A rámen kedvelőinek nem kell bemutatni a méltán híressé vált Ramenkát, amely oly sokunk kedvence lett az elmúlt 10 évben. Az ikonikus étterem nem olyan régen költözött el eredeti helyéről, és sokak szerint a költözés a minőség rovására ment. Számtalanszor ettem már a régi Ramenkában, és mindig imádtam, ijedten és hitetlenkedve olvastam a negatív kritikákat. A költözés óta viszont még nem volt alkalmam az étteremhez, gyorsan be kellett pótolni. Erre most márciusban került sor, és egyáltalán nem bántam meg: a rámen pont olyan remek volt, mint a költözés előtt bármikor.

Rámen, a japán csoda

Ráment Japánban érdemes enni igazán, ehhez nem férhet kétség. Ez elsőre nevetségesen hangozhat, hiszen pizzát is Olaszországban, fish and chipset is az Egyesült Királyságban érdemes igazán enni – gondolhatod. Ez tény, de a rámenre ez az állítás minden más ételnél sokkal nagyobb mértékben igaz: a japánok ugyanis megőrülnek érte. De annyira, hogy azt el se tudod képzelni. Eszik ebédre, vacsorára, északon és délen (talán még reggelire is). A japán gasztronómiáról sokaknak a sushi juthat eszébe, de ma egyértelműen a rámen a legtipikusabb japán étel.

Egyébként az, hogy „rámen”, inkább egy gyűjtőfogalom, és leginkább a tésztás forró leveseket értjük alatta, amelyet gazdagon megpakolnak feltéttel: de az, hogy milyen alaplével, milyen tésztával, és milyen feltétekkel eszik, annak rengetegek változata van. Persze azért nem ilyen egyszerű a dolog, hiszen a rámen gyűjtőjellege azért lehatárolt, és van, ami már tisztán kívül esik ezen. A rámen típusa régiónként változik, de régiókon belül is nagy a változatosság. Emellett vannak olyan alaptípusok, amit azért nagy eséllyel mindenütt fellelhetünk: ilyen például a miszó rámen és a tonkocu rámen, utóbbi ízvilágát a sertésből készült alaplé dominálja. A feltétek között is van tipikus: ilyen például a tojás, ami azért a legtöbb rámenen megtalálható, de gyakori a gomba, a babcsíra, a narutó és a szezámmag is. A tésztán kívül viszont csak egy dolog biztos: bármelyik verziót is esszük, készüljünk fel rá, hogy ez egy erős, zsíros étel.

Érdekes egyébként, hogy a rendkívül zárt Japán legkedveltebb étele a rámen, amelynek őse köztudottan Kínából származik, de hát még az izoláció szigetei sem tudják magukat felszabadítani a kulturális interakciótól. Így van ez jól. Persze ma ez már lényegtelen, a rámen karakteresen japán étel, egyfajta nemzeti szimbólum. Ha ellátogatunk az ázsiai országba, garantáltan rámenezők tömkelegét fogjuk találni a legtöbb városban, és ha kedveljük az animéket (amit egyébként nagyon ajánlok: a globális filmipar csúcstermékei ezek), azokban is gyakran találkozunk a gőzölgő csodával.

Nem véletlenül írtam az alcímben azt, hogy „japán csoda”. Tényleg csodaszámba megy az, ahogy a remekül fűszerezett, változatos sűrűségű alaplé egymásra talál az omlósra főtt tésztával és a roppanó feltétekkel: a rámen tényleg egy olyan étel, amit nem lehet leutánozni. Lehet, hogy a pho az ázsiai levesek királya (ezt aligha vitatom, írtunk is már róla korábban), de hogy messze nem annyira egyedi és sajátos, mint a rámen, abban is biztos vagyok. (Azt azért el kell mondani, hogy a rámen messze nem annyira kötött műfaj, mint a pho: ennélfogva könnyen kifoghatunk olyat is, ami nekünk épp nem ízlik.) Ha Japánban jársz, feltétlenül kóstold meg, de szerencsédre Budapesten is megteheted.

Ez az egyik legjobb rámenező Budapesten

Ma már sokkal könnyebb dolga van annak, aki ráment akar enni, mint 10 éve. A minőség terén mondjuk nem érzékelek akkora előrelépést, a nemrég nyílt rámenezők közül több olyan is volt, amivel lyukra futottam. Ott van például az egyik legismertebb, a Sakura, amelynek rámeneit kifejezetten nem szeretem. A műfaj királyai nálam továbbra is a Biwako és a Komachi – na és a Ramenka.

Utóbbi egyébként különleges a maga nemében, erre mondanám ugyanis legkevésbé, hogy „japán” (már csak azért is, mert mondjuk a Biwakóban egyértelmű, hogy japánok üzemeltetik, és ez a hangulaton is érződik). A Ramenka nekem érzésre olyan, mintha egy jócskán europaizált verzióját ennénk a levesnek, ami a rámen esetén – a fentiekből kiindulva – teljesen megbocsátható. Hiszen elképesztően finom.

Annyira finom, hogy ez látszik a hely forgalmán is. A költözés előtti években számtalanszor előfordult, hogy a belső hetedik kerületben járva (ami egyébként a belváros egyik legundorítóbb része, de ez csak személyes vélemény) többször is be akartam térni a Ramenkába, és egyszer sem volt hely. Nem meglepő: a Kazinczy utcai egység egészen pici volt, és nem is volt túl komfortos. A legjobb esetben is csak valaki mellé zsúfolódva tudtunk helyet foglalni kényelmetlen kis fa ülőkre (széknek se nevezném őket), a helyiséget pedig – mivel tényleg parányi volt – teljesen kitöltötte a főzésben levő tészta szaga, a páratartalom a 100%-ot közelítette. A dizájn és a hangulat megkapó volt, de azért a régi Ramenka nem olyan hely volt, ahol egy kellemes hosszú estét el lehetett tölteni.

Ezt orvosolták az üzemeltetők, amikor átköltöztek egy kerülettel arrébb a Nagymező utcába. Nemcsak a környezet, hanem a körülmények is sokkal civilizáltabbak: az új egységben külön asztaloknál, tágas térben tudjuk elfogyasztani a rámenünket. A dizájn rendben van, bár nekem annyira nem tetszik, mint az előző egységben, de ezért bőven kompenzál, hogy most sokkal komfortosabban tudok fogyasztani. A Ramenka egy olyan hely lett, ahova már egy beülős vacsorát, esetleg egy randit is érdemes tervezni. Én mondjuk nem tennék így: legyen bármennyire is megnyerő a hölgytársaság, a remek rámenről egy percre sem tudnám elterelni a figyelmem.

Kritikák kereszttüzében

Amikor eldöntöttem, hogy kipróbálom az új helyen megnyílt éttermet, értelemszerűen kutakodni kezdtem: arra voltam kíváncsi, változott-e valami a helyszínen kívül. A Ramenka ugyanis egy régi nagy szerelem volt számomra, itt ettem életem messze legtöbb rámenét, és komolyan megviselt volna, ha a költözés a minőség rovására megy. Egyik rámenkedvelő ismerősöm szerint az étel továbbra is remek, ami megnyugtató volt, de nem tudtam elmenni a rengeteg kritika mellett, amit a hely kap olyan vendégektől, akik állítólag a régi rámenkát szerették, az újat kevésbé.

Ha megnézzük a Google-értékeléseket, két dolgot kifogásolnak főleg: a QR-kódos rendelést, és azt, hogy a leves hidegen érkezik. (Vannak, akik egyenesen ehetetlennek nevezik az ételt, de azért többen vannak azok, akiknek ízlik, itt tehát nincs egyértelmű többség). Az első kapcsán azt írják, hogy a rendelés túlzottan bonyolult, telefonon kell leadni, ami egyben személytelen is, ráadásul felesleges lépések sorozata van közbeiktatva (például be kell jelentkezni hozzá, stb.).

Amikor megérkeztem, tényleg megtapasztalhattam, hogy a rendelés valóban így zajlik. A kritikákat viszont nem értettem: a folyamat amellett, hogy roppant egyszerű és zökkenőmentes, sokkal kényelmesebb is, mint a pincérnek magyarázni. A telefonunkon képpel illusztrálva világosan minden fel van tüntetve, saját tempónkban bármikor leadhatjuk a rendelést, nem kell arra várnunk, hogy mikor fárad oda a pincér. Az egész folyamat nagyjából fél percet vett igénybe, és mivel azonnal ki is tudtuk fizetni, a pincérrel való érintkezés minden kellemetlen pillanatát ki lehetett iktatni. Ez nem hagyományos eljárás, ez való igaz, de őszintén: mennyit javít az éttermi élményen az, ha negyedórát kell várni a pincérre, aki végül unott képpel veszi fel a rendelést? Mert sajnos ilyen is van, nem mindenhol profi a kiszolgálás. Arról nem is beszélve, hogy ha digitalizáljuk az éttermi kiszolgálást, talán olcsóbb is lesz. Ez persze a Ramenkára nem igaz, ugyanis szervizdíj fel van számolva így is. Ez valóban nem túl etikus eljárás, de az éttermezés egyébként sem olcsó műfaj, főleg manapság. Ha tudjuk előre, hogy ki kell fizetni, ne háborogjunk miatta.

Leginkább azért ne, mert az emberi tényező azért nincs kiiktatva az egyenletből: pincérek sokasága forgolódik az asztalok körül, akik bármilyen kérdésünket megválaszolják, és végül ők hozzák ki az ételünket is, egyébként a rendelést követően nagyon hamar. És a QR-kódos rendelés miatt panaszkodókkal már csak azért sem értem, mivel csak egy szóba kerül, és a rendelésünket leadhatjuk hagyományos módon is a pincérnek. Amikor ott voltunk, a vendégek nagy része így csinálta.

Ha kipróbáltad a Ramenkát, írd meg a véleményed Facebook-kommentben itt. Ha ott jársz, dobj egy lájkot oldalunkra.

A rámen még mindig fantasztikus

A másik kritika a leves hőmérsékletét éri legtöbbször. A rámen valóban nem forró, de ez csak annyit jelent, hogy azonnal fogyasztható hőmérsékletű, épp kellemes, mikor elénk teszik, és mire a végére értem, még akkor is megfelelő hőfokú volt. Ezt a kritikát én egyáltalán nem érzem jogosnak, bár itt azt is hozzá kell tennem, hogy lehet, hogy valaki tényleg hidegen kapta. Ezt nem tudom megítélni.

Amikor belekóstoltam, épp az az élmény köszönt vissza, amit a Ramenkában megszoktam: az ízélmény semmit sem változott. A leves karakteres, semmihez nem hasonlítható íze, az omlós tészta, ami megfelelően felveszi a levet, a fafülgomba, ami tökéletesen passzol ízben és állagban is az összhatáshoz, a remek császárhús, amit tökéletesen ízesítenek még mindig, és a kihagyhatatlan tojás, ami tökéletes állagúra volt főve. Az egész úgy remek, ahogy van.

Ami viszont más volt, mint régen, az a választék. Immár kérhetünk miszó ráment is, amit mindenképp ki fogok próbálni, ezúttal maradtam a tonkocunál – amit a Ramenkában egyszerűen csak „ramenka” néven illetnek. Lehet különféle feltétekkel kérni, de a tonkocu alaplének mindig sertés lesz az alapja. A miszót vegetariánus verzióként kínálják, emiatt gyanús, hogy nem az eredeti miszóval van dolgunk, abba ugyanis Japánban így vagy úgy, de általában belekerül némi állati dolog is (ha más nem, akkor hal, vagy valamilyen tengeri élőlény).

Emellett van szaké is, aminek külön örültem, remekül esett a vacsora előtt. Forrón kértük, úgy igazán különleges az élmény. Nem mondom, hogy ez a legfinomabb szeszes ital, amit valaha ittam, de egy japán étteremben igazán nagyot dob a hangulaton. Kipróbáltuk a gyozát is, talán ez volt az egyetlen, ami kisebb csalódást okozott, de rossznak azért nem mondanám. Ezt legközelebb biztosan kihagyom.

Összességében azt mondhatom, hogy a Ramenka még mindig kiváló élményt nyújt, de megkéri az árát. Ha ketten megyünk, 10 ezer alatt már a sima rámenezést sem fogjuk megúszni, ha pedig ezt-is azt-is kérünk mellé, akkor már inkább a 20-hoz leszünk közelebb. Nekem könnyű dolgom volt most, a vacsorát Vérmes Ízvadász kollégám fizette, akitől ez a legkevesebb, miután évek óta nem volt hajlandó írni a blogra, pedig jobbnál jobb helyeken eszik. (Remélem, olvasod, az anyád szemit!) Egy szónak is száz a vége: véleményem szerint a Ramenka épp annyira fantasztikus, mint amennyire régen volt, a sok kritikaellenére. Hogy mire lehet vélni akkor az elégedetlenek megnövekedő arányát? Talán a QR-kódos rendeléstől való idegenkedésnek, talán annak, hogy megváltozott a helyszín, emiatt oda lett a hangulat, nem tudom. De egyet tudok: ez ne riasszon el téged, ha ki akarod próbálni a Ramenkát. Nem lesz olyan, mint Tokióban, de azért jó tudni, hogy idehaza is lehet enni jó ráment.

Ha tetszett a bejegyzés, ne felejtsd lájkolni Facebook-oldalunkat: minden visszajelzésnek nagyon örülünk.

Képek: Ínyenc Fenevad