Az egyik legikonikusabb magyar étel a halászlé, ám amilyen különleges, olyan kevés helyen lehet igazán jót enni. A leghíresebb halászlét készítő helyek vidéken vannak, Szeged, Baja és környékeik halászcsárdái országos hírnévnek örvendenek, és néhányat magam is meglátogattam már. Hosszú idő után végre sikerült kipróbálnom a főváros egyik leghíresebb halászcsárdáját is, és rögtön fel is tettem magamnak a kérdést: miért nem járok ide többet?
Egyre kevesebb a halászcsárda, és ami van, annak a minősége elég változó
A magyar konyha éke a halászlé, ennek ellenkezőjéről senki nem tud meggyőzni engem. Amennyire szeretem, annyira ritkán eszem, ám amikor betérek egy csárdába egy jó halászlére, akkor nagyon magasak az elvárásaim. Sajnos az a baj, hogy csak úgy betérni egy halászlére nem egyszerű manapság, hiszen nem érik egymást a halászcsárdák az országban, pláne a fővárosban. A hazai éttermi ökoszisztéma átalakulásáról (az úgynevezett gasztroforradalomról) már írtam múltkori cikkemben, most csak annyiban utalnék vissza rá, hogy ismét sajnálkozom egy kicsit az általam annyira kedvelt csárdák eltűnésén.
Fura műfaj ez a csárda dolog, ám a maga nemében nagyon bájos. Egyszerre férnek meg benne a minőségi hal- és húsételek a magyar konyha büszkeségeinek nem nevezhető fogásokkal. A fehérabroszos teríték, a régimódi dizájn szintén a csárda jellemzője, ahogy a bő, néha kissé megsárgult ingben, fekete nadrágban (esetenként fekete mellényben) dolgozó pincérek, akik vagy unottan zordak, vagy nagyhangúan közvetlenek, de az sanszos, hogy emlékezetessé teszik a csárdázás élményét. Az ételek is nagyon jellegzetesek, az adagok gyomorfeszítően nagyok.
Azon túl, hogy a csárdavilág nagyon sajátos közeg, lehetne vitázni róla, hogy mennyire képvisel minőséget a gasztronómia mai állása szerint. Én rendszeresen visszatérek ezekre a helyekre, mert számtalan fogást, köztük a halászlét, szinte csak itt kapom meg. Ám már én sem vagyok annyira elégedett, mint egykoron: vagy az én igényeim nőttek meg, vagy a hazai csárdák színvonala esett. Aztán lehet, hogy mindkettő igaz, de utóbbi biztosan. Emlékszem még, milyen kiváló minőségű fogasfiléket vagy egészben sült csukákat lehetett enni egykoron például a Győr melletti Vidra Csárdában, hogy aztán az étlapcsere után áttérjenek a minden igényességet nélkülöző, ám annál inkább túlárazott rántott ponty-harcsapaprikás-sült pisztráng vonalra (csak a félreértések elkerülése végett: mindhárom ételt szeretem, de a Vidra régen ezeknél sokkal többet tudott). Aztán ez a csárda is úgy járt, mint sok másik: lehúzták a rolót.
Nehéz helyzetben van aztán a magamfajta halászlékedvelő, főleg akkor, ha bezárta az élet a Budapest nevezetű túlméretezett faluba. A kedvenc halászcsárdáim ugyanis – nem meglepő módon – vidéken vannak. Ezek közül is kiemelkedik a szegedi Kiskőrössy, ahova tervezek egy utat a következő hetekben. Írok is majd róla ismét, nem kétséges. Budapesten és környékén eddig kevés halászlét ettem, ezek között volt ehetetlenül rossz, és kimondottan jó is (utóbbinak csak a találása volt kritikán aluli). A Tisza-tónál is van három hely (írtam róla itt és itt) , ahova gyakran jártam a múltban, de manapság nem visz az utam arrafelé. Amióta itt élek a fővárosban, azóta meg akartam látogatni a Szegedi Halászcsárdát, ám hogy, hogy nem, eddig még egyszer sem jutottam el ide. Egészen mostanáig, pár napja ugyanis sikerült elköltenem itt egy remek vacsorát.
Ha tudsz nekem ajánlani kiváló halászcsárdát bárhol az országban, ne fogd vissza magad: írd meg Facebook-kommentben. Nagy szívességet tennél vele! Ha pedig már ott jársz, dobj egy lájkot Facebook-oldalamra, attól még boldogabb leszek.
Halászcsárda Budapest kellős közepén
A csárdákkal kapcsolatos keserédes tapasztalataim miatt eleve nem voltak elvárásaim, amikor betértem az étterembe. Sajnos a hagyományos magyar éttermekre jellemző igénytelenség jegyeit itt is felfedezhettem már a belépés előtt, az étterem mögötti kis elkerített részen ugyanis mindenféle limlom volt odabaszva, hogy szépen magyarosan fogalmazzak.
A lokáció kiváló, bár ha autóval mennél, akkor a parkolás nehézkes lehet. A környezetet viszont mégsem tudod maradéktalanul kiélvezni: kicsit úgy érzi az ember, hogy a hely adottságait nem használták ki eléggé. A teraszról biztosan pazar a kilátás a Dunára és a budai oldalra, ám ha bent tudsz helyet foglalni (ami tavaszig egészen biztosan így lesz), akkor már nem olyan könnyű kilátni, a másik oldalon pedig egyenesen az alsó rakpart átmenő forgalmát bámulhatod. Mindent összevetve viszont a lokáció így is remek.
A hely maga hangulatos, de van afféle Patyomkin-hangulata. Az étkező rész a szokásos múltszázadi csárda-hangulatot idézi, a faelemek dominálnak, az asztalokon széles, nagy fehér abroszok fekszenek. A fa lambéria nyerő választás egy csárdának, de a sötét árnyalatot nem éreztem telitalálatnak, és a székek, asztalok, lámpák is összességében inkább az elavultságot, mint a régies jelleget sugározták. Azt azért nem mondanám, hogy lehangoló a hely, de kicsivel nagyobb odafigyeléssel a fára építő dizájnból kijöhetett volna egy igazi hívogató, melegséget árasztó hangulat. Ez itt nem sikerült – ha volt erre törekvés, egyáltalán.
Aztán ahol a fent említett Patyomkin-jelleg nagyon kijött, az a másik helyiség volt. Tudniillik amikor mosdóba megy itt az ember, akkor két másik helyiségen is át kell mennie, és ott bizony minden van, amit egy étteremben nem akarsz látni. Egymásra baszkodott dobozok, szemét, sörösrekeszek, de még a mosdóba vezető lépcsőház festése is amolyan befejezetlen volt, hogy szépen fogalmazzak. Ez már olyan fokú igénytelenség, amit egy modern étterem nem engedhet meg magának. Ezekből a sorokból talán úgy tűnik, hogy ez engem kifejezetten zavart, de ezt azért nem mondanám. Nem mondom, jól tudom magam érezni egy kiváló hangulatú étteremben, ahol a legkisebb részletekre is figyelnek, de a mostani cikk főszereplőjének igénytelensége azért nem hoz le az életről. Ám objektíve úgy gondolom, hogy egy belvárosi, feltételezhetően nagyrészt turistákra célzó étteremnek ennél azért jobban kéne figyelnie a környezetére.
A halászlé miatt nagyon megérte
Persze ide se azért jöttem, hogy a penészes falat bámuljam (vagy lehet, hogy zsírra szállt por volt az, fene tudja ezt manapság). Péntek volt, elég fosadék héten voltam túl, úgy gondoltam, hogy egy jó erős nyitánnyal fogok megágyazni a halászlének. Pálinkát kértem, méghozzá a szépnevű Eperfa Hordóban Érlelt Szőlő Pálinkát. Hát nem gyönyörű a neve, de tényleg? Azon ne akadjunk fenn, hogy miért kellett mindet naggyal írni az étlapra, ez amolyan vizuális trükk is lehet, és a szőlőpálinka helyesírása se zavarjon senkit, ugyanis ez a pálinka egyszerűen kiváló volt. Remek volt az aromája, ám ami ennél feltűnőbb volt, hogy magas alkoholtartalma ellenére úgy siklott le a torkomon, mintha hűs patakvizet ittam volna (fura dolog ez, de az égetett szeszben épp azt tekintjük minőségnek, aminek nem érezzük az ízét). Nem tudom ki főzte, de nyomjon egy csókot a nevemben az üstre: ha már szesszel mérgezi magát az ember, akkor az ilyen remekbeszabott minőségű legyen. Szerencsére lefotóztam a poharat, gusztusos így képről is.
Haltepertőt kértünk előétel gyanánt. Főételként hirdették, ám ketten együtt egy adagot a halászlé előtt pont elégnek ítéltünk kis bevezetőnek. Egyébként nem is mondtam még, de kedves ismerősömmel voltam, akit épp a finom halászlé mellett győztem meg róla, hogy ezentúl írjon ő is a blogra. Át is kereszteltük mindjárt Tüzes Császárra, ezen a néven láthatjátok majd őt szerzőink közt, biztosra ígérhetem, kiváló írásokkal rukkol majd elő az úriember. Sokkal kiválóbbakkal, mint amennyire kiváló a haltepertő volt: ez az étel eleve jellegéből adódóan nem tud sokat adni, hiszen egyszerű rántott ponty- vagy harcsaszeletkékről van szó, ám előételként tényleg jól tud esni. Rántott hagymakarikákkal adták, egészen rendben volt. Amit kiemelnék, az a díszítése: az nagyon csárda-konform a kis szelet paradicsommal, a karika hagymával és a petrezselyemlevéllel. Elmaradhatatlan díszítőeleme egy igazi csárdának, megmelengette a szívem.
A lényeg viszont egyértelműen a halászlé. Nagyot kértem, a kicsi nem érte meg: hat deka 4200 a szürkeharcsa halászléből, a háromszor akkora adag 6000. Csak az árak alapján is be lehetne lőni a lokációt nagyjából. Az adag bőséges, a mellé adott fehér kenyérrel együtt rendesen eltelít, mire a végére érek. Hegyes erőst adtak mellé, ami nagy pozitívum, ha csak erőspista lett volna, attól nem lettem volna túlzottan boldog. Volt egyébként ponty- és vegyes halászlé is, na meg afrikai harcsa. Utóbbi kissé elszomorító, de ez ma a magyar halászcsárda-valóság, az afrikai harcsa megkerülhetetlen kihívója (inkább legyőzője) lett szürke társának. Én azért maradtam az utóbbinál.
Már az első kóstolásra is éreztem, hogy ez a halászlé mennyei. Az állaga tökéletes volt, színe szép piros, az íze pedig kifogásolhatatlan. A paprikának nagyon jó aromája volt, nem tudom, honnan szerezték, de gratulálok a termelőnek, egészen remek volt az ízhatás. Ahogy egyre mélyebbre kanalaztam, nem csökkent a lelkesedésem, az ízek remek összhatása végig fennmaradt. Voltak benne apró, omlós harcsadarabok bőséggel, nem lehet panaszkodni a mennyiségre. Sőt, ha kritizálnom kell az adagot, akkor csak a szokásos érvemhez nyúlnék vissza: túl nagy. A hat és a 18 dekás adagok közt belőhettek volna egy arany középutat, és akkor az ár is barátibb lenne, és az ember gyomra se pukkadna szét. De hát az legyen a legnagyobb baj, hogy túl nagy az adag – mondhatjátok, és valahol igazatok is van.
Tüzes Császár pontyhalászlét evett, túlságosan nem volt lelkes. „Rendben van ez” – mondta, de láttam rajta végig, hogy a bajai halászlé rajongójaként nem tudja levetkőzni eredendő ellenszenvét a passzírozott verzióval szemben, de miért is beszélek a nevében, megírja majd a bajai halászlé apológiáját ő maga, ha úgy adódik. Kért még egy palacsintát, elmondása szerint ez is „megütötte a mércét”, de kiemelkedő sem volt. Díszítésre ez is nagyon a magyar csárda világát idézi, ennél többet nem tudok mondani ennél, hiszen nem kóstoltam. Mindenesetre ideteszem a képet róla:
Minden nagyon szuper volt tehát, az árak már annyira nem. Hatezer egy halászléért akkor is kurva sok, ha amúgy remekbe szabott alkotással van dolgunk. A csárda körülmények (az egyik pincér túl közvetlen, a másik teljesen életunt, a helyiség rendezettsége pedig hagy kivetni valót maga után) meg eléggé jól leírják magának a műfajnak a vergődését is, amit szívemből sajnálok. Nem tetszett az sem, hogy felszámoltak egy olyan tételt is, amit nem fogyasztottunk el, de jóhiszeműen azt mondom, hogy tévedni emberi dolog. Amikor jeleztük, visszatérítették az árat.
Voltak fenntartásaim, amikor beültem ide enni. Az egyik az volt, hogy ugyanazok üzemeltetik, akik a szegedi Roosevelt téri Halászcsárdát és a Fehértói Halászcsárdát, és a szegedi nagyok közül pont ez a kettő volt az, ahol nem voltam annyira elégedett a halászlével, mint az Öreg Kőrössyvel és a Kiskőrissyvel (a Roosevelt tériben például hideg volt a halászlé, amikor kihozták). A másik ilyen, nem épp vendégcsalogató dolog, hogy a hely büszkén hirdeti magáról: tulajdonosa Frank Sándor Venesz-díjas mesterszakács. Én nem érzem magam akkora gasztroistennek, mint például Ács Bori (mármint nem arra gondolok, hogy ő akkora gasztroisten lenne, hanem hogy annak érzi magát), nem rugdosom úton-útfélen Venesz Józsefet, de azért azzal egyet kell értenem, hogy a Venesz-díj azért úgy annyira nem hangzik jól.
De a fenntartásaimra rácáfolt a hely, mert minden esendősége ellenére kellemes estét töltöttem itt, a halászlé pedig olyan kiváló minőségű volt, amiért egészen biztosan vissza fogok még ide jönni. Ha jó halászléző helyet keresel, bátran tudom ajánlani. A többi ételről nyilván nem tudok nyilatkozni, de annyit azért a magam részéről elmondok, hogy a kiváló halászlé mellett sok más ételt aligha fogok itt életemben fogyasztani. Esetleg egy kis haltepertőt előételnek.
Ha tetszett ez a cikk, kövess be minket Facebookon. Minden visszajelzésnek örülünk.
Fotók: Ínyenc Fenevad
