A nyár egyet jelent a sült hal szezonjával is, de nemcsak a vízpartokon, hanem az erdőszéleken is jóleshet egy-egy egészben sült halat elfogyasztani. Ebben a cikkben pont egy ilyen erdei halsütőről lesz szó, amely Magyarország egyik legismertebb sütödéje, és az én személyes kedvencem. A hely kiérdemelte a jó hírnevét, hiszen versenytársaival szemben van egy óriási előnye: a hal itt annyira friss, hogy ennél már fizikailag lehetetlen frissebb halat felszolgálni. Márpedig a hal akkor a legfinomabb, ha minél frissebb. A Lillafüredi Pisztrángtelep van ma terítéken, amelyért megéri még Budapestről is 200 kilométert utazni – és nemcsak magáért az étteremért, hanem a környezetért is.
Sült hal, az a csodálatos
Országunknak minden adottsága megvan ahhoz, hogy igazi halas nemzet legyünk: tengerünk nincs, de bővelkedünk az édesvizekben, és a magyar népi konyha is számtalan olyan halas ételt tart számon, amelynek nincs párja a világon (az összes közül a legkiemelkedőbb véleményem szerint a halászlé, de egyediségében páratlan a harcsapaprikás is). Ennek ellenére idehaza kevesen eszünk halat, de – bár erről semmilyen statisztikát nem láttam – tapasztalatom szerint azok, akik szeretik a halat, azok bizony nagyon szeretik.
Mi is szeretjük a halat, és írunk is róluk – ha érdekelnek bejegyzéseink, kövess minket Facebookon!
Magam is halrajongó vagyok, és bár a legtöbb formáját szeretem a halas ételeknek, azért a halászlé mellett mégiscsak kiemelkedő az egészben sült hal fogyasztásának élménye – vizuálisan is. Ilyenkor pontosan tudja az ember, hogy halat eszik, az édesvízi különlegesség minden egyes értékes porcikájával együtt. Az egészben sült hal számomra valahol egyfajta tiszteletadás a hal előtt is azzal, hogy az egész lénye iránt kifejezzük vágyakozásunkat, és ez a tisztelet akkor tud leginkább beteljesedni, ha a farokúszójától kezdve a fejéig (utóbbit nem beleszámítva) az egészet elfogyasztjuk. (Persze a hal aligha osztja ezt a perverz gondolatot, de az élőlények ételként való elfogyasztásának morálfilozófiai kérdését talán majd egy másik cikkben boncolgatom).
Az egészben sült hal műfaja persze nem minden halfajnak adatik meg. A király ezen a téren véleményem szerint a süllő – egy friss, zamatos süllőnél aligha létezik finomabb sült hal a világon. A kategóriában korábban gyakran szerepelt jól a csuka is, de manapság már alig van olyan csárda, halsütő, ahol találkozni lehet vele. A keszeg versenyezhet még itt, és bár leborulok a halfaj nagysága és a magyar sülthal-kultúrában hagyott mély nyomai előtt, nekem nem a kedvencem. Remek egészben sütve a sügér is, de ehhez aztán végképp nehéz hozzáférni (pláne frissen), ráadásul a sok szálka miatt kell hozzá egy adag türelem is. A hekkről inkább nem is teszek említést, méltatlan lenne a többi, fent említett halfajra nézve.
A műfaj főszereplője manapság viszont egyértelműen a pisztráng, amely amellett, hogy gyakran elérhető az éttermek kínálatában, sok halsütődben is megtalálható. Vannak kiváló pisztrángos helyek idehaza, híres pisztrángjairól Visegrád (múltkor volt is alkalmunk kipróbálni az Ördögmalom étteremben), Szilvásvárad, de mind közül talán a leghíresebb Lillafüred. Itt ugyanis nemcsak sütik, hanem keltetik is a pisztrángot, és az ország számtalan éttermébe szállítanak innen – például szilvásváradi látogatásunk során az egyik helyi étterem felszolgálója maga is felfedte, hogy a halat bizony a Bükk túloldaláról, Lillafüredről szerzik be.
Ennél egyszerűen nem létezik jobb lokáció
Lillafüredre nemcsak a hal miatt érdemes ellátogatni, sőt. A népszerű turistacélpont a Bükk hegység keleti szélén húzódik, ez már önmagában garancia a csodás hangulatra, a Bükk ugyanis Magyarország legmagasabb hegysége, itt érzi az ember igazán úgy magát, mintha egy nagy hegységben lenne. Én a magam részéről nagyon szeretem a Visegrádi-hegységet (olyannyira, hogy hamarosan írok is róla, pontosabban egy ott található, nagyszerű rejtett kis étteremről) – ha nem akarsz lemaradni róla, kövess be Facebookon) és a Mátrát (erről is írtam már), de a Bükknek a hatalmas, szürkés törzsű, élénkzöld lombjaikban összeforrt bükkfaerdeivel és meredek hegyoldalaival nincsen párja. Semmihez sem fogható ez a hangulat, ami a síksághoz szokott ember számára már kellően ámulatba ejtő, de még nem túl idegen a kopár, éles szikláival és zord fenyveseivel.
Túrázni is érdemes ide eljönni, számtalan túraútvonal található errefelé. A Bükk keleti és nyugati része is csodás, aki bírja az emelkedőket, annak bátran ajánlom: de vigyázzunk, 10 kilométer a Bükkben nem ugyanaz, mint 10 kilométer a Pilisben. Persze az élmény sem ugyanaz: a sűrű aljnövényzet és az óriási bükkfák adják a hely egyediségét, ami a visegrádi dunai panorámával is felveszi a versenyt. Lillafüred környékén túrázva pedig még a Szinva és Garadna patakok is emelnek egyet a hangulaton, ha pedig felmegyünk a Zsófia-kilátóba, ilyen látvány tárul elénk.
Lillafürednek nem kell a reklám, tele van emberrel ugyanis rendszeresen. Nem csoda, aki ismeri a helyet, az tudja, hogy kevés ilyen csoda van országunkban. Amit viszont félig sajnálok, az az, hogy a legtöbben lángosozni, bámészkodni, csónakázni járnak Lillafüredre, és kevesebben merészkednek be az erdőbe. Pedig nemcsak a Palotaszálló miatt csodás ez a környék, hanem a mesebeli erdei környezet miatt is. Persze ahogy írtam is, csak félig sajnálom ezt, hiszen így legalább alig vannak a turistautakon, ami sokat javít az élményen (a Visegrádi hegység például már-már elviselhetetlenül zsúfolt, Budapest közelsége miatt, értelemszerűen). Emberek, fedezzétek fel a Bükköt! (A medvével azért vigyázzatok).
Nemcsak éttermekről írunk, de olykor kirándulástippeket is hozunk: kövess minket Facebookon, ne maradj le semmiről.
Ilyen környezetben bújik meg a Lillafüredi Pisztrángtelep, és ez a lokáció már eleve egy ok arra, hogy az ember ellátogasson ide. Ennek a helynek sincs szüksége reklámra, hétvégente tele van, gyakori a sorban állás. Ez egyáltalán nem véletlen: azon túl, hogy erdei környezetben, két hegy közt, csörgedező patak mellett ebédelhetsz (vacsoraidőben jellemzően már nincs nyitva a hely), az a hal, amit itt eléd tesznek, vitán felül páratlan.
A frissesség fél győzelem, a fűszerezés a másik fele
Többször is volt alkalmam kipróbálni a lillafüredi pisztrángost (a helyiek csak így nevezik), utoljára idén májusban. Előtte sajnos évekig nem jártam itt, utoljára 8-10 éve volt alkalmam. Viszont az emlék tisztán megmaradt, hogy azóta sem ettem ilyen finom pisztrángot sehol, pedig számtalan helyen ettem azóta.
Ez nem véletlen, a Lillafüredi Pisztrángteleppel nem lehet versenyezni: a hal ugyanis annyira friss, amennyire csak lehet. Az a hal, amit itt tányéron kihoznak nekünk, pár perce, legfeljebb egy órája még élt. Nem arról van szó tehát, hogy nem utazott, nem volt fagyasztva – de amikor beléptünk az étterembe, a hal, amit elfogyasztunk majd, ekkor jó eséllyel még él és virul a vízben. A folyamat ugyanis úgy néz ki, hogy a keltetőben egy dolgozó a halakat lehalássza, kiválogatja a megfelelő méretűeket, és azonnal elviszi feldolgozásra őket. Egy másik dolgozó ezeket a halakat futószalagon zsigereli, és adja be a konyhába sütésre. Ahogy pedig jönnek a rendelések, úgy kerülnek ezek a halak a tányérra.
Ha hétvégén megyünk, bőven van alkalmunk ezt a folyamatot végig követni: a sor pont a feldolgozó állomás és a keltető medencék közt van, és mivel rendre hosszú a sor, simán lehet, hogy mire a mi halunkat kihozzák, az pont az lesz, amit a dolgozó épp a mi sorban állásunkkor halászott le. De ha nem is ő, az egy vagy kettővel korábbi fogás, ami pár tízperces eltérést jelenthet.
Innen indulva ez nyilván már egy fél győzelem, hiszen a pisztráng húsa ennyire frissen roppant zsenge és omlós, a zamata csodás – nem veszik ki belőle semmi, amit a fagyasztás vagy a hosszú tárolás kivenne. Ehhez jön még az elkészítési mód is a remek fűszerezéssel: nincs túlgondolva semmi, a klasszikus sós, fokhagymás ízek dominálnak, de azok sem nyomják el a pisztráng húsának sajátos ízét. Külön plusz, hogy kisebb halakat szolgálnak fel, amelyeknek így a legtöbb csontja is gond nélkül ehető (a nagyobbakkal persze vigyázzatok), és amelyek még zsengébbek, mint nagyobb társaik.
A kisebb halak hátránya persze, hogy nehezebb velük jól lakni – egy nagyevőnek kettő kell majd belőle, és nekem egy 20 kilométeres túra közben is bizony két hal kellett a jóllakáshoz. Nem bántam, így ugyanis ki tudtam próbálni mindkét féle halat: a sima sült pisztrángot és a fokhagymás pisztrángot. Ennyi ugyanis a választék és nem több – nincs is szükség többre, és nem is lehet több, a nagyobb választék ugyanis megakasztaná a fent bemutatott, jól működő folyamatot, és egy-egy különlegesebb módon elkészített pisztráng a frissesség (azaz a minőség) rovására mehet. A köretek sincsenek túlbonyolítva: kérhetünk sültkrumplit vagy kenyeret, illetve néhány féle savanyúságból is választhatunk.
A hosszú évek várakozása beigazolta a régi emlékeket: már az első falatnál éreztem, hogy a hal itt valahogy más. Nem is az íz volt különleges – remek volt az is, de jóízű pisztrángot azért már sok helyen ettem -, hanem az állag: ilyen omlós pisztrángot máshol én még nem ettem. Megéri az árát, ami egyébként nem kevés.
Nincs ingyen az élmény
Nem szívesen teszem, de az objektivitás érdekében szólni kell a negatívumokról is (amelynek egyben javító szándéka is van). Az első az ár: a hely nem olcsó, bár rettenetesen drágának sem mondanám. Egy pisztráng kevesebb mint 4000 forint, ami önmagában jó árnak nevezhető, de nem méret szerinti árazás van, ami kissé igazságtalan – mert hiába nagyon hasonló méretűek a halak, azért valamekkora eltérés mégis van. De ez sok halsütőnél így van, hiszen egyszerűen ez a legpraktikusabb megoldás, ezért ezt a pirulát le kell nyelni. De a végösszeg a körettel, üdítővel, savanyúsággal könnyen 10 ezer forint fölé fog nőni akkor is, ha ketten vagyunk.
Ami nekem sokkal jobban fájt, hogy nem lehet bankkártyával fizetni. Mivel sosem hordok magamnál készpénzt, ezért egyszer ki is kellett állnom a sorból. Egy étterem esetén általában gyanút kelt, ha nem lehet kártyával fizetni, de itt minden bizonnyal másról van szó: a technika nem teszi lehetővé. A terminál vélhetően nem működik ezen az eldugott helyen, ahogy nekem sem volt a telefonomon egy szemernyi térerő sem. Ilyenformán megbocsátható, hogy csak készpénzzel lehet fizetni, de a magamfajta készpénzgyűlölőknek ez mindenképpen kellemetlenség lesz.
Ami ennél kellemetlenebb kissé, az a várakozási idő. Sokat kell várni, mire sorra kerülünk, sokat kell várni, mire megkapjuk a rendelést. Hétvégente ugyanis rengetegen vannak, és mivel a hely 5 órakor bezár, a vacsoraidő kimarad, az idelátogatók tömege rövidebb nyitvatartási időintervallumba zsúfolódik be. Ha türelmetlenek vagyunk, ne is próbáljunk meg ide jönni, nemcsak a mi napunkat, de a többi vendég hangulatát is elronthatja a várakozás miatti folyamatos zsörtölődés (mindig vannak zsörtölődők. mindig).
A tömeghez tartozik a parkolás és a megközelítés is: akkor járunk legjobban, ha busszal vagy kisvonattal megyünk. Diósgyőrből könnyen elérhető a hely közvetlen busszal vagy kisvonattal, ha nem akarunk a parkolással vesződni, hagyjuk az autót a városban (feltéve, ha autóval megyünk, persze). Egyébként nem lehetetlen parkolni, de készüljünk fel, hogy kígyózó autósorok, szembejövő forgalom, sziklafal alatt parkoló autók és sétáló családok közt kell manővereznünk, hogy valahol találjunk egy parkolóhelynek nem nevezhető kis rést, ahova beoperáljuk valahogy a gépkocsit. Még mielőtt a kiépített parkolóhelyek hiányát kérnénk számon, ne feledjük: az erdőben vagyunk, hegyek között, elvileg távol a civilizációtól. Elvileg ezért megyünk oda, nem?
Én legalábbis biztosan megyek még oda, mert ilyen finom pisztrángot, ennyire gyönyörű tájon Magyarországon máshol nem kapok.
Ha tetszett ez a bejegyzés, jutalmazz minket egy lájkkal Facebookon! Ha szeretnéd, hogy máshogy is eljusson, oszd meg. Köszönjük!
Fotók: Ínyenc Fenevad
