ahogy az ő lepényük. Van még egy amerikai zászlós tépett sertéses, és egy ír zászlós sajtburgeres. Sajtburgeres lepény, ez valami új.

A nem prémium lepények közt van tarjás-uborkás, szalámis-gombás, sonkás-gombás-kukoricás (mint egy rendes zuglói pizzériában), kolbászos-lilahagymás, grillzöldséges-csirkemelles. A sonka és a tarja felvágottat takar, ha bárkinek kérdése lenne. Itt zászlók nem voltak. A lepényhez nekem valahogy a magyaros ízvilág társul, ezért a kolbászos-lilahagymásat választottuk ketten, a társaság másik fele (a jobbak) pedig spenótos-kecskesajtos-paradicsomost. Nem volt választásuk, mert egyikük vega, abból meg ez volt az egyetlen opció. A felhozatal egyikünket nagyon nem győzte meg:

Nem tudom, ez mitől lesz ötös, de ha ennyire szeretik, adjuk meg az esélyt neki.

Nem volt rossz a kolbászos-lilahagymás, jól esett a túra után, de azért őszintén szóval jónak sem nevezném. Jóízzel megehető kategóriába sorolom, ami az éhség csillapítására tökéletes, de nem ad maradandó élményt. A paradicsomos alap nem annyira passzol hozzá, túlságosan kiüt az deskés íze, lilahagymából nem sokat találtunk benne. A „csabai” kolbásznak inkább vékonyra szelt szalámi érzete van, vagy legalábbis nagyon arra hasonlít, nem is tűnt jó minőségűnek. A szalámis paradicsom íze dominálta az egészet, amire ráerősített még a japaleno (el kéne dönteni, hogy akkor magyaros, olaszos vagy mexikói-e az a szerencsétlen lepény). A ráfolyatott csípős szósz pedig egészen rosszul állt neki – nem az a jóízű paprikából készült, kellemesen darabos szósz volt, hanem a megmagyarázhatatlanul híg, műízű, szúrósan csípős verzió. És ami külön kiemelést érdemel, hogy valamiért a tetejére folyatták. 

A másik lepény már azzal megadta az alaphangot, hogy nem kicsit késett a miénkhez képest, pedig egymás után rendeltük. Amikor kiérkezett, túratársaink csalódottak voltak kissé, a spenótos-kecskesajtos-rukkolás lepényben nagyrészt dominált a spenót és a rukkola, a kecskesajt nem volt annyira hangsúlyos. Az ízéről én nem tudok nyilatkozni, mivel nem kóstoltam meg, de a többiek egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy „elmegy.” Túl nagy volt a várakozás a dömösi közös lepényezés után.

Ha szeretnél új helyeket felfedezni, kövess minket Facebookon!

Én próbáltam a szájam ízét javítani egy kis buborékos gofrival, ami nagyon jól nézett ki. A felhozatal egyszerűen nagyszerű, még úgyis, hogy igényel mindenfajta kreativitást: van kinderes, snickerses, raffaellós… hát igen, ezek beváltak. Tulajdonképpen a buborékos gofriban egy nagy adag fagyit kapunk némi csokival, és szeletelt snickers-szel – mivel én azt kértem. Finom volt, kifejezetten, de engem a magam részéről lehoz az életről, amikor a bolti forgalomban kapható édesség adja egy sütemény, fagyi stb. alapját. Az ízösszetétel lehet ugyanaz, de a felütés és a neve, az legyen eredeti. Egyszerűen nem arra akarok asszociálni, hogy én most egy snickerses fagyit eszem, jobban esne egy földimogyorós-csokis-karamellás elnevezésű fagylalt. De ez csak magánvélemény, a gofri finom volt.

Az árak nem alacsonyak (aszitted mi?), nem ez magyarázza az 5-ös értékelést. A gofri 2300 volt, ez ár-érték arányban jobban megérte, mint a lepény 3600-ért. Háááát, ez van. A minőséget meg kell fizetni, meg a középszert is, és itt nem folytatom a mondatot. A kérdés viszont továbbra is megválaszolatlan: hogy lehet, hogy ezt a helyet 5-ösre értékelték a Google-n?

Miért ne hallgass a Google-értékelésekre?

Ha nekem egy 5-ös skálán kéne értékelnem a helyet, akkor 4-est adnék neki. Igazából 3,5-öst, de ugye egy 5 fokú skálán olyat nem lehet, ezt pedig felfelé kell kerekíteni. Azt az ötöst, amit kapott (ami azóta 4,9), mindenképp túl erősnek érzem. Na nem mintha a Google-értékelés (vagy Tripadvisor, vagy írhattam volna bármit) annyira megbízható lenne.

Adódik ugyanis a kérdés, hogy az emberek mi alapján értékelnek. Hiszen egy objektív 5 fokú skálán értelemszerűen nem lehetne 5 körül egy erdei büfé, 4 felett a McDonalds egységei, és a legjobb minőséget kínáló Michellin-csillagos éttermek együtt. Amennyi féle-fajta étterem van, még egy 10-es skála sem lenne elég, ha minden szempontot objektíve figyelembe akarunk venni.

És itt jön a lényeg: a Google-értékelés egyáltalán nem objektív, mindenki a saját száza íze szerint, a saját szempontjait figyelembe véve dönt. Én, aki leülök, azt mérlegelem például, hogy milyen a hely hangulata, milyen a kiszolgálás, milyen ízléses a dizájn, legnagyobb súllyal persze az ételek íze és összhatása, eredetisége esik latba. Ilyenformán ha mondjuk egy balatoni lángosost próbálok ki, hiába nagyon jó a lángos, eleve nem kaphat akkora értékelést, mint mondjuk egy kiváló steakhouse vagy jó vietnami étterem (a fine dinengról és társairól nem túl jó véleménnyel vagyok). Nyilván más mezőnyben versenyez a kettő, és míg ezt egy blogcikk keretében le tudom írni, a Google-értékelésen csak egy dolgot tehetek: nyomok egy csillagot az 1-estől az 5-ig. Ha 3-at merek nyomni, akkor azzal már nagyon negatívra értékelem a helyet (ki akar egy 3-ra osztályozott étteremben enni?), holott egy objektív skálán az még lehet elfogadható minőség.

Nem lehet cizellálni az ilyen értékelő felületeken. Magyarországon ráadásul különösen azt vettem észre, hogy az emberek többsége kettes számrendszerben gondolkodik: ha jót ettek a helyen, és „nem volt semmi probléma”, akkor nyomnak egy ötöst. Ám ha valami nem stimmel (rosszul nézett rá a pincér, késett az étel, nem fűtöttek be kellően stb.), nem azt csinálják, hogy súlyozzák a szempontokat, hanem adnak egy egyest, „azt is csak azért, mert nullát nem lehet!!!” Ebből meg kijön valamilyen átlag. (Tisztelet a kivételnek, persze). Így veszítette el például vonzó értékelését a kiváló Ramenka, mert az embereknek nem tetszik a QR-kódos rendelés. Meg lehet érteni ezt is, de az összehasonlíthatóságot erősen rontja. Azt sejtem, hogy az UHU ételeivel a többség elégedett volt, mert fancy lepényeket ehetett a lángosok és sült kolbászok között, és emiatt ment is az 5-ös. Ez pedig elég volt arra, hogy minket is behúzzon a hely, magas elvárásokat támasszon egy erdei büfé iránt, hogy azt a végén folyamatosan azt mondogassuk:

Ennél azért többre számítottam.

Ha tetszett ez a bejegyzés, kövess be minket Facebookon. Ha nem tetszett, akkor is kövess be minket.

Fotó: Ínyenc Fenevad