A természeti szépségekben bővelkedő Dunakanyar Magyarország egyik legcsodásabb helye, Zebegény pedig ennek a páratlan környéknek az egyik ékköve. A falu annyira bájos, annyira igényes, mintha egy fantasy film helyszíne lenne, az adottságai pedig a Dunakanyar települései közt is kiemelkedőek. A hangulata mindig rabul ejt, ám amiért rendszeresen idelátogatok, az a faluban található réteses, amely roppant híres messze a kis falu határain túl. Nem véletlenül.

Zebegény az egyik legszebb magyar falu, nem kérdés

A Dunakanyar egyszerűen csodálatos, és ahogy haladunk rajta egyre tovább, úgy válik egyre inkább lélegzetelállítóvá: ha azt hisszük, hogy a visegrádi fellegvár és Nagymaros partja a csúcs, továbbhaladva Dömös és Zebegény felé még nagyobbra kerekedhet a száj. Nem akarok hosszú bekezdésekben áradozni a tájról, de nagyon friss az élmény: épp múlt hétvégén tekertem el Gödtől Zebegényig és vissza, az útról már írtam is. Ha nem akarsz lemaradni írásainkról, kövess be Facebookon! Instagramon pedig már láthatsz is néhány képet a túráról.

Zebegényről viszont muszáj vagyok írni. Nem azért, mert azt feltételezem, hogy nem ismernétek (ha valaki mégsem, akkor nagy öröm, hogy most én hozhatom meg a kedvet hozzá), hanem azért, mert egyszerűen annyira szeretem, hogy a lelkesedést nem tudom magamban tartani. A Duna és a falu mögött húzódó Börzsöny, valamint a folyó túlpartján magasodó Visegrádi-hegység már garantálja a génjei mélyén a természetbe ordítva visszavágyó civilizált ember számára az emelkedett hangulatot, ám a zebegényiek ezt olyan páratlan épített örökséggel tudták tovább emelni, hogy azt én itt nem tudom pár mondatban és képben átadni.

Nem kell skanzenszerű, mesterkélt múltidéző hangulatra gondolni, a néhány színesre mázolt faház mellett a teljesen hétköznapi házak többsége is igényes és rendezett, az ember  itt tényleg elfelejti, hogy Kelet-Közép-Európa legmélyén van épp (na nem mondom, egy-két tornácot látva azért kegyetlenül pofon vág a magyar valóság, de hát ez kell ahhoz, hogy valójában felfogd: nem egy patyomkin-faluban vagy, itt emberek élnek). A csinos kis házak, a templom tér, a mindenhol zöldellő buja fák, patak, kis híd, felüljáró, felújított templom és annak a tere, virágágyások, kastély, hegyek mellett, ami igazán egyedivé teszi Zebegényt, az az, hogy Duna-parti település létére magaslaton húzódik, ami a kilátást még erőteljesebbé teszi. A Dunára néző tornác a vasútállomás mellett szintén igényesen van kialakítva, ami a helyiek ízlését és elhivatottságát dicséri. Le a kalappal, zebegényiek, a turisták hálásak nektek.

Egymást érik a vendéglátóhelyek – de az egyik kiemelkedik

Márpedig a turisták imádják, ez aligha kérdés. Mindig bele lehet futni itt pár emberbe, aki vagy a Julianus-kilátóba, vagy a Törökmezőre igyekszik, vagy egyszerűen csak a Dunakanyar hangulatának adja át magát. Azon is látszik, hogy eléggé turistás a hely, hogy több vendégház és több étterem is található itt. Van egy kiválónak tűnő barbecue étterem, amit még nem tudtam kipróbálni (annyit láttam belőle, hogy elég drága), és van egy híres lángosos a Duna-parton is, amit a Street Kitchen egy fizetett cikk keretében bemutatott (ettől meg ez vette el a kedvem). A Zebiterránban már ettem korábban, ez a teljesen elmegy, de semmi kiemelkedő kategória, jót lehet itt enni egy fárasztó túra után.

Az abszolút kedvenc viszont a Monarchia rétesház. Teljesen véletlenül fedeztem fel pár éve, egy túra alkalmával, de nagyon jó döntés volt, hogy akkor bejöttem és ettem itt. Parányi helyről van szó, amely örömömre nem is kíván nagyobbra nőni, pedig van forgalom bőven: bármikor mentem, bármilyen időpontban, sosem volt olyan, hogy ne lettek volna jópáran ott. Ennek a nagy előnye, hogy a választék folyamatosan bőséges, és a rétesek nagyon gyakran melegek. A választék ízléses, és azért nem annyira nagy, amiben már el lehet veszni. Nem sorolom fel, de az alábbi képen láthatjátok, miből lehet választani:

A hely hírnevéről árulkodik, hogy az egyik kedves barátom tőlem függetlenül szintén felfedezte, és rendszeresen meg is látogatja. Ő az egyébként, akivel a dömösi Betyár Batyut is felfedeztük, de az indiai Pándzsáb Tandoriba is pont olyan előszeretettel jár, mint én. Vele készítettük el a vegetariánus bográcsbabot, és legutóbb együtt csalódtunk kissé a Mátrában. Ha olvasod, azt üzenem: lassan be kéne, hogy szervezzelek a blogba, túlságosan egy rugóra jár az agyunk. (Az olasz konyháról persze nem írhatnál, az olasz tésztára szórt trappistára nincs bocsánat.) De elnézést kérek a kis intermezzoért.

A rétesek nem a bonyolultságukkal, különleges töltelékeikkel hódítanak. Vannak persze érdekes kombinációk, de a választékot a hagyományos ízek dominálják. Én most málnás túrósat és almás fahéjasat ettem, de eddig bármilyet választottam korábban, olyan nem volt, hogy csalódtam volna (káposztásat mondjuk nem ennék, az nem nekem való – inkább a knédli mellé). Nekem a túrósak a kedvenceim, így a málnás túrós jobban ízlett, a krémes túró és a málna egyébként is kiválóan passzolnak egymáshoz. Az almás-fahéjas ízében homogénebb volt, nem voltak olyan karakteres ízek, de hozta, amit kellett. Külön jól esett, hogy az almának nem volt meg az az elütő savanyúsága, ami számomra inkább rombolni szokta az élményt.

A zebegényi réteses igazi sikere talán a tésztában rejlik: viszonylag vastag, ám látványosan elválnak a levelei, és nagyon roppanós. Mindig. Nem dominálja le az ízt, de a töltelékkel kiváló kontrasztot ad. Ezúttal kissé túltolták a porcukrot a tetején, pedig emlékeim szerint sokkal kevesebb porcukorral szokták adni (ezt mondta a szintén visszajáró vendég barátom is), úgy nekem jobb az összhatás. Panaszkodni így sem tudok, pláne az árát látva: egy darab 690 forint, ami manapság már baráti árnak nevezhető.

A rétesháznak nemcsak a rétesei, hanem maga a kialakítása is igényes, ám roppant egyszerű. Ha kritikát akarok megfogalmazni, akkor talán azt mondanám, hogy a rétesező elé letehetnének több padot (régen mintha több lett volna), illetve a ház mögötti részt talán jobban elkeríthetnék. Eredeti kompozíció, de nem biztos, hogy a vendégeknek látnia kell, még ha annyira nem is zavaró. Mindent egybevetve viszont páratlan a hangulat: a domboldal ott emelkedik a látóterünkben, nagy, lombos fák alatt, lélekmelengetően zöld környezetben, patak mellett tudunk réteseket fogyasztani. Végtelen idill, elönti az ember testét a boldogság. Hiszen tulajdonképpen pont ezt akarjuk, amikor szép helyre megyünk, jóízűen eszünk: az ízlelőbimbóinkon keresztül valójában hormonjainkat etetjük, hogy az életünk legalább arra az időre sokkal jobbá váljon. Aki vágyik erre a tenyérnyi boldogságra, annak szívből javaslom a helyet. De ne feledd: az élmény legyen bármilyen édes, túl rövid ideig tart.

Fotók: Ínyenc Fenevad