A jól képzettek (és a felesleges dolgokon fennakadni szeretők) gyakran javítanak ki minket, átlagembereket, amikor a piacon, zöldségesnél és a boltokban kapható, húsos, rostoktól és csodás nedvektől duzzadó illatos csodát epernek nevezzük, merthogy az szamóca. Az okostojásoknak kétségkívül igazuk van, az epernek nevezett piros gyümölcs tényleg nem eper. De akkor mi az, amit tényleg epernek nevezhetünk? Ezt fogom most megmutatni.

Szamóca vagy nem, mi már akkor is epernek nevezzük. Nem tudom, miért és hogyan alakult ez így, de nekem és magyarul beszélő embertársaim döntő többségének tökéletes megfelel ez így. Márpedig ifjoncként az egyetemen azt tanította nekem a nagyra becsült Giampaolo Salvi nyelvészprofesszor úr, hogy ha a nép elkezd valamit valahogy hívni, legyen az akár kezdetben helytelen is, előbb-utóbb nagy eséllyel meghonosodik a magas magyar nyelv szakmai gondozói által kanonizált nyelvtani szabálykönyvben is. Nem tudom, az eperre ez igaz-e, de hogy ritka az a földi ember, aki inkább szamócának nevezi eper helyett, az holtbiztos.

„Feketén bólingat az eperfa lombja”

– mondja a mi Arany Jánosunk is, márpedig megbecsült költőnk csak nem lehetett annyira tudatlan, hogy ne lett volna tisztában vele, hogy az epernek nevezett piros gyümölcs a földön nő (nevezik aztat ezért földiepernek is). Csakhogy a minden második utcának a nevét adó költőnk itt nem az elepresedett szamócára utal, hanem a valódi eperre, ami bizony fán nő. Nem is akármilyen fán: az eperfa gyakori dísze a magyarországi kerteknek, parkoknak, ilyenformán pedig annak gyümölcsét nevezzük epernek. Erről van itt szó kérem:

Bizony, az a gránátszerű, a járdákat összetaknyoló, ragacsos, nem túl bizalomgerjesztő fehér cucli az eper, a nagybetűs eper. Sőt, azt is mondhatnám, hogy az egyetlen eper, merthogy latin nevén morusnak nevezett növény csak távoli rokonságban áll a latinul fragariának nevezett szamócával. De hogy mennyire távoli ez a rokonság? Annyira, hogy növény-rendszertanilag még csak nem is egy rendről van szó: az eper (mármint az igazi, gyengébbek kedvéért a fehér gránátszerű) az eperfafélék családjába, a rózsavirágúak rendjébe tartozik, a szamóca (azaz amit a köznyelvben epernek nevezünk mi, parasztok) a rózsafélék családjába és a rózsavirágúak rendjébe tartozik.

Vagyis amit májustól júniusig naponta zabálsz, az közelebb rokonságban áll a rózsával, ami nincsen ugye tövis nélkül, mint ahhoz a növényhez, akitől a nevét lopta. Ha eddig nem volt elég nyilvánvaló, hogy egy totálisan elcseszett világban élünk, hát itt a bizonyíték.

Ja, és még egy dolog. Sokan mondják az eperfát szederfának, merthogy ebből a fehér, takonyszerű gránátos gyümölcsű (vagy legyen az akármelyik része is) fából kettő is van: az egyik fehér (morus alba), a másik piros/lila. Erre mondják a túlzottan okosok, hogy szeder, pedig valójában az is eper, csak fekete eper (morus nigra). Nyugalom! A szeder, amit az erdőben, kertek aljában szedtek, teljesen biztonságban van: az tényleg az, aminek nevezzük.

És hogy milyen íze van az epernek (mármint az igazinak)? Nagyon durván jó! Annyira finom, hogy direkt átpofátlankodtam a szomszédhoz, tőle loptam azt a fenti tányér epret, ami a cikk megírásakor már végig is ment az emésztőrendszeremen. Úgyhogy ha ilyet látsz mezőkön, parkokban, ne habozz, kóstold meg. Minél puhább (vagyis minél takonyszerűbb), annál édesebb és aromásabb. Emellett tele van antioxidánsokkal, flavonoidokkal, rutinnal, apigeninnel – ezek mondjuk nem tudom mit jelentenek, de mivel mindenki felsorolja őket, csak egészségesek lehetnek. Meg aztán vannak ám nem akármilyen egyetemi kutatások arról, hogy aki sok epret eszik, az szinte soha nem hal meg. Egy a lényeg: egészséges és finom, egyétek.

De vigyázzatok: bár ahogy azt kéretlen okoskodásomban fent bemutattam, rendszertanilag eltér ugyan a névbitorlótól, egy dolog nagyon közös bennük: ha túl sokat eszel belőle egyszerre, nagy eséllyel megfosat.

Ha informatívnak találtad a cikket, kövess minket Facebookon. Sok meglepő és érdekes írással készülünk még a közeljövőben.

Fotó: Freepik