A felsőerjesztésű brit söröknek hosszú múltra visszanyúló, régi hagyománya van, a szigetországban ráadásul kifejezetten nagy a választék, ha az ember sört akar inni. Nemrég jártam Londonban, így volt alkalmam felfedezni a helyi kínálatot, ami több szempontból is meglepetést okozott: a legnagyobb meglepetést viszont akkor ért, amikor rátaláltam a szerintem legjobbnak gondolt londoni sörre. Mielőtt azonban ezt bemutatom, kitérek a brit ételekre is.

Ahogy azt a Fenevad blog olvasói megszokhatták, nem mindig csak éttermeket vagy recepteket mutatunk be: ha ellátogatunk egy külföldi városba, akkor a helyi gasztronómia mellett magáról a városról is írunk. Londonnal kapcsolatban viszont nem tudom, érdemes-e így tennem: egyrészt közületek is biztos sokan jártak már a brit fővárosban, másrészt csak a belvárost sikerült körbejárnunk, és azt sem teljesen – így pedig nem érzem teljesen fairnek, ha elkezdek a városról írni.

Talán annyit mégis érdemes általánosságban elmondani, hogy a város összképe nagyon megnyerő. Való igaz, hogy egy multikulturális nagyvárosról van szó, ilyenformán a kontinentális Európa városaihoz képest mind hangulatában, mind méreteiben nagyon eltér. Sokszor volt hasonló hangulatom Londonban, mint amit New Yorkban tapasztaltam, noha a két város épített öröksége közt azért nagy különbség van. Méretében, pezsgésében, kulturális összképében mégis a nagy almához tudom hasonlítani. (A múlt század eleji neoklasszikus épületek sora pedig egy az egyben New Yorkot idézi). Annyi eltéréssel, hogy London érzésre rendezettebb, kevésbé koszos.

Legutóbb Prágáról írtam kétszer is itt és itt, de bemutattam Pozsonyt és Brno-t is. Ne hagyd ki egyik bejegyzésünket sem. Ha tetszenek az írásaink, kövess minket Facebookon!

Itt jön be talán egy fontos szempont: a város multietnikai kulturális összetétele, hatalmas mérete ellenére nagyon biztonságosnak tűnt, a nagy belváros (ami tényleg nagy) egyik zugában sem éreztem úgy, hogy rossz környéken lennék. Tisztaság, modernitás jellemezte a várost, a benyomásaim azt sugallták, hogy egy jól szervezett, remekül működő metropoliszról van szó. Aztán lehet, hogy hosszabb ott tartózkodás után megváltozna a véleményem, hiszen helyi szemmel mindig máshogy néz ki egy város, mint turista szemmel. Mindenesetre ha még nem láttad, jó szívvel javaslom. Egy dologra viszont készülj fel: a város elképesztően drága, még nyugat-európai viszonylatban is.

Az alábbiakban angol ételekről fogok írni, de előre szólok: konkrét éttermet nem említek. Azért, mert a város annyira hatalmas, és annyira hemzsegnek a remek helyek, hogy nem érdemes 1-2 éttermet belőni. Ehelyett azt javaslom, inkább konkrét ételeket nézzetek ki magatoknak, és ehhez válasszatok éttermet, a hely kiválasztásánál pedig el tudjátok kerülni a csalódást, ha például Google értékeléseket néztek (bár ez sem megbízható sok esetben, egy ismeretlen városban hasznos lehet). Én igazán jó helyeken ettem, de tudom, hogy két sarokkal arrébb is ehettem volna nagyon jót – és ettől igazán csodás London gasztronómiai értelemben. Mert az, hidd el.

Az angol konyha védelmében

Ha meleg, akkor leves, ha hideg, akkor sör

– szól a vicc az angol konyháról, amit korábban még magam is elsütöttem itt a blogon a sörleves kapcsán. Gyakran mondják, hogy az angol konyha a legrosszabb Európában, én ezzel nem értek egyet. Londonban járva több étteremben is megtapasztaltam, hogy a kritikának semmi alapja nincs. Nem igaz, hogy az angoloknak nincs fantáziája, az sem, hogy ízetlenek lennének a fogások, és az sem megalapozott, hogy különféle őrült alapanyagokból, belsőségekből dolgoznak (egyébként is, a pacalt és hurkát zabáló nemzet ne kritizálja senki konyháját az utóbbi szempontok mentén, azt mondom, minden tiszteletet megadva az általam is kedvelt pacalnak és hurkának).

Kezdjük távolról, ami csak lazán kapcsolódik a brit gasztronómiához: London kézzelfogható brit karaktere ellenére is igazi világváros, számos nemzet képviselteti itt magát. Minden sarkon találsz egy olasz éttermet, amelyet olaszok üzemeltetnek, de legalább ennyi a remek kínai, még ennél is több az indiai étterem. Kis kutakodással pedig tényleg megtalálsz itt mindent a japántól az indonézen át az etióp konyháig. Ha Londonba utazol, olyan választékban lesz részed, amilyenről Budapesten álmodni sem tudsz. Ráadásol a briteknél a miénknél százszor mélyebb kultúrája van a húsfogyasztás nemzetközi manifesztációjaként megjelenő ételeknek, mint például a hamburger, steak, barbecue oldalas. Egy percig se gondold tehát úgy, hogy Angliában nem fogsz jókat enni: az ínyencekre igazi végtelen gasztromennyország vár London széles belvárosában.

Kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le egy bejegyzésünkről sem.

Az angol ételekre rátérve elmondhatom, hogy ezeket sem érheti kritika. Az angol reggeli például úgy fantasztikus, ahogy van: ez az étel nagyon egyben van, az összetevők egyike sem nagy eresztés önmagában, de az ízek így együtt tökéletesen kiegészítik egymást. Egy baj van vele: nagyon kalóriadús, ami egy hosszú városnézés előtt ideális, de mindennapi fogyasztásra semmiképp sem javasolt. Nagyon sok helyen megtalálható, én is két helyen ettem. Mindenképp javaslom egyszer megkóstolni, nem bánod meg.

Aztán ott van az angol konyha zászlóshajója, a fish and chips. „Ez csak hal meg sültkrumpli, nincs benne semmi érdekes” – hallottam én is, amikor ajánlást kértem angol ételekre az utazásom előtt. Ennél kevés nagyobb blődség van: eleve a kiváló minőségű hal egy remek étel, amit nem is szabad erős fűszerekkel, szószokkal meggyilkolni, ha érezni akarjuk az omlós, hófehér hús zamatát. Márpedig a brit fish and chips ilyen: frissen fogott tőkehalból készítik (kétféléből is), ami – ha jó helyen eszünk – érezhetően friss, ennek köszönhetően remek állagú és zamatú. Az egyetlen bajom a túl vastag bunda volt, ami nagyon megszívja magát olajjal. Ez kissé ront az élvezeti értéken, de hát ettől fish and chips a fish and chips, ugye. A krumpliban sincs semmi fantázia, de ez így a jó: tökéletesen kiegészíti a remek halat. Bátran küldjük meg sóval és ecettel, az angolok így eszik, és jobb lesz tőle. Szintén mindenhol megtalálod, de válogasd meg a helyeket, mert nem mindenhol egyformán friss és jó minőségű a hal.

Londonban emellett kötelező kipróbálni az indiai konyhát is, hiszen a városban jelentős számú indiai közösség él. A legtöbb indiai étel, amit Európában ismerünk, valójában brit-indiai étel, az őshazában nem is ismerik (így például a tikka masala és a curry is). Könnyen találunk majd indiai éttermet is, és kis eséllyel csalódunk. Én mindenképp ki akartam próbálni a tikka masalát, ez az egyik kedvenc ételem (gyakran szoktam elkészíteni, íme a receptje). Paneer sajttal kértük a változatosság kedvéért, hiszen ez is egy tipikus indiai összetevő. Emellett a vajas csirkét is kipróbáltuk, és mindehhez szokás szerint basmati rizst és naan kenyeret kértünk.

Ami elsőre meglepő volt, hogy az adag sokkal kisebb, mint amit idehaza megszoktunk, és az étel íze sem jött nekem be annyira, mint például a Pandzsám Tandoriban. Az adag vacsorára elegendő volt így is, és az íze is rendben volt, de a budapesti indiai éttermek mindkét téren jobban teljesítenek. A kis különbségek ellenére egyébként hasonló volt a magyar és a brit indiai (nyilván, hiszen ugyanúgy indiaiak készítik ugyanazon recept szerint), így végül jót sikerült enni. Sajnos csak egy helyet volt alkalmunk kipróbálni, így nem jelenthetem ki egyértelműen, hogy tipikusan így néz ki az eredeti brit-indiai konyha.

Említést érdemelnek még az egyéb fogások is, amelyek tipikusan Angliára jellemzők. Sajnos a legtöbb közös vonás ezekben az, hogy nagyon nehéz fellelni őket, még a belvárosban is. A legkönnyebben talán a steak and ale pie-t találod meg, ami a nevével ellentétben inkább egy pörkölt pitébe sütve, és bár nem volt módomban megkóstolni, nagyon hívogatóan néz ki. Adtam volna egy esélyt a black pudding-nak is, amitől sokan viszolyognak, pedig messze nincs benne annyi borzongató összetevő, mint például a mi hurkáinkban. A fekete színt a vértől kapja, de ezen kívül más nincs benne, amire az ember felkaphatná a fejét. Sőt, a zabpehely és hús, amit beletesznek, igazán minőségi fogássá teszik. Emellett kocsmákban érdemes kísérletezni a skót tojással és a savanyú tojásbefőttel is.

Kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le egy írásunkról sem!

Milyen a brit sör?

A britek imádnak inni, és bár számosféle égetett szesz ered a szigetekről, azért a mindennapi alkoholizálásban kiemelkedő szerep jut a sörnek. Én magam óriási kedvelője vagyok a söröknek (ahogy azt bizonyítottam már például ebben vagy ebben a cikkben), és bár a felsőerjesztésű hagyomány távolabb áll tőlem, értelemszerűen Londonban olyan brit söröket akartam inni, amit itthon nem tudok.

Még mielőtt rátérnék az egyes sörökre, magára a brit kocsmára térnék ki, aminek egészen megnyerő a hangulata. A régies dizájn a mindent beborító sötét faelemekkel igazán szívmelengető hangulatot kelt, a hangulat garantált ezeken a helyeken. Kicsit talán egy kaptafára megy az összes, lehetséges, hogy hosszabb idő után könnyen rá lehet unni, mindenesetre úgy jöttem el Londonból, hogy még pár alkalommal nagyon szívesen beültem volna egy ilyen kényelmes, befogadó és hangulatos helyre.

Na de kanyarodjunk rá a sörökre. Általánosságban elmondható, hogy a brit söröknek rengeteg variációja van: porter, stout, ale, ezek keveréke, valamint ezeken belül is vannak nagyon eltérő variánsok. A legnagyobb csalódás számomra az volt, hogy portert egyáltalán nem találtam egy kocsmában sem csapon, üvegeset pedig nem akartam inni (pedig sok kocsmában jártam ám). Stoutból pedig csak Guiness-t találtam, ami finom, de idehaza is könnyen elérhető. Ez is kissé csalódást keltett.

Ipából és apából bőven volt választék, főleg előbbiekből, de még brit pilst is tud inni az ember. Utóbbival ne kísérletezzünk, én azt mondom, ebben a kontinentális európaiak az igazán jók. Egyszer ittam kint pilseni típusú lagert, nem ízlett. Az ipák között viszont voltak egészen jók, de nagyon mellé is lehet fogni – ahogy mondtam, óriási a választék ezen belül is. Vannak világosabb, könnyedebb textúrájú, és sötét, egészen krémes söreik is. Utóbbiak közé tartozik a Greene King ipája (következő kép balra), ami számomra a legjobb élményt nyújtotta: kellemes íz fogyasztás közben, zamatos utóíz, de összességében meglehetősen konzervatív ízvilág, egy lagerhez szokott európai is élvezettel fogja inni. Ezzel szemben például a Neck Oil (fenti kép jobbra), ami egy meglehetősen könnyed állagú, már-már vizezett hatást keltő sör, aminek az én számban kissé mosogatólé íze volt, bármikor ittam, ráadásul az a pohár már önmagában kiverte nálam a biztosítékot. Nem ízlett.

Érdemes még kísérletezni az egyes pubok saját söreivel. Ilyen volt például a British Museum melletti Museum Pub pincéjének söre, ami egy kifejezetten sötét ipa, igazán karakteres, már-már édeskés, de erősen malátás ízzel. A sör annyira sűrű, hogy nem látsz át rajta, az ízélmény legalább ennyire sűrű, amilyen az állaga. Ami viszont nem tetszett, hogy a sör nem volt kellően hideg, valahogy a csapból eleve melegebb hőmérsékleten jött ki. De így is jól esett.

Melyik az a bizonyos legjobb sör Londonban?

És ami a legjobb sört illeti, kétszeresen is meglepetést – esetlegesen akár csalódást is – fogok okozni. Nekem legjobban ugyanis továbbra is a Guiness ízlett a brit típusú sörök közül. Nem lehet mit tenni, a stout az igazán különleges brit sör, kissé vicces, hogy pont egy ír márka tarolja a legnagyobbat. Ám ennek a sörnek az ízéhez kevés fogható van a szigeteken, be kell látni. Ám találtam még egy sört Londonban, ami ezt is messze felülmúlta. Egy olyan sört, ami nemcsak londoni, hanem világviszonylatban is kimagasló, aminél finomabbat akkor sem találtam volna az egész városban, ha töviről hegyire végigjárom az egészet. Erről van szó:

Igen, tankos Pilsner Urquell, a cseh sörök zászlóshajója. Sajnálom, brit sör fanok, nekem a láger az igazi, azon belüli is a pilsner, azon belül is ez a márka. Egyszerűen ennek az ízéhez egyik más sör sem hasonlítható, az a karakteres utóíz, ami ivás után is hosszú percekkel a számban marad, elfeledteti velem, micsoda furcsa söröket ittam előtte napokig Londonban. A cseh söröket már pár bejegyzésben körberajongtam, nem akarom itt folytatni ezt, de a plzeni sört ízlelve az egyszerű, de nagyon zamatos ízek élményben messze túltesznek bármilyen komplex ízű brit sörön. (Amelyek közül sok egyenesen ihatatlan, tegyük hozzá). Akkora öröm volt belekortyolni, hogy elmondani sem tudom.

A brit sörkultúrát véleményem szerint nem lehet a csehhez hasonlítani. A csehek odafigyelnek a sör hőmérsékletére, a korsó alakjára, tisztaságára és hőmérsékletére, a hab méretére, a sörcsapra, a hajtógázra, és még a csapolási technikára is. A britek meg egyszerű pohárba odabasszák eléd a csordultig töltött, változó hőmérsékletű, fél perc után már nem habzó sörüket. A brit sörök közül sok nagyon finom, szó se róla, de egy londoni kocsmaélmény se volt mérhető bármelyik prágrai kocsmában nyújtott szolgáltatáshoz.

A boldogság, amit a teljesen véletlenül talált cseh sör öröme okozott, egyben keserűségbe is átcsapott. Még itt, Londonban, ahol teljesen más söröket isznak, előbb találok teljesen véletlenül tankos pilsnert, mint itt Budapesten, ahol egyébként minden sarkon csapolnak valamilyen pancsolt lágert. Mondanom sem kell, a csapos a londoni helyen pontosan tudta, hogy kell megcsapolni az eredeti cseh sört. Kicsapoláskor még meg is volt a habja, de kissé túl sokáig hagyták állni felszolgálás előtt, ezért – ahogy a csehek mondják – megdöglött a hab. Ízre azért nem volt olyan finom, mint egy cseh kocsmában, alighanem azért, mert nem forog annyira. Márpedig minél frissebb a sör, annál finomabb.

Végezetül hadd emeljen ki a város multikulturális jellegét egy megjegyzéssel, és érezzük egy kicsit a következő mondatban rejlő mondanivalót: Londonban, teljesen véletlenül a Soho negyedben sétálva, egy puccos kínai étteremben találok cseh tankos pilsnert remekül megcsapolva. Kiváló minőségű cseh sör Londonban, egy kínai étteremben. Ezt látva azt hiszem, pontosan tudod, hogy ebben a városban nem maradnak kielégítetlenek az igényed, bármit is szeretnél enni vagy inni.

Ha tetszett ez a bejegyzés, kövess minket Facebookon, Oszd meg ismerőseiddel is!

Fotók: Ínyenc Fenevad