A vízparti éttermek nyáron mennek nagyot igazán, és ez nemcsak a balatoni, velencei-tavi éttermekre igaz. Az alábbiakban egy olyan, klasszikusan nyári helyet mutatunk be, amely szintén a tökéletes lokációjával, de ami még fontosabb, elképesztően jó hangulatával hódít. A vízpart közelsége mellett itt hegyvidéki panoráma és buja erdők fokozzák a jóérzésünket, mindezt Budapestről háromnegyed órányi távolságra.

Csodás környezet Budapesttől karnyújtásnyira

Nyáron bűn bent rohadni a városban: az év nagyon rövid szakaszában élvezhetjük csak a zöldellő természetet, a kellemes időjárást, a vizeink nyújtotta élményeket. Az sem lehet kifogás, ha valaki Budapesten lakik, hiszen ha a Balatontól idegenkedünk is a hatalmas embertömeg miatt, még mindig ott a Velencei-tó vagy a Dunakanyar. Az utóbbi különösen kedves számomra, és rengeteg lehetőséget rejt magában: szórakozás, túrázás, fürdés, csónakázás – mindenre van lehetőség ezen a helyen. A Dunakanyar települései is magával ragadóak (Dömös, Nagymaros, Zebegény, Visegrád, Kisoroszi mind-mind egyedi élményt nyújt), a kilátásról nem is beszélve. A most bemutatott étterem is itt található.

Nyáron annyiszor megyek a Dunakanyarba, ahányszor csak tehetem. Legtöbbször Dömös vagy Visegrád a célpont, de néha elbringázok a fővárosból Nagymarosig, vagy ha úgy tartja kedvem, vonattal járom be a környéket. Visegrádról már írtam is múltkori bejegyzésemben – ha nem ismered a környéket és szeretnél ajánlást egy kiváló étteremre, ajánlom neked korábbi cikkünket.

Ha szeretnél nagyszerű, eddig nem ismert éttermeket felfedezni, kövess be minket Facebookon!

Manapság a fürdés helyett jobban preferálom a természetjárást, főleg a tavasz kései, a nyár kezdeti szakaszában, amikor az erdő a legélénkebb zöld színben pompázik. Múltkor a Bükköt jártuk körbe, ahonnan maradandó élményekkel távoztam. A legutóbbi túrám alkalmával pedig visszatértem a Dunakanyarba, Dömösre esett a választás. Az egyik cimborámmal letoltunk egy jókora, egész napot kitöltő túrát: Dömösről a Rám-szakadékon át felmásztunk Dobókőre, onnan a kék vonalon Pilisszentlászlóig mentünk, majd az Apát-kúti völgyön át Visegrádra, onnan pedig a Duna mellett gyalogolva (itt már a forgalmas főút mellett) éjfél előtt nem sokkal értük el ismét Dömöst, ezzel zártuk 35 kilométeres túránkat. Fárasztó volt, de megérte – az alábbi képekből kiderül, miért:

A fenti szakaszokat külön-külön is meg lehet tenni, mindegyik különleges a maga módján. Hogy mennyire közel van Budapest, azt jól illusztrálja, hogy Dobogókő és Pilisszentlászló között az egyik ponton még kiváló kilátás is nyílik a fővárosra:

És ha már Dobogókőn jártunk, nem hagyhattuk ki a remek bográcsos ételeket. Többféle ételt főznek itt a halászlétól a gulyáson át a vadpörköltekig, jópárat végigkóstoltam már az előző évek alatt. Most laskagombás őzpörköltet ettem, kiváló volt, mint mindig. Az őz húsa omlós volt, színhús volt, a pörköltnek nem volt bosszantóan hosszú a leve, bár laskagombából lehetett volna benne több. Aki nem szereti a vadhúsok ízét, annak persze nem játszik, ennek ugyanis nagyon karakteres „vadíze” volt. Ez engem nem zavar, sőt, kifejezetten szeretem, így nagyon jól esett. Főleg azért, mert ilyen nagyszerű helyen fogyaszthattam el, ez kétségkívül sokat dobott az egész élményen.

Eldugott helyen találtunk egy fantasztikus hangulatú helyet

Dömösön járva már ősszel is kiszúrtam a Betyár Batyu nevű helyet, amely a falu szélén a buszmegálló mellett bújik meg (a pilismaróti irányból rögtön a falu elején). Már akkor kipróbáltam, és egészen meglepődtem, milyen jót lehet enni ezen a kieső helyen. A hely nem klasszikus étterem, inkább afféle büfé jellegű, amelynek fő profilja a krumplis kelttészta, mindenféle földi jóval megtöltve. Alapvetően a magyaros ízek dominálják az étlapot, de vannak hamburgerek, levesek és sültek is.

De nem is az ételek fogtak meg elsőre, hanem a hely hangulata, ahogy már fent is írtam. A Betyár Batyu egy hangulatos kerthelyiség fákkal, esernyőkkel, égősorokkal, festett raklapos ülőhelyekkel, amelyet beülős bódék is feldobnak, főleg a távolsági és helyi autóbuszjáratok tájékoztatói tábláival ékesítve.

Noha a hely összeállítását a minimalizmus jellemzi, a dizájn mégsem minimalista: a tágas kerthelyiség a színes székekkel, esernyőkkel és égőkkel egyfajta életöröm-hangulatot áraszt, és megfesti a fás-bokros környezetet. Lehet, hogy vannak olyanok, akiknek már túl hippi jellegű lenne a hely, engem viszont teljesen megfogott. Csillagos ötös jár annak, aki kialakította ezt a helyiséget.

Ismersz hasonló éttermet? Írd meg Facebook-kommentben! És ha már ott jársz, dobj egy lájkot, hálásak lennénk érte.

A hely még szórakozóhelynek sem lenne utolsó, de mivel a fő vendégkörét alapvetően a Dömösre érkező túrázók teszik ki, zárás előtt már sajnos eléggé kihalt tud lenni (eddigi tapasztalataink alapján). Van azért lehetőség iszogatásra is, főleg hétvégéken: szombat esténként koncertek szoktak lenni a Betyár Batyuban, ami – bár ezt még nem volt alkalmunk látni – egészen jó lehet, már csak tekintve a hely hangulatát is.

Fantasztikus ételek

Ha a hangulat önmagában nem lenne elég jó, az ételek sem okoznak csalódást: igényesen összeállított, remekül megalkotott fogásokat lehet itt enni. Mind a kétszer a lepényeket próbáltuk ki, először a csípős „Savanyú Jóska” nevű fogást, ami savanyú káposztás-kolbászos csípős töltött lepényt jelentett. Először ódzkodtam a savanyú ízvilágtól, de nem volt miért, nagyon jól harmonizáltak az ízek. Csípősségben még lehetett volna hova fokozni az ízesítést, de így is kellően pikáns volt. Itt még egy őszi kép van róla, ekkor ettem ilyet itt utoljára:

Ezúttal pedig „Rózsa Sándorra” esett a választásom (elég tipikus névadás, de hát istenem): ez ugyanúgy kolbászos volt, de volt benne egy adag szalonna (nem kis adag!), juhtúró, lilahagyma, sajt. Ez már csak így felsorolva is egy óriási koleszterinbomba, ráadásul a lepény olajban sült, tehát van benne kalória rendesen. Persze ha előtte valaki megjárta a Rám-szakadékot vagy Dobogókőt oda-vissza, annak beleférhet a diétájába. Az íze pedig maradandó élmény lesz – bár őszintén szólva nekem a Savanyú Jóska jobban ízlett, mint a Rózsa Sándor (ezt mondjuk így elég fura leírni), az előbbibe káposzta hozott bele némi frissességet, míg utóbbiba kerülhetett volna kissé több juhtúró.

Utazótársam vegetariánus, ő Zöld Marcit evett (na ha létezik hülye elnevezése egy ételnek, ez az), amiben alapvetően zöldségek vannak. Nem tudok nyilatkozni róla, nem kóstoltam, de elmondása szerint finom volt (bár azt tudni kell az úriemberről, hogy szerinte a carbonara tejszínnel készül), mindenesetre jól nézett ki. Nem a vegák mennyországa lesz ez a hely, de a húsfogyasztást kerülők is találhatnak itt maguknak valamit, na.

Más fogást egyelőre nem volt alkalmam megkóstolni, de biztosan visszatérek még ide. Még egy ételről szólnék viszont, ez pedig a napi leves, amely aznap barack-krémleves volt. A leves inkább tűnt desszertnek, második fogásnak ettem én is. Nem is nevezném levesnek, az állaga és az íze is olyan volt, mint a barackos görögjoghurté, nagyon adta, azt kell mondanom. Bőséges volt, laktató, hűsítő, a tálalása pedig rendkívül igényes – és nem a tetejére pakolt tejszínhab, piskótatallér és pillecukor miatt.

Ez a hely teljesíti a küldetését: egy kiadós túra után tudunk egy jó, szénhidrátban gazdag, jól összerakott fogást enni egy nagyon hangulatos helyen, ahol a környékbeli éttermekkel (például a Rám étteremmel) szemben nem kell azon feszengenünk, hogy sáros a cipőnk, vagy hogy túraszettben vagyunk. Ha össze kéne foglalnom, azt mondanám, a hagyományos ízek, a modernitás és az eredetiség kombinációja ez a hely. Ha még költőibb akarnék lenni, akkor ezzel a szófordulattal jellemezném: szépen becsomagolt egyszerűség. Ha valamivel több, vagy valamivel kevesebb akarna lenni, az már nem állna jól neki.

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket Facebookon, ha pedig ismerőseidnek is megmutatnád, oszd meg. Köszönjük!

Fotók: Ínyenc Fenevad