A Tisza-tó és környéke az egyik legcsodálatosabb hely Magyarországon véleményem szerint, ezért gyakran térek vissza ide. Most épp egy jó horgászat után éheztem meg, és ha már Tisza, akkor egyértelműen egy jó halászcsárda jöhetett szóba. Kedves barátom – aki egyben útitársam is volt – ajánlotta a Fehér Amúr halászcsárdát, amelyet mindenki ismer, aki a gyakran utazik a Tisza-tóra. A rövid értékelésem az, hogy a hely látogatásra érdemes. A hosszabb értékelést olvasd alább.

Egy kicsit a helyről

Egyszerűen csodás a Tisza-tó és környéke, kevés ilyen idilli helyet ismerek Magyarországon, amelyik tavasztól nyárig ennyi lehetőséget kínál a feltöltődésre. A hely varázsát a sokoldalúsága adja: élvezetet nyújt a csodás természeti környezetben elmerülni vágyó horgászóknak, a hajón ringatózást preferáló tehetősebbeknek, a túrázni vágyóknak, de azoknak is, akik csobbannának egyet a nyári hőségben. Utóbbi szempontból szerintem a Tisza-tó kissé alulértékelt, mert az adottságaihoz képest meglepően kevés a fürdőzési céllal érkező turista. Ami egyébként nem baj, mert én például kifejezetten élveztem, hogy nem úgy éreztem magam fürdőzés közben, mint egy hering a dobozban – ez egy balatoni strandon mindennapos, és vélhetően egyre rosszabb lesz (hiszen a Balaton se lesz nagyobb, ugye, a magyar meg azért szerencsére nem fogy olyan gyorsan). Bár ez a tiszafüredi szabadstrandra pont nem jellemző, ott fürtökben lógtak az emberek.

Ha még nem követsz minket Facebookon, itt egy kattintással megteheted! Kövess minket, ne maradj le semmiről!

Meglepően sokan vannak viszont a pöpec csónakon ringatózó ötvenes-hatvanasok, akik a szeretővel, asszonnyal egy kellemes hétvégét töltenek a tavon, és vélhetően már elegük van a szarráunt Balatonból (meglepően sok volt a motorcsónakos, egyébként köztük a fiatal suhanc is). Félreértés ne essék, nem a motorral felszerelt, zöld ladikos csónakosokról van itt szó, hanem a luxi hajókat hajtó arcokról, akikről meg is állapítottuk a cimborámmal, hogy úgy tudnak nézni azokról a hajókról a kisebb csónakban tengődőkre, hogy utóbbiakban minimum ember mivoltuk kérdőjeleződik meg. Komám szerint az ilyen hajóhoz együtt jár ez a nézés, e nélkül nem is veheted meg, és a vezetői engedély megszerzésének a feltétele, hogy úgy tudj bámulni a csónakból a melletted evező pórnépre, hogy az ötvözze a megvetést, a szánalmat, a lenézést, a felsőbbrendűség-tudatot, az arroganciát, a közönyt, de azért egy kis sajnálat is legyen benne. Ja, és ami a legjobb: sosem köszönnek! Általánosan elterjedt és számomra érthetetlen amúgy is, hogy amíg az utcai találkozáskor csak elsuhannak egymás mellett az emberek anélkül, hogy tudomást vennének a másikról, addig a csónakban az az általános, hogy addig bámulod a másikat, amíg ki nem csavarodik a nyakad. Ezzel magában nincs bajom, ha legalább köszön az ember, de a fenti emberfajtára ez nem jellemző.

Mi horgászni mentünk, amire kevésbé volt ideális a forró időjárás, de azért jöttek a halacskák szép számmal. Leginkább kisebb pontyok akadtak horogra, így aztán halászlét nem tudtunk főzni belőlük. Egy idő után viszont már nem lehetett bírni a forróságot a nyílt vízen, ezért egyszerűen cipőstől, ruhástól belevetettem magam a tóba. Kifizetődő döntés volt, mert utána egy darabig nem éreztem a hőséget (bár külön művészet volt visszamászni a csónakba, de ezt nem fejteném ki). Egyébként a Kormorán kikötőben szálltunk meg, egész hangulatos hely volt. A panzióban volt egy szobánk, ami egészen pöpec volt – maga a szoba is, meg a kilátás is. A panzió éttermétől annyira nem ájultam el, bár az kétségkívül díjazandó, hogy volt svédasztalos reggeli, és a hamburgeremben a marhahúsnak még egészen rózsaszín lett a közepe. Terveztünk bográcsban halászléfőzést, de mivel az ebbe illő hal elmaradt, máshol költöttük el az ebédet.

Na és akkor az étterem

A Fehér Amúrt nem nehéz észrevenni – ha át akarunk menni Poroszlóról Tiszafüredre, akkor elkerülni sem nagyon tudjuk, ott van ugyanis a Tisza-parton, rögtön a híd mellett (alacsonyabban fekszik, mint maga a híd, de ettől még könnyen észrevehető). A Tisza-part garantálja a hangulatot – gondolhatnánk, de itt azért nem kell semmi felemelőre számítani. A folyó partja maga valóban szép, és nagy szerencse, hogy a Fehér Amúr teraszáról épp rálátunk, de a kilátást kicsit elrontja a híd. Meg hát az az igazság, hogy az épület sem annyira felemelő, nem tegnap építették, és átadásakor sem volt épp díjnyertes konstrukció, de igazán nagy probléma nincs vele. Abszolút pozitívum, hogy két kiülős része is van – az egyik egy teljesen nyitott terasz, a másik félig fedett. Mi utóbbiba ültünk be, egyrészt mert csak itt volt hely, másrészt mert innen látni lehetett a Tiszát.

A hely valóban híres, ez látszott is a vendégeken – nekünk még épphogy jutott hely, de akik utánunk érkeztek, nekik már várakozniuk kellett. A kiszolgálásra nem lehetett panasz, gyorsak voltak és kifejezetten udvariasak, jól ellátták a dolgukat (jó sokan dolgoznak ott egyébként). Nemcsak a teraszokat nyomták szét a vendégek, a benti rész is csordultig volt, egészen örömteli volt ezt látni a pandémia után, amiből még mindig nem teljesen eszméltem fel (azért itt jegyzem meg, hogy nem annyira díjazom, hogy már védettség nélkül is látogatható az éttermek zárt része. Erre nyáron szerintem semmi szükség nem volt, én legalábbis nem hiszem, hogy bemegyek ezentúl zárt térbe enni. De itt be is fejezem, öltük egymást mi, magyarok a járvány miatt így is eleget).

Az ételek

Halászlét kértünk mind a ketten – mi mást, hiszen mindketten nagy halászléfüggők vagyunk. Kedves cimborám egyszer már elkísért egy halászlé kóstolásra, és ahogy akkor, most sem csalódtunk. A halászlé megállta a helyét – kellően sós volt, ami halászlénál különösen fontos, a színe és az állaga is megfelelő volt. A pépesítést nem vitték túlzásba, egészen jól kivehető kis haldarabok úsztak benne, de nem mindenki pépesítheti egy egész éjszakán át a levet, mint ahogy például a Gastrocker csinálja – az állaga így is príma volt, nem volt se túl vizes, se túl sűrű. A harcsadarabok bőségesek voltak, omlósak, és kellemes volt az ízük. Az adag maga is kielégítő volt.

Külön kiemelném a kenyeret: egyrészt sokszor azt tapasztalom, hogy a halászlék mellé kínált kenyér vagy száraz, vagy egyszerűen kevés. Itt szó sem volt erről: a fehér kenyér héja ropogott, a belseje omlós volt, és a vekni felét legalább meghagytuk, pedig én ki is tunkoltam az alját. Összességében ez egy jó halászlé volt, amit jó ízzel fogyasztottam el a nyári hőségben. Ha el kell helyeznem valahol az eddig ismertetett halászlék között, akkor jobb, mint a tiszafüredi Hello Hal, a Keszegsütő és Gastrocker szintjét is veri (utóbbit nem is ezért imádtuk főleg), és nagyjából egy szinten lehet a Patkós Csárdában kóstolttal (ahol viszont a libacomb volt kifejezetten gyenge) – de messze nem ér fel a szegedi etalonhoz. És hát amennyi borzasztó halászlét én már ettem, haj, ez bőven a jobban közé tartozik. Egyik ilyen sajnálatos budapesti élményemről hamarosan be is számolok majd.

A nagy adag halászlé mellé bevállaltunk még felesben egy harcsapaprikást is. Jól tettük, hogy felesben kértük, mert elég nagy volt az adag. Persze a méret ugyanúgy büntetés is lehet, mint áldás, ha szar a kaja – itt erről szó sem volt. A harcsapaprikásról példaértékű konszenzus született köztem is ebédlőpartnerem között: a hal állaga és íze is megfelelő (nincs az a borzasztó utóíz, mint ami az egyik balatoni helyen rontotta el az egész ebédet), a szósz bőséges és ízletes. A csusza túróban gazdag – egyszóval minden rendben vele. És így nagyjából ennyi, amit elmondhatunk. Minden jó, minden finom, de egyik kóstolt fogás sem volt világbajnok.

Összességében tehát azt mondhatom, hogy a Fehér Amúr egy jó hely. Ha éhes vagy, és a környéken autózol vagy hajózol (mert saját kikötője is van a helynek), a tapasztalataim alapján azt merem mondani, hogy nem fogsz csalódni. Csak épp ne várj világverő minőséget, belőlem legalábbis nem váltott ki olyan nagy lelkesedést a hely, de a mai magyar éttermi mezőnyben ez egy kifejezetten jó helynek számít. Én például inkább ide kanyarodok be legközelebb is, ha biztosra akarok menni, mert manapság aztán ki lehet fogni a kritikán aluli minőséget (sajnos a pandémia ezen még rontott is, de hát mégis mit és kit nem tett tönkre az a rohadt?). Az árak is korrektek, mi két halászléért, négy szörpért (a bodzásat kifejezetten ajánlom – nem émelygősen édes, de karakteres bodzaíze van), egy harcsapaprikásért 13 ezret fizettünk.

Itt az Amúr, hol az amúr?

És a végére hagytam a slusszpoént: az étterem nevét látva azonnal felcsillant a fantáziám, hogy bizony de betolnék egy jó kis fehérhúsú amúrt. Úgyis olyan régen ettem már, és szüleim nemrég sütöttek egy szép példányt, amiről lemaradtam. Gondoltam, ha már Fehér Amúr a hely neve, akkor biztosan van az étlapon amúr. Nos, abból, hogy végül mit ettem, kitalálhatod, hogy volt-e amúr az étlapon.

A nyár nem maradhat Balaton nélkül sem, így biztosan számíthattok a magyar tenger mellől is éttermi beszámolókra, de külföldről is jelentkezni fogunk, szóval mindenképp érdemes minket továbbra is követni. Hogy mindig a legfrissebb cikkünket olvashasd, kövess minket Facebookon is!

Fotó: Ínyenc Fenevad