A Magyarországon tevékenykedő kínai éttermesek egyik legnagyobbika alighanem Wang mester, akinek több étterme is van Budapesten. A mester nem méltatlanul híres: bárkit kérdeztem eddig, mindenki áldotta keze munkáját, és ez nem lehet véletlen. Sajnos eddig csak hallomásból tudtam, hogy Wang mester konyhájában nagyszerű dolgok történnek, kipróbálni szégyenszemre még nem tudtam. Egészen eddig: pár hete végre eljutottam a Wang étterembe, így első kézből számolhatok be arról, hogy milyen minőséget is képvisel a hely. Spoiler: elégedett voltam.

Egy kis teljesen felesleges és értelmetlen elmélkedés a kínai konyháról, kínai nemzetről, geopolitikáról, fiatalkori emlékekről, meg minden olyan dologról, amit nyugodtan kihagyhattam volna (ha csak a Wang étteremről szóló rész érdekel, ezt a részt ugord át)

A kínai konyha kapcsán elég hamar zavarba jöhet a magyar, a legtöbben – lássuk be – a kínai gyorsbüféken túl nem sok mindent tudunk a távolkeleti óriás gasztronómiájáról. Elsőként én is a kínai gyorsbüféknek köszönhetően találkoztam a kínai konyhával. El nem felejtem a miskolci Távolkeleti Tyűn Étterem nevű helyet a Szinvapark szomszédságában, ahol először ettem kínait. Este hat után 600 forint volt a svédasztal, rendre két tányérral pakoltam meg, aminek aztán végül a felét-felét sem tudtam megenni. Visszatérő vendég voltam, és minden egyes alkalommal annyira megpakoltam a tányérOKAT, hogy hiába ettem tele magam torkig, mindig megmaradt egy csomó étel. Egy darabig komolyan abban a hitben éltem, hogy miattam vezették be azt a szabályt, hogy ha étel marad a tányéron, ki kell fizetni még egy adagot (teljesen jogosan). Nyilván nem én voltam az egyedüli bélpoklos.

Máig előttem van a hely hangulata, a festmények a falon, a kínai dizájn, ami nekem akkor annyira új volt, még a dolgozók arcvonásaira is emlékszem. Régi, szép emlékek. Úgy visszagondolva sok szépség egyébként nem volt benne, az ételek a klasszik kínai tucatbüfé minőségét hozták, ráadásul minden egyes alkalommal annyira bezabáltam, hogy több ízben már egyenesen a másvilág küszöbén éreztem magam. A kajakómának ezt a nagyon extrém, már-már egészségre veszélyes alfaját el is neveztem Tyűn-effektusnak az étterem előtt tisztelegve. Egyszer annyira rosszul lettem, hogy Miskolc főutcáján az út mellé összehordott hóbuckára feküdtem le, hogy a hideg sokkterápiaként csillapítsa az olcsó kínai kaja tömegétől szétfeszülő testem elviselhetetlen fájdalmát. Na igen, mégis volt benne szép: akkor még volt hó télen.

Kissé elkanyarodtam már rögtön a legelején, de annyira mégsem. A lényeg az, hogy a kínai konyhával még ma is nagyrészt az olcsó kínai büfék formájában találkozunk, bár magam már évek óta nem jártam ilyen helyen. Nem kellett sok idő, míg megérett bennem a gondolat, hogy hát bizony ezek a budapesti, magyarországi tucatkínaik annyira kínaiak, mint ahogy az aluljárós pizza olasz. Aztán Amerikában járva sokkolódtam kissé, amikor egy kínaiba betérve ott is ugyanezzel a kínálattal találkoztam. Mi a fene? – gondoltam.

Kapaszkodjatok meg: valójában az, amit a kínai gyorsbüfékben fillérekért eszünk, az többé-kevésbé autentikus. Pontosítás szükségeltetik: ezek a büfék a kínai konyha exportverziójának autentikus megfelelői. Olyan, hogy belföldi kínai konyha ugyanis nem létezik. Sőt, a kínai államhatalom által sulykolt nemzetkép ellenére Kína mint nemzet sem létezik európai értelemben. Most nem a Tajvan és a szárazföldi Kína közti szembenállásról beszélek, sem olyan politikailag kényes dolgokról, mint az ujgurok, Tibet és a többiek. Kína kínai etnikumú népessége is annyira heterogén, hogy nem tudunk egységes kínai nemzeti kultúráról beszélni. Például azt a mandarin nyelvet, amit a köznyelv kínai nyelvként emleget, pont Kína legfejlettebb és turisták által egyik legfelkapottabb régióiban nem beszélik, mint például Hongkong vagy Shanghai.

Ahogy számtalan nyelv jelen van az országban, úgy beszélhetünk többféle gasztronómiáról is. A felhasznált alapanyagok és elkészítési módok régiónként változnak, amit egy 1,3 milliárd lakosú ország esetén annyira nem kell meglepőnek tekinteni. A kínai étkezési szokások között ráadásul számtalan olyan is megemlíthető, amit az európai gyomor nem tud bevenni. (Igen, egy ezek közül a kutyaevés, de hidd el: nem ez a legrosszabb). Amit a kínai gyorsbüfék kínálnak nekünk, az egyfajta zanzásított kivonata a kínai konyha azon elemeinek, amelyek még eladhatók Nyugaton is. És itt értünk el Wang mesterhez.

Tényleg annyira mesteri Wang mester?

A Wang étterem kínálatában is nagyon sok hasonló étel szerepel, mint amit a kínai büfék kínálatában tapasztalhatunk. A hangsúly a hasonlón van, ez ugyanis egy magát sokkal magasabb polcra helyező étterem, így nem engedheti meg magának, hogy ne kínáljon az olcsó tucatkínai éttermeknél valami sokkal többet. Így bár egyes fogások nevükben ugyanazok, az alapanyagok minősége és az elkészítés módja miatt mégsem összehasonlíthatóak. A prémium minőséget sokkal inkább éreztem itt, mint a Kilenc Sárkányban, ahol az volt a benyomásom, hogy – a magyaroknak (értsd: nem kínaiaknak) szánt étlapról választva – az ételek inkább idézik az olcsó büfék hangulatát. Cserébe nagyon drágák.

Mielőtt az ételekre rátérek, írok a helyről. A lokáció szerintem príma: Zugló általam legkedveltebb, a belvároshoz közel eső részén van az étterem, így bár nincs központi helyen, könnyen megközelíthető. Maga a hely nem hivalkodó, de ez így van rendjén. Egy nagy kapun keresztül tudunk bejutni, megerősítve az étterem „szentély” jellegét. Amikor mi voltunk, nem voltak sokan, de érdemes előre foglalni.

A beltér kimondottan ízléses, a sötét faasztalok és székek távolkeleti hangulatot keltenek, de egyben melegséget sugároznak. Ennélfogva azt mondom, hogy inkább télen jön ki igazán a hely kiváló hangulata, de ez persze senkit ne tartson vissza egy nyári éttermezéstől. A hely profiljához sok ázsiai étteremmel ellentétben abszolút a lassú, egész estés vacsorázás  passzol, ide ne csak beülni és gyorsan bekapni menj valamit. Érdemes többfogásos vacsorára érkezni, mert az előételektől a leveseken át a főételekig mindent javasolt kipróbálni.

A kiszolgálás professzionális, kifejezetten kedvesek, de nem túl tolakodóak. Minket csak magyarok szolgáltak ki, ami egy ismeretlen ázsiai étteremben akár gyanús is lehetne (például arra nézve, hogy mennyire autentikus a hely, ugye), de ha tudjuk, hogy Wang mester éttermében vagyunk, akkor ilyesmitől nem kell félni. A rendeléskor az egyik pincér elkövetett egy kisebb hibát, de azonnal korrigálta, így végül semmilyen negatív élményünk nem volt. Végeredményben nagyon kellemes estét töltöttünk az étteremben, amiért persze nagyrészt a kiváló ételek voltak a felelősek.

Kövess minket Facebookon, ha tetszik, amit csinálunk. Ne maradj le semmiről!

Csúcsminőségű kínai fogások

Mivel nagy vacsorázásra készültünk, bemelegítettük a gyomrunkat egy kis szesszel. Többféle pálinkát is kipróbáltunk, ezek között ugyanis egészen különlegesek is vannak, többnyire mind ázsiai, vagy legalábbis annak hangzik (ezek autentikusságát sajnos én nem tudom megítélni, nem vagyok ugyanis nagy szakértője a szeszes italoknak – kivéve a sört). A rizspálinkának hasonló íze volt, mint a Ramenkában kóstolt szakénak (ami valahol érthető, hiszen a szaké is csak egy gyenge rizspálinka), azzal a különbséggel, hogy ez kissé erősebb és szeszesebb. Vacsorapartnereim, Vérmes ízvadász és Zabos Muffin – akiket ezúton is muszáj vagyok meginteni, amiért lusták írni a blogra – mindenesetre jobban kedvelték, mint a múltkori szakét. Nekem az is ízlett. A rózsapálinka (amit legjobb tudásom szerint cirokból készítenek, és rózsával csak ízesítenek – de javítson ki valaki Facebook-kommentben, aki jobban tudja, és ha már ott jár, lájkolja is az oldalt) ellenben kifejezetten finom volt amellé, hogy azért csípett is rendesen.

Levest csak én ettem hármunk közül, és a többiek igazán bánhatják, ugyanis kiváló a választék ezekből is. Ők attól tartva nem ettek, hogy nem fogják bírni a többi fogást – és ennek még lesz jelentősége a továbbiakban. Én nem becsültem alá a gyomrom befogadóképességét, ezért rendeltem egy édes-savanyú levest. Igen, azt: ez pont az a leves, amit a legtöbb kínai gyorsbüfé kínálatában megtalálunk. Mégsem az, valami egészen más a színvonal. A Wangban evett leves nem annyira nyúlós, sokkal homogénebb, kiválóan kijönnek az ízek benne, és a csípőssége is tökéletes. Akkor a levesbe kortyolva azt mondtam a többieknek, hogy csak ezért a levesért is érdemes volt ide eljönni. Imádtam. Vannak még nagyon vonzó levesek ott, például csirkeleves shitake gombával, marhahús leves házitésztával, de a kancsóból töltött gyöngytyúk leves hegyi gomba válogatással szintén nagyon csalogató. Majd legközelebb.

Az előételeknél már vannak elég vad dolgok, de azért itt is megtalálhatóak azok a fogások, amik a kínai büfék többségében (például tavaszi tekercs). Van például sertésfül és sertésköröm, de marhaszívet, gyomrot és nyelvet tartalmazó szószos előétel is. Mi valami nagyon kínait akartunk, így sült húsos derelyét és száznapos tojást próbáltunk. Igen, hárman két előételt, a Wangra is jellemző ugyanis az, ami a legtöbb kínai étteremre (hasonlóan az indiaiakhoz): nagy adagok vannak, amelyeket középre tesznek, így mindenki szed magának belőle a tányérjára. Egy főétel körettel például egy nagyétvágyú ember számára is sok lehet, ezért én azt javaslom, hogy ha hárman vagytok, két-két főételt és köretet rendeljetek, az úgy pont elég lesz (minél többen vagytok egyébként, annál több mindent tudtok kóstolni). Mi az előételekkel is így jártunk el.

A derelye kiváló volt, nekem nagyon bejött. Klasszikus ázsiai íz, lehet hasonlót enni a japán éttermekben is. Jó volt az összhatás, a szósszal együtt ütött igazán. Asztaltársaságom másik két tagja nem volt érte annyira oda, mint én, de ha írnának a blogra, akkor talán érdekelne valakit a véleményük, így nem. A száznapos tojás viszont egész nagy sikert aratott.

A száznapos tojás tényleg az, amit a neve sugall: 100 napig érlelt tojás. Ez egy igazi kínai fogás, aminek több változata is van. Az eljárás során faszénben és mészben érlelik a tojást, többek között ez biztosítja, hogy nem romlik meg. Legtöbb esetben kacsatojást használnak hozzá, bevallom, számomra lehetetlen volt biztosan eldönteni, hogy kacsa- vagy tyúktojással van-e dolgunk, inkább előbbire tippelek. Soha korábban nem ettem még ilyet, így kissé tartottam tőle, de nem volt rá okom. Az íze nekem kevéssé volt különleges, leginkább a főtt tojásra emlékeztetett (azt azért hozzáteszem, hogy egyes eljárás mellett készítve kifejezetten erős íze lehet, ahogy hallottam, de a Wangban minden jel szerint a konzervatívabb fogyasztóknak is meg akarnak felelni). Zöldpaprikával adják, ami kiválóan passzol hozzá. A legkülönlegesebb talán az állaga: a tojás egyszerre nagyon kemény és kellemesen krémes. Egy próbát mindenképp megért, de legközelebb valami mást fogok kipróbálni.

Ha szeretnél még étteremkritikákat olvasni, dobj egy lájkot Facebook-oldalunkra.

Csak a pekingi kacsáért megéri

A főtelekhez érve ismét problémába ütközhetünk, akkora ugyanis a választék. Amit mi feltétlenül ki akartunk próbálni, az a pekingi kacsa, de egy egészet nem akartunk megrendelni – annál is inkább, mivel akkor nem jutott volna lehetőség más fogásokat megkóstolni. Így csak pekingi kacsacombot kértünk. Ez is emberes adag, egy ember egyedül jóllakhat vele, mi hárman inkább csak csipegettünk.

A kacsa igazi pekingi fogás, még a kacsafajta is speciális. Azoknak is szívből javaslom, akik nem rajonganak a kacsáért, ez ugyanis valami egészen más: a hús omlóssága mellé kiváló íz párosul, őszintén azt gondolom, hogy soha korábban ilyen finom kacsát még nem ettem (a csehek kacsacombja káposztával és knédlivel szintén nagyon jó, de az az élmény sokkal hétköznapibb). A pekingi kacsa mellé adnak kínai palacsintát, azt megkenve speciális, édeskés szósszal, vékonyra vágott uborkával és hagymával kell fogyasztani összegöngyölve. Nem tudom, a kínaiak hogy találták ki, hogy ezek összepasszolnak, de telitalálat volt. Noha a kacsa önmagában is megállja a helyét, ezzel a kombinációval lesz igazi a pekingi kacsa.

Nem sok helyen lehet ilyet enni Magyarországon (én legalábbis nem tudok róla), így azt javaslom, a Wangban járva mindenképp próbáljátok ki. Egy kritikám van: talán kissé kevés palacsintát adtak mellé, de jól megpakolva ezt ki lehet küszöbölni. Legközelebb már célzottan pekingi kacsát fogunk kérni, egy egészet – ezt előre kell nekik jelezni –, ahogy azt felszeletelik és feltálalják, magában nagy élmény lehet.

Mint ahogy írtam, egyéb fogásokat is ki akartunk próbálni, törekedve arra, hogy mindhármunk számára megfelelő legyen. Ennélfogva egy konvencionálisabb megoldást választottunk, ami már csak azért sem rossz, mert a klasszikusabb ételek elkészítése sokat elárul egy étterem minőségéről. Gong-bao csirkét kértünk rizzsel és zöldséges tésztával. Ahogy már írtam, a köretek és főételek is kifejezetten nagy adagok. Ennyire nagyok:

A csirke finom volt, de őszintén szólva itt semmi kiemelkedőt nem éreztem, nem úgy mint a pekingi kacsánál. A rizs csak egyszerű rizs volt, sok hozzáfűzni valóm nincs, a házitészta viszont egészen kiváló volt, mind ízre, mind állagra. Összességében nagyon jót ettünk ebből is, de önmagában emiatt a fogás miatt nem lettem volna elájulva a helytől. De mint mondtam, nem is vállaltunk nagy kockázatot, az elvárások sem lehettek nagyok. Ha a számos különleges étel közül választottunk volna valami mást, lehet, hogy jobban jártunk volna.

Ha nem szeretnél lemaradni étteremkritikáinkról, kövess minket Facebookon.

Megkérik az árát

A rengeteg pozitív kritika ellenére fenntartásokkal vártam az éttermi élményt, Wang mester többi éttermét, például a Biangot ugyanis már próbáltam, és attól nem voltam hasra esve. A Wang étterem viszont valóban megérdemli a pozitív kritikákat, kiválóak voltak ugyanis a fogások, hangulatos a hely, profi a kiszolgálás. Összességében a Wang hamisítatlan kínai éttermi hangulatot ad át, ahol autentikus fogásokat tudunk kipróbálni, a konzervatívak és a kísérletezők egyaránt találhatnak valamit az étlapról.

Mindennek megkérik az árát rendesen. Nem újdonság, elkezdhettünk már hozzászokni, hogy a magyar éttermek mennyivel drágábbak, mint pár éve, de a Wangot én még a remek minőséghez képest is kissé túlárazottnak érzem, a Biangban a hasonló fogások például jóval olcsóbbak, tehát házon belül is van egy eltérő árazási stratégia, ahogy az látszik.

A csípős savanyú leves 1800 volt, ami még az elmegy kategória. De mondjuk a gombás gyöngytyúk leves közel 4000-ért kicsit talán erős. A száznapos tojásnak érthető módon nagyon időigényes a megtérülése, ezért érthető a magas ár, de végeredményben nehéz lenyelni, hogy pár szelet tojásért 3400-at kell kifizetnünk. Három részre szétdobva, tényleg csak kóstolás gyanánt rendben van, nekem egyedül sok lenne. Az egész pekingi kacsa 18 ezer, ám ez a fogás annyira kiváló, és annyira ritka, hogy ezért olykor-olykor hajlandó lennék többedmagammal ennyit fizetni. A pekingi kacsacomb magában 6600, ami szintén jobban megéri, mint a gong-bao csirke 5600-ért. A köretek sem olcsók, a zöldséges rizs 2300 volt, a zöldséges tészta 3300, de ebből több ember is tud fogyasztani.

Összesen 50 ezret fizettünk egy kiadós vacsoráért, ami magas összeg: számolni kell tehát vele, hogy a zsebünkbe kell nyúlnunk. A minőség kiváló, így aki megteheti, annak mindenképp javaslom a helyet. És még egy fontos dolog: én három fogás után nem éreztem azt, hogy elteltem. Épp jóllaktam, amit én mindenképp a pozitívumok közt említenék. Ha eggyel több főételt kértünk volna, az már sok lett volna – mindenképp javaslom, hogy az adagok kapcsán kérdezzétek a pincért, nagyon segítőkészek.

Azt hiszem, Budapest éttermi ökoszisztémájához nagyon sokat ad hozzá a Wang étterem, személy szerint örülök, hogy a mester anno a magyar fővárost választotta. Az igazán eredeti kínaiból – bár egyre több van – nincs még olyan sok, mindig öröm, ha ilyen hellyel találkozunk. Legközelebb a kőbányai kínai piacra fogok elmenni kínait enni, nagyon sokan ajánlották már. Nem kérdés, hogy arról is beszámolok, és az ajánlásokat is várom Facebook-kommentben.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold Facebook-oldalunkat. Írd meg kommentben, neked milyen tapasztalataid voltak a Wang étteremmel.

Fotók: Ínyenc Fenevad