A Komachi az egyik leghíresebb és legrégebbi budapesti rámenező, amely a házi készítésű tésztáiról híres: aki rajong a japán tésztás levesekért, annak kötelező egyszer kipróbálnia. Bár magam is a rámen kedvelője vagyok, erről a helyről mégsem szóltam korábban a blogon – ezt a súlyos hiányosságot fogom most pótolni. Elöljáróban annyit, hogy a budapesti rámenezők közül – bár egy nagyon változatosan elkészíthető ételről van szó – talán a Komachi rámene áll a legközelebb ahhoz, amit Japánban is fogyaszthatunk. Ám ez még korántsem jelenti azt, hogy ez is egyben a legjobb.

A félig felfedezett rámen

A 2010-es évek budapesti gasztronómiai átalakulásának az egyik nagy nyertesei az ázsai éttermek voltak, ám ezek közül is elsősorban a thai és a vietnami konyha képviselői emelkednek ki. A japán (vagy inkább japán stílusú) éttermek nagy része továbbra is elsősorban szusibárt takar, olyan igazi autentikus japán étteremből kevés van (talán azért, mert a kirántott dolgoknak – amelyben a japánok világbajnokok – kevés újdonságot kínálnak a kelet-közép-európai embernek). Ami van, az vagy szusi vagy rámen, utóbbi is lényegesen alulreprezentált a pho-höz képest.

Pedig a rámen tud olyan jó lenni, mint egy pho, és Japánban sokkal jobban elterjedt, mint amennyire a pho népszerű hazájában, Vietnamban, Japánban járva gyakorlatilag minden sarkon találhatunk egy rámenezőt. A versenyhátránya a japán húslevesnek a vietnamival szemben talán épp az, hogy nem annyira sztenderdizált: míg pho-t kérve nagyvonalakban tudjuk, mire számíthatunk, rámenből gyakorlatilag annyiféle van, ahány szakács főzi. Már a „hagyományos” verziókból is többféle van (sió, miszó, sóju, tonkocu), arról nem is beszélve, hogy a belefőzött tészta is változhat – nemcsak maga a tészta fajtája lehet más, de annak puhasága is eltérő. A feltétekről nem is beszélve.

Kövess minket Facebookon és Instán, ha nem akarsz lemaradni következő írásainkról.

Ennélfogva gyakori élmény, hogy valaki megkóstolta az egyik fajtát, és mivel nem ízlett neki, azt mondja ezután, hogy ő bizony nem szereti a ráment – holott lehet, hogy egy másik fajtája nagy kedvencévé válna. Döbbenetes ugyanis a különbség rámen és rámen között, hiszen gyakorlatilag – a vizet és a sót leszámítva – egyik összetevő sem állandó. A rámen definíciója ugyanis tulajdonképpen csak ennyi: gazdag húsleves hosszú tésztával és feltétekkel. Ennyit tudhat biztosan a rámenfajtákat nem ismerő vendég előre, ha találomra kiválaszt egy fogást.

A budapesti rámenezők jellegzetessége, hogy többnyire nem fedik le a teljes palettát – nem is lenne hatékony 5-6-féle alaplevet főzni, lássuk be. A nagy kedvencem, a Ramenka zászlóshajójának tekinthető leves például tonkocu alaplével készül, összességében pedig a hígabb, könnyebb rámenek közé tartozik. Noha az éttermet költözése óta sokan kritizálják, én roppant elégedett voltam vele: a rámen ízvilága továbbra is annyira egyedi és magával ragadó, mint 10 évvel ezelőtt, amikor először megkóstoltam. Azt kell mondanom, szerencsém van, hogy itt ettem először ráment életemben: lehet, hogy nem lettem volna a fogás rajongója, ha nem itt kóstolom meg először.

Voltak ugyanis nagy melléfogásaim: a Sakura rámene annyira nem jött be, hogy megenni sem bírtam, de nagyon gyenge volt a Momotaro rámene is (ez utóbbitól nem is vártam sokat a leírások alapján). Gyakran jártam még a másik legendás helyre, a japánok által üzemeltetett Biwakóba (hiszen abban a háztömbben laktam egy ideig, ahol az étterem működik), ám itt nagyon változó volt a minőség: ettem világverően jó és ehetetlenül rossz ráment is.

Legendás rámenező Budapest belvárosában

Ami fájóan hiányzott a sorból, az a Komachi. Híres helyről van szó, az egyik, ha nem a leghíresebb rámenező Budapesten. Rajongói a házi készítésű tésztáról ódákat zengenek, a vendégek visszajelzése is többnyire pozitív. A lokáció mindenesetre jó: legalábbis megközelíthetőség szempontjából, a belső 7 ugyanis szerintem a főváros egyik szégyenfoltja – de erről már ömlengtem pár felesleges sorban korábban, nem kívánom szaporítani a szót. A Komachi egyébként épp annak a Kandallónak a tőszomszédságában található, ahol igazán jó hamburgereket lehet fogyasztani.

Ha igazán klassz éttermeket akarsz megismerni, kövess be minket Facebookon és Instán!

Az étterem berendezése nem túl megnyerő, hangulatra nekem kissé hasonlít a Panjab Tandoorira, amelyet sokáig nagyon szerettem, ám legutóbb csalódtam benne kissé (de sajnos ezt elmulasztottam megírni). Az étlapon sok currys étel van, amely bár Japánban is nagyon elterjedt, hangulatra mégis kissé fúziós jellege van a helynek.

De nem azért mentem, hogy a berendezésen elmélkedjen, összességében egyébként is egy takaros kis helyről van szó, de azt nem mondanám, hogy annyira szívmelengető a hangulat. Elég, ha a rámen szívmelengető. Őszintén szólva annyira nem voltam elégedett, mint amennyire sokat vártam a helytől (azok a fránya várakozások): spicy miso ráment választottam, talán kissé mellélőttem. A tészta valóban kiváló volt, megfelelő volt az állaga és a vastagsága, jól felvette az alaplét. Utóbbi viszont nekem kissé íztelen volt, egyáltalán nem volt karakteres, és picit sótlan is volt. A feltéteknél a tojással kért verzió feláras volt, de ezen a téren nem kötök kompromisszumot: a rámenre egyszerűen kell tojás és kész, akárcsak a naruto. A húsról sem tudok sok mindent írni, nem volt túl emlékezetes.

Hogy rossz volt-e a Komachi rámene? Nem, egyáltalán nem, jólesett akkor ott, ám amikor eljöttem, nem éreztem azt, hogy nekem ide rövid időn belül vissza kell jönnöm. Márpedig az ázsiai levesek rajongójaként gyakran megvan bennem ez az érzés, és jellemzően vissza is térek. Ám ha te is kedveled a ráment, azt javaslom, egyszer próbáld ki, mégiscsak egy híres rámenezőről van szó. Az is lehet, hogy neked ez lesz a nagy kedvenced, hiszen abban biztos vagyok, hogy sok rajongója van a helynek, tehát elképzelhető, hogy én vagyok kisebbségben. Én a magam részéről ha ázsiai levesre vágyom, nem ide fogok jönni.

Ha új éttermeket akarsz felfedezni, hasonló bejegyzésekért kövess be minket Facebookon. Minden visszajelzésnek örülünk.

 Fotó: Ínyenc Fenevad