A balatoni étterem- és strandmustránk következő állomása Keszthelyre vezetett, de mielőtt oda betértünk, megálltunk a Balaton Budapesthez egyik legközelebb eső részén, Balatonakarattyán. Itt található ugyanis a híres nevezetes Il Mercato nevű olasz étterem, amely állítólag mesés hangulatával, egyedi dizájnjával és remek olasz ételeivel maradandó nyomot hagy az emberben. Valóban így van: a lokáció, a dizájn, a hangulat, de még a kiszolgálás is 10/10 pont, vagy talán még ennél is jobb, ezért aztán tényleg megéri itt megállni. Még úgyis, hogy az ételektől azért annyira nem estem hasra.

Digóimádó nemzet vagyunk, nem nagyon lehet ezzel mit tenni. Tele van az ország szarabbnál szarabb „olasz” éttermekkel, az ilyen kamutenger közepén valóban üdítő élmény egy tényleg nagyszerű talján helyet találni. Aki olvas minket, megszokhatta már, hogy magam nagyon kritikus vagyok az olasz ételekkel és éttermekkel szemben, de a Mercato (így il nélkül, mert semmi szükség a határozott névelő duplikálására) engem is magával ragadott. Ez a hely a tökéletes példa arra, hogy egy étterem cseppet sem kizárólag az ételekről szól, sőt – a belépéskor a vendéget megcsapó milliő, az udvarias és profi kiszolgálás, a kreatív – de nem túlgondolt - dizájn olyan alapot teremt az étkezéshez, amelyben a kihozott fogásoknak elég már csak szimplán finomnak lennie, hogy a vendég napjának hátralévő része csodásan teljen, és nagy megelégedéssel hagyja el a helyet. Erről szól az éttermezés élménye, és ez az, amit a Mercato tökéletesen abszolvált. De ne szaladjunk előre, nézzük is meg, miben rejlik az elégedettségem tárgya.

Hamarosan jövünk a további balatoni étteremkritikákkal! Ne maradj le róluk, kövess minket Facebook-on!

A hely maga a 71-es főút mellett található, több tábla is jelöli. Nem lesz nehéz megtalálni, tömörülnek körülötte az autók. Ebédidőben mentünk, ráadásul hétvégén, de nem gondolom, hogy bármikor is vendéghiánnyal küzdenek. A lokáció jól eltalált, aki északra megy, annak útba esik, aki délre, annak nem nagy kitérő – feltéve ha Budapestről megy az ember, ugye. Az étteremnek két bejárata is van, érdemes mindkettőt megnézni. A mercato magyarul piacot jelent, a helynek viszont nincs piac hangulata, sokkal inkább úgy éreztük magunkat, mint egy olasz kis utca teraszos vendéglőjében. 

Már maga a belépés is élmény lesz, ahogy végigmegyünk a hosszú folyosón a szökőkút és a csónak mellett, az valóban megalapozza a mediterrán hangulatot. A kis játszóház mondjuk nagy baklövés, de a kölkökre is kell gondolni, ugye… na mindegy. A másik bejárat is egészen pofás, itt ugyan nincs olyan hosszú, emelkedett hangulatú folyosó, de innen azonnal a teraszra érkezhetünk, szerintem ez még hangulatosabb is, mint a főbejárat. 

A dizájn egyébként a maga egyszerűségében nagyszerű: az egyszerűség alatt ne puritán berendezésre gondoljatok, épp ellenkezőleg, olaszos elemek mindenütt – kis Fiat a háztetőn, kismotor, köves tér, boltívek, futónövények a falon, reneszánsz szökőkút. Egyszóval a Mercato megálmodói nem húztak elő semmi újat a kalapból, csak a klasszikus recepthez nyúltak, és az olasz életérzés minden kliséjét beszorították ebbe az egységbe, de azt olyan igényesen tették, hogy az valóban felüdülés a gyenge balatoni étteremfelhozatal mellett. Eszméletlenül jól sikerült, mégsem giccses, kicsit sem. Még a mosdóba vezető folyosót is telepakolták dekorral, nagyjából úgy éreztem magam, mintha a Risorgimento idején lennék egy szárd nemes házában. Bravo!

Amiben a Mercato messze kiemelkedik az átlagos éttermek közül, az a kiszolgálás. Tudjuk, ismerjük, tapasztaljuk, hogy a kiszolgálás mennyire kritikán aluli tud lenni, itt viszont a személyzet kifogástalanul profi munkát végzett. Belépéskor az erre kijelölt helyen meg kell várnunk, amíg helyet kínálnak nekünk – mondjuk ez erős túlzás, mert várakozásról nem volt szó, amikor mi odaérkeztünk, két ember is ott állt már, ha sűrűn érkeznének a vendégek, senkinek ne kelljen várnia. Megkérdezték, hogy árnyékos vagy napos helyre ülnénk, majd felajánlottak egy valóban hangulatos helyet. Külön örültem, hogy pont ráláttam a konyhára.

Megérkezésünkkor szinte azonnal felvették a rendelést, ajánlottak hozzá italt, az első srác valóban egy igazi olasz pincér benyomását keltette (akinek volt velük dolga, az tudja, milyenek). Azért írom, hogy első, mert legalább 4-en szolgáltak ki minket, minden kört más pincér hozott, és mindegyik rettenetesen jófej volt. Az egyik alkalommal megkérdeztük az egyiküket, hogy tudják-e picit később hozni a második fogást, amelyre az illető percre pontos időpontot ígért, és majdnem sikerült is azt tartani. Az asztalunk mellett elhaladó pincér pedig odaszólt, hogy „jóétvágyat!” Ne értsétek félre, ezek nem az álkedves, nyáltól csöpögő pincérek voltak, teljesen természetes jófejséggel szolgáltak ki bennünket, nem volt bennük semmi színpadias hajlongás vagy átlátszó, tolakodó haverkodási kényszer. A magam részéről pontosan ezt várom el a kiszolgálástól, és a mai magyar éttermi környezetben ez igenis nagy szó. 

Az ételek teljesen jók, de nem díjnyertesek

Amint azt mondtam, a hangulat, a profi kiszolgálás és a frappáns dizájn eleve olyan előételként szolgáltak, amely után a főételnek már kifejezetten rossznak kellett lennie ahhoz, hogy rossz szájízzel álljunk fel. Olasz étterem, gondoltuk, valami olaszt eszünk. Zabos Muffin egy carbonarát kért, én magam linguinét tenger gyümölcseivel, amely olaszul szebben hangzik (linguine ai frutti di mare). Úgy gondoltuk, hogy talán egy-egy tésztaétel alapján még nem tudunk elég reprezentatív véleményt írni, így kértünk egy pizzát is – ha egy olasz étterem bevállalja a pizzát az étlapon, akkor annak illik nagyon faszának lennie. A pizzákat egyébként külön helyen sütik, elég látványos, ahogy a pizzaiolók dobálják a pizzatésztát a levegőben. Szóval mivel a tészta Olaszországban tradicionálisan az első fogás, így aztán nem is esznek belőle olyan nagy adagot, gondoltam, simán elfér utána még egy fél pizza.

Nagyot néztem, amikor kihozták a gigantikus nagyságú tésztát, nem erre számítottam. De nem csak a tányér volt nagy, a tészta rendkívül gazdag volt: kétféle kagyló is volt benne, de a feketekagyló dominált. Ezenkívül volt rajta tisztított garnéla, egy rák a páncéljában és néhány tintahalkarika is. Nem spóroltak le róla semmit. Az ízében is megfelelt a fő elvárásnak, a tészta és a szósz kellemesen átvette a tengeri finomságok ízét, ezt a legtöbb helyen elrontják azzal, hogy csak rádobálják a cuccot, és a dolog letudva. Ennek a fő követelménynek a tészta megfelelt. Ezen felül az összetevők jól meg voltak válogatva, csak az volt rajta, amit Pugliaban vagy Szicílián kaptál volna a linguine ai frutti di maréra. Néhány pici kritikám van azért – az első a paradicsom, azt kicsit túltolták. Az olaszok is tesznek rá néhány félbevágott koktélparadicsomot, de ez inkább ízesítés és állagjavító gyanánt szolgál, hogy feldobja az olajos alapot. Ráadásul a Mercato szakácsai – az állagából úgy gondolom – hogy előfőzött vagy szószosított paradicsomot is használtak, amire semmi szükség. Ez tipikusan magyaros hiba – azt gondoljuk, hogy ha nem tocsog a szósz, akkor nem is lesz jó a tészta, pedig pont ezzel rontjuk el. A másik kis kritikám maga a tészta, az vélhetően épp 30 másodperccel főtt többet, mint kellett volna. De összességében még így is azt mondom, hogy ez a legjobb 10 tenger gyümölcseis tészta között van, amit Magyarországon olasz étteremben ettem.

A carbonara sikere már nem volt ennyire egyértelmű. Eleve a tálalás kissé elhibázott volt, a ráhányt parmezáncsíkokkal kicsit idétlenül nézett ki, a tetején a csírás díszítést pedig nem értem. Ráadásul hatalmas volt ez is. Az íze sem volt világbajnok –pedig a szószban tojás volt, ami alap. Egy magára is valamit adó olasz étteremtől elvárt, hogy a carbonarát az eredeti recept szerint, eredeti összetevőkből készítse. A guancaleban nem vagyok biztos, mert azzal könnyű trükközni, de az összetevők terén pipa jár a Mercatonak – a parmezán helyett mondjuk lehetett volna pecorino az eredeti recept szerint, de legalább nem grana volt. A szósz viszont még így is nagyon gyenge volt, kiütött, hogy abba az egész tojás belekerült, nem csak a sárgája, így rettentően híg és folyós lett, arról nem is beszélve, hogy a sajtot egyszerűen kifelejtették belőle, de legalábbis nem tettek bele eleget.

A tészta itt sem állta meg teljesen a helyét, enyhén túlfőtt volt. Bár az olasz ételekre jellemző a könnyed, üde ízvilág, a carbonara viszont ordítóan kívánja a borsot, és az eredeti recept szerint van is rajta – itt nem volt. Mindennek a tetejébe az egész ételnek volt egy keserű utóíze. A carbonara nem egy könnyű műfaj, és én nem is javaslom senkinek, hogy átlagos olasz étteremben próbálkozzon vele, mert ezer helyen lehet elrontani – ahogy az sikerült a Mercato szakácsainak is. Zabos Muffin keserű arccal meg is jegyezte: „nem szívesen mondom ezt, de sajnos el kell ismernem, hogy a te carbonarádnál még sosem ettem jobbat.” Kérlek, ne értsetek félre, nem hencegésből emeltem be ezt az idézetet ide, épp ellenkezőleg: én nem vagyok sztárszakács, csak egy egyszerű lelkes amatőr vagyok, aki rajong az olasz konyháért. Nincs a kezemben negyven év rutin, és a nagymamám sem azt tanította 8 éves koromtól, hogy mikor főtt ideális keménységűre a tészta. Én csak két dolgot teszek: mindig a legjobb, legeredetibb alapanyagokat választom ki, és követem az autentikus olasz receptek leírásait. Ennyi az egész, ennyi kell csak. Ez az a tényező, ami miatt az emberek panaszkodva jegyzik meg nekem, hogy amióta ettek nálam tésztát, már nem tudnak a helyi olasz éttermekben jót enni. Ez az a tényező, amire nem figyeltek a Mercatóban sem. 

Te már követed az Ínyenc Fenevadat Facebookon? Hogy nem?! Akkor itt tudod megtenni. Tarts velünk!

A Mercatóról tudni kell, hogy nem egy igazi olasz étterem, az üzemeltetője megegyezik a Spoon étterem üzemeltetőjével, és a séfek, szakácsok is nagy eséllyel nem olaszok. Így azért sokkal bocsánatosabb bűn, hogy ilyen apró hibákat vétenek, ami miatt rájössz, hogy egyébként hiába érzed magad Olaszországban, valójában a Balaton mellett ülsz. Ilyen megbocsátható bűnökből volt még egypár, például a gluténmentes tészták. Értem én, a gluténérzékeny is szeretne olasz ételeket enni, de ezt nem tudod megmagyarázni egy olasznak. Nem szeretném erre a parttalan vitára vesztegetni a szót, ha érteni akarod, hogy az olasz identitásnak mennyire fontos része a tészta, akkor nézd meg ezt a videót.

Pedig nem olyan bonyolult dolog ez. Friss az élmény, hogy a tizenéves unokaöcsém beszámolt nekem a tésztakészítési szokásairól. Elmondta nekem, hogy amatricianát akart készíteni. Mit csinál ilyenkor egy átlagos magyarolasz étteremtulajdonos? Berendeli az olcsó kolozsvári szalonnát, megsüti, rávágja a paradicsomszószt, kis csili, kis bors, bele a tészta, meg még egy-két oda nem illő dolog, és kész is az „amatriciana”. Pedig még a tizenéves unokaöcsém is érti, hogy mitől lesz lelke az ételnek: fogja magát, átszeli a várost, hogy az olasz boltban guancalét és pecorinót vegyen, megnézi az olasz videós csatornákon az amatricei séfek receptjeit, majd fogja a stopperórát, és mérnöki pontossággal összerakja az eredeti amatricianát. Panaszkodott, hogy nem lett az igazi, ekkor elkezdtük visszafejteni, mit ronthatott el – egy perccel korábban abbahagyta a tészta főzését, mint ahogy a dobozra van írva – stimmt, nem tett bele semmi odaillőt – stimmt, a szószt a megadott ideig főzte – ez is pipa. Aztán fél óra agonizálás és oknyomozás után visszafejtettük, hogy egy kis csipettel kevesebb sót tett bele a kelleténél. Tudjátok, miért fontos ez? Mert számotokra ez lehet nevetséges, de ilyen nüanszokon múlik az, hogy az elétek tett tészta ehetetlen, finom, vagy annyira isteni lesz, hogy az ízlelőbimbóid sosem felejtik el. A Mercato szakácsai ügyesek, de még egy picivel több szenvedély és alázat kéne a tészták iránt, és akkor minden jó lenne.

Aztán vannak kevésbé megbocsátható bűnök is, mint például az Erős Pista a konyhában, amire épp ráláttam. Csak remélni merem, hogy a szakács épp az ebédre fogyasztott pörköltjébe tette, és nem a penne all’arrabbiatába – ha így lenne, az bizony égő. 

A pizzájuk viszont pozitív meglepetés

A pizzának már nem sok hely maradt, de azért sikerült jó ízzel elfogyasztani. Ehhez persze kellett az is, hogy jól legyen összerakva. Panasznak helye nincs – a pizza ugyan nem a nápolyi variáns volt, de kifejezetten igényesen volt összeállítva. A tészta leheletkönnyű, levegős, finom volt – ahol kellett, ott ropogott, ahol az kellett, ott puha volt. A feltét olyan minőségű volt, amelyet kevés helyen látunk (de azért látunk), a pármai sonka valóban az volt, aminek mondták, abból is a jobbféle, a bivalymozzarella nyersen került rá, így nem veszett el a klasszikus íze. Kis kritika illeti a rukkolát, ami lehetett volna frissebb. A paradicsomszósz picit száraz volt, de erre mindig fel kell készülni, ha nem nápolyi pizzát rendel az ember. Olaszos pizza volt ízig-vérig.

Ha elsőre azt gondolod, hogy a nagyszerű minőség, a kitűnő helyszín, a sok dizájn és a rengeteg pincér megfizethetetlen árakkal társul, akkor újabb pozitív meglepetéssel kell szolgálnom: a Mercato fogásai egészen megfizethetők. A durumtésztákból ugyan alacsony a választék – amit nem értünk, mert azért elég kedveltek itthon -, de azok között van már 2000 és 3000 forint között is, igaz, a tenger gyümölcsei verzió nekem ötezerbe került, ezért viszont nagy és jól megpakolt adagot kaptam. A pizzák árai sem vészesek, nagyjából annyiba kerülnek, mint a legtöbb olasz pizzériában Magyarországon, cserébe a minőség valóban nyerő. A baj inkább az, hogy rengeteg retekszar étterem is ennyibe kerül ma a Balatonnál, a Mercatóban azok után szívesen fizet az ember, mert itt valóban minőséget kap az árért. Az evés után pedig kötelező a séta a magasparton:

Sokáig gondolkodtam, hogy miért tetszett ennyire ez a hely, amikor az olasz konyhával szemben eleve magasak az elvárásaim, és a Mercato ezt a részét csak részben ugrotta meg. Nagy pluszpont viszont maga a milliő, a kiszolgálás, a lokáció – hamarosan nyílik egy egység Budapesten, ha ott mennék be ugyanide, lehet, hogy eleve kritikusabb szemmel nézném, mint amikor pár lépésre gyönyörű balatoni látkép tárul elém, és tudom, hogy két településsel arrébb már azért kell imádkoznom, hogy a halászlém kellően meleg legyen. 

Abban is biztos vagyok, hogy a helynek nem a durumtészta a fő profilja, a töltött és tojásos tésztákból eleve nagyobb volt a választék, és ezen kívül még számos főételük van, amit nem kóstoltunk meg. Mindemellett is azt mondom, hogy bár az autentikus Itália hiányzott a tányérról (bár ez inkább a carbonarára igaz, a linguine rendben volt), a tészták igényesen és odafigyeléssel voltak elkészítve, csak épp az a kis plusz hiányzott. És itt a kulcstényező, ami miatt rendkívül elégedett voltam a Mercatóval: ez nem más, mint az igényesség. Szerettem ezt a helyet, és merem ajánlani bárkinek, még a kis hibái ellenére is.

Ha tetszett a bejegyzés, dobj egy lájkot Facebook-oldalunkra, mert sok hasonló írással jövünk még!

Fotó: Ínyenc Fenevad