Ha Dobogókő Magyarország szívcsakrája, akkor a Rám-szakadék a koszorúér, Dömös pedig a szívcsakrához vezető kapu. Nem kell persze ilyen nemzeti giccsekkel érvelni, ha a Visegrádi-hegység csodás voltát akarjuk hangsúlyozni: ez a térség egyszerű szavakkal leírva magával ragadó. Tudják ezt a kirándulók is, akik hétvégente tömegével lepik el a környéket. Az embertömeg pedig kiváló üzleti lehetőségeket rejt az élelmes vendéglátósoknak, akik élnek is ezzel: Dömösön, konkrétabban pedig a Rám-szakadék bejáratánál szinte egymást érik a büfék, éttermek. Ezek közül most azt próbáltam ki, amelyikkel már nagyon rég szemeztem, de enni még eddig nem sikerült itt. Pedig kellett volna, mert ahogy kiderült: szuperül főznek itt.
Szeretem véres pofával szidni azokat a kirándulókat, akik rendre a Rám-szakadékot választják, mondván mindenki egyszerre jön ide, miközben a Börzsöny, Bükk, Bakony turistaútjait benövi a gaz. Persze a szidalmazásnak nyilvánvalóan csak akkor van alapja, ha a saját szememmel látom a Rám-szakadékot ellepő embertömeget, erre pedig csak úgy kerülhet sor, ha én magam is egy vagyok közülük. Hogy ennek ellenére levetkőzöm-e rossz szokásom, aligha hiszem, de vannak dolgok az életben, amelyek nem változnak.
Akármerre járok, akármennyi felfedezetlen túraút van még előttem idehaza (környező országainkról nem is beszélve), a Rám-szakadékhoz mindig visszatérek. Nem is maga a hasadék szépsége késztet engem erre, hiszen annyiszor láttam már, hogy kevéssé tud lenyűgözni: sokkal jobban kedvelem magának Dömösnek és a Rám-szakadékhoz bevezető útnak a hangulatát, Dobogókőt és környékét, az onnan lefelé vezető zöld négyzet jelzésű utat, és bár ezzel alighanem kivételt képezek, de a Lukács-árkot szebbnek, szemkápráztatóbbnak értékelem a Rám-szakadéknál, holott ezt is legalább annyiszor végigjártam. Egyszerűen valamiért muszáj vissza-visszatérnem erre a környékre, annyira szeretem, pláne ősz alkonyán és május derekán. Ez a kép itt novemberben készült:
Amennyire kis falu Dömös, annyira sok itt az étterem, ami az embertömeget látva nem meglepő. A Betyár batyuról már írtam korábban, nagy kedvencem. Ott van a Rám Étterem, ahova soha nem tértem be, de annyira nem is vonz: egy ilyen környezetben kevésbé vágyom klasszikus beülős étterembe, jobban érzem magam a kis erdei büfékben, jobban passzol a hely hangulatához (meg egyébként túracuccokban nem is szívesen ülnék be egy rendes étterembe). Dömös egyébként gyakori helye a sütés-főzésnek, itt készült például az a vegetariánus bográcsétel, amelyről korábban már szintén írtam.
Most egy olyan helyet próbáltam ki, amely mellett már sokszor gyalogoltam el, de eddig legfeljebb csak frissítőt, jégkrémet vettem itt. Egészen pontosan egyszer már vásároltam itt langallót évekkel ezelőtt, ami kiváló volt, de a kenyérlángosnál ez a hely sokkal többet tud, egy rendes beülős vacsorára mégsem őket választottam soha. A Vadfaló nevű helyről van szó, ami amellett, hogy vendéglátóhelyként is funkciónál, egyben állatsimogató is: az út szemközti oldalán marhákat, birkákat, szamarat lehet simogatni. (Van nyuluk is, de nincs az az isten, hogy őket meg tudd érinteni.)
Noha nagyon szimpatikus volt a hely mindig, láttam az itt felszolgált, gusztusos ételeket, ám azért nem választottam soha, mert mindig a túra elejére esett: mire felértem Dobogókőre, rendre nagyon éhes voltam, és az ottani menedékház bográcsos ételei közül választottam. Most is nagy volt a kísértés, hogy a bográcsban rotyogó (de valójában csak ott melegedő) gulyást válasszam, eléggé éheztem már ezen a ponton, de végül megfogadtuk Vérmes Ízvadász barátommal, hogy kipróbáljuk a Vadfalót.
Ha szeretnél tippeket kapni szuper éttermekről, büfékről, kövess be minket Facebookon és Instán!
És milyen jól tettük! Talán az éhség is okozta, de mire megérkeztünk ide a novemberi sötétségben, már nagyon vágytunk arra a tál marhagulyásra, amit itt kínáltak. (Egyébként ahogy észrevettem, a kínálatban szereplő egytálétel mindig más: korábban babgulyásra emlékszem, most pedig marhagulyás volt. Emellett vannak állandó ételeik is, és kifejezetten nagy a választék.) Tisztességes dolog, hogy feltüntetik, hogy a gulyás marhából van, de gyorsan hozzátenném: nem is nagyon tudnám ezt az ételt máshogy értelmezni. Van sertésgulyás, tudom jól, de hogy az ízélményben mennyire elmarad a marhás verziótól, az nem kérdéses. És azt se feledjük el, hogy az eredeti és igazi gulyás csak marhából készülhet, hiszen a gulya is marhából áll, nem disznóból. Ha a gulyás disznóból készülne, kondás lenne a neve, nem gulyás.
Az elején kissé bosszús voltam, ugyanis a rendelésfelvételnél volt egy kis katyvasz a kommunikációban, ezért késve kaptuk meg az ételünket. Kárpótlásul kaptam egy korsó gépi kólát a kért pohár helyett, és még egy adag kenyeret (kellett is). Nem gondoltam volna, de az a gépi lötty egészen finom volt – de itt teszem hozzá gyorsan, hogy egy 20 kilométeres túra után minden szénhidrátban gazdag ital ízlett volna nekem ott. Mindenesetre ez nagyon jól esett.
Hát még a gulyás: amikor megérkezett, már elsőre láttam, hogy kiválóan összerakott gulyással van dolgom. Ízléses volt a nagy kerámiatál is, amiben kihozták, sokkal igényesebb, mint az a műanyagtál és menzás tányér, amiben Dobogókőn adják az ételeket. A gulyás íze kiváló volt, kellő mennyiségű paprika volt benne, de azért a jó minőségű marha dominált, ami tökéletesen puhára volt főve. Őszintén mondom, hogy kicsit elvesztem már a gulyás-gulyásleves különbségtételben, és nem is tudom, van-e létjogosultsága ennek (ennélfogva nem is kezdek el okoskodni erről), ám ez az étel a sűrűbb verziónak felelt meg. És bár nem a gulyáslevesként elterjedt verzióra hajazott (szerencsére nem volt benne csipetke, és nem volt olyan híg), krumpli és répa mégis került bele, aminek én nagyon örültem. Ám kritizálni valóm is van: annak ellenére, hogy sokat kellett várnunk az ételre, az inkább langyos volt, mint meleg. Ettől nem voltunk teljesen boldogok. Egy ilyen apróság sokat tud rontani az élményen, érdemes lenne legközelebb elkerülni. Emellett kritika illeti még a csípős paprikát: a hegyes erősnek vagy a szárított verziónak jobban őrültem volna, a pistát annyira nem kedvelem.
Ha mérleget akarok vonni, akkor egyértelműen jobb volt, mint a dobogókői. Az ízben, a tálalás igényességében egyaránt, nem beszélve arról, hogy a kenyér is sokkal jobb minőségű volt itt, mint fent. A kiszolgálásra sem lehetett panasz, a hely üzemeltetői nagyon szimpatikus arcok, miközben Dobogókőn azért néha belefuthatunk egy-egy mogorvább tekintetbe. Nem akarok kényszeres összehasonlítgatásba belemenni, hiszen a dobogókői bográcsosokat is kedvelem, ám eddigi döntési helyzeteimből mindig a fenti hely került ki győztesen. De a személyes tapasztalatok alapján a Vadfalót én jobbnak értékelem. Árban egyébként nagyon hasonló a két hely.
Egyedül a lokáció és a hely hangulata az, amiben a Vadfaló nem versenyezhet Dobogókővel. A csúcsra épített menedékház és a mellette felállított bográcsok garantálják a sikert, ráadásul az ember jellemzően a csúcsra felérve lesz éhes. Ehhez képest a Vadfaló kevésbé megnyerő, holott önmagában nagyon is az lenne: az erdei környezet önmaga garantálja a hangulatot, amire csak rásegít a remek ízléssel összerakott beltér és terasz. A kellemes színű faelemek dominálnak. A hely szellemiségét és természetközeliségét pedig talán leginkább az a fa szemlélteti, amelyik egész egyszerűen mintha keresztülnőtt volna a vendéglátóhelyen, miközben a valóságban természetesen a teraszt építették köré. Nem tudom, kinek az ötlete volt, de itt köszönöm neki, hogy nem vágta ki.
Ha tetszett ez a bejegyzés, kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le további írásainkról sem.
Fotó: Ínyenc Fenevad
