Az ausztriai túrának a hüttében ebédelés elválaszthatatlan része, ám a hegyről lejőve egy autentikus osztrák kisvárosi étteremben elköltött vacsora is nagyon jól tud esni, pláne sörrel kísérve. Utóbbi nem túl egyszerű művelet, tekintve az osztrák vendéglátóhelyek korai zárását, cserébe ha kifogunk egy remek helyet, a kiváló hangulat mellett még nagyszerű ételeket is fogyaszthatunk. Mi találtunk egy igazán szuper, a helyiek által nagyon kedvelt éttermet a Rax hegységtől egy köpésre.

Rax-túra

Túrakedvelőként nem tudom, hogy maradt ki eddig a Schneeberg és a Rax, hiszen ezek az osztrák Alpok Magyarországhoz legközelebb eső magas csúcsai. A magas persze relatív, hiszen 2000 környéki csúcsokról van szó, de a magyar hegységekhez viszonyítva ez már tényleg magasnak nevezhető, és ez a Mátrához, Börzsönyhöz szokott túrázó számára érezhető is lehet.

A kilátás páratlan, a Raxra felbaktatni hatalmas élmény. Mindenesetre óvatosan válasszunk túrautat, mert a magyar szintekhez szokott túrázónak kemény lehet egyben lenyomni a 900 méteres emelkedést (és akkor még egy kisebb útvonalat mondtam), a Rax ugyanis sokkal meredekebb, mint hazai csúcsaink bármelyike. Már az emelkedés közben belátjuk az egész hegyoldalt, benne a csúccsal, a Heukuppéval, amelyre ez emelkedés a Karl Ludwig Haus turistaháztól meredekebb, mint amilyennek látszik. A Karl Ludwig Haus turistaházban amúgy idén már nem lehetett cseh sört kapni sajnos, de egyébként kiváló hangulatú, baráti árazású helyről van szó, ahol remek az ételválaszték. Palacsintaleves mondjuk nem volt, de nem baj, így is kiváló húsleveseket ettünk ott.

Tulajdonképpen semmi extra maga a leves, sőt, kissé amolyan zacskós leves íze is van, de odafent, kétezer méteren, 900 szint egyben letolása után ez kit zavar? Pláne 5 euróért, ami Ausztriában olcsónak tekinthető. A belefőtt temérdek mennyiségű tészta roppant laktató volt, a tálalás pedig kifejezetten ízléses. Ennél többet ne is várjunk egy hüttétől, azt mondom. (Azért a magyarországi turistaházakkal kapcsolatban, mint például a dobogókői és a nagy-hideg-hegyi, azért magasabb az elvárás, teszem hozzá azonnal.)

Ha nem akarsz lemaradni írásainkról, kövess be Facebookon. 

Amit ezen a ponton érdemes még megemlíteni, az a társaság: az osztrákok kedélyesen beszélgettek fent a hegyen, nagyon sokan voltak, igazi sportos nép a sógoroké, nincsenek is annyira elhízva, mint a magyarok, én éreztem ott magam a legkövérebbnek, és valószínűleg így is volt pedig én sem vagyok annyira elhízva. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a ’80-as éveiben járó bácsika, azután, hogy a széles családdal megmászta a 2000 méteres hegyet, még nem tudom hány kör snapszot fizetett az egész társaságnak, és telitorokból énekelt valamit az időskortól elnyűtt hangján, amit a többiek félszívvel énekeltek vele. Volt egy hangulata.

Nem ez volt az első osztrák hüttézésem, volt már pár belőle. Mind más egy kicsit, de egyvalami közös: jellemzően nem lehet kártyával fizetni, ezért érdemes magatokkal vinni némi készpénzt. Amit még szintén érdemes tudni, hogy bár a hüttékben jellemzően lehet szerezni ivóvizet, de ezért pénzt kérhetnek: itt például 2 euró volt egy liter. Ám mivel a kulacsom 8 decis volt, az angolul kiválóan beszélő (ez sem mindenütt jellemző) helyi úriember elkezdte volna kiszámolni, hogy akkor mennyit is kell fizetnem, de aztán gyorsan mondtam neki, hogy ne szórakozzunk már, maradjon a 2 euró. Elvégre csak háromszor kereshet annyit nagyjából, mint én.

A Rax tetején a látvány egészen Pazar volt: köves, zöld fennsík, elvétve fákkal. A hegyek közt kanyargó utak látványa páratlan, ilyet tényleg nem látunk odahaza. Ez még nem a zord svájci vagy tiroli Alpok, de már nem is a bükkössel vagy fenyvessel beláthatatlanul benőtt ezresek birodalma. Ez az átmenetnek egy újabb foka, ami a maga gyönyörűségében kiemelkedik a többi közül. (Ne nem mondom, hogy szebb, mint egy magyar óriásbükkös, de egészen más hangulata van – itt az ember tényleg érzi, hogy hegyekben jár.) A Raxról lejőve aztán meredek hegyoldalban és sűrű fenyveserdőben vezetett az utunk, ami sokkal színesebbé tette a túrát. Jó szívvel ajánlom.

A sok ajnározás és álmélkodás helyett mondanék inkább egy praktikus tippet: az osztrák hegyekre ne úgy készüljetek, mint egy magyarországi túrára. Azon túl, hogy ez nem egy könnyed séta lesz, itt a kövek miatt a léptetekre is figyelni kell, és mivel a fák árnyéka nem biztosít védelmet, a napfényvédelemre, naptejre és sapkára nagy szükség lesz. Emellett nagyon fontos, hogy ha csak egy kicsit is bizonytalanok vagytok az időjárás-előrejelzés miatt, ne induljatok neki: az eső – pláne a vihar – egy kétezer méteres hegy tetején nem olyan, mint amikor a Börzsönyben kap el a zuhé. Itt nincs menekvés, ráadásul a villámcsapásoknak is jobban kitett a túrázó, a kiszámíthatatlansági faktorról meg ne is beszéljünk. Ha esőt, vihart ír aznapra, jobb, ha más programot találsz.

Pazar túra a Schneeberg lábánál

Jó hír, hogy az osztrák Alpokban akkor sem maradsz le feltétlenül a túraélményről, ha kihagyod a csúcstámadást, a hegységek lábainál, 1000 méteres szint környékén is gyönyörű túrák vannak. Erre leginkább a Schneeberg lábánál megtett 10 kilométeres kör ébresztett rá, ami sok tekintetben még pazarabb is volt, mint magára a csúcsra felmenni – de legalábbis nagyon más.

Eleve azért választottuk ezt a könnyedebbnek ígérkező túrát, mert a Schneebergre mondtak némi esőt aznapra. Márpedig, ahogy fent is írtam, a magasabb hegyekben ezzel nem szabad játszani. Így az lett a vége, hogy verőfényes napsütésben szeltük a kilométereket, miközben gyönyörű kilátást tárult elénk az esőáztatta csúcsra. Bizony: lent hétágra sütött a nap, fent pedig áztak a sziklás csúcsok. Mondtam, a magas hegyekben az időjárás teljesen kiszámíthatatlan.

Végül nem bántam meg, hogy a Schneeberg kimaradt, mert a lába előtt húzódó túra önmagában is kiváló volt. Volt benne emelkedő bőven buja zöld fenyveserdőben, kilátás az alpesi legelőkre – amelyeken korábban végiggyalogoltunk, vízesés, majd a zöld fennsíkon festői kilátás a Schneebergre, amellyel betelni sem tudtunk. Az alpesi réten jó hosszú időt töltöttünk el a hegyeket bámulva, hogy végül meredeken ereszkedve pazar bükkösben kanyarogva leérjünk egy várig, ami – Ausztriában gyakori módon – magántulajdonban van. Minden van tehát ezen a rövid szakaszon: fenyves, bükkös, alpesi rét, meseszép kilátás a hegyekre, vár, vízesés. Életem egyik legszebb túrája, talán még a Rax megmászását is veri.

Autentikus kis osztrák étterem a Schneebergtől, Raxtól, Semmeringtől nem messze

Túra után halmozottan jólesik egy remek vacsora, és már nagyon ki voltam éhezve valami osztrák klasszikusra. Jó szokásom, hogy külföldön járva a helyi, autentikus éttermeket keresem mindig, tudva, hogy nem feltétlenül ezek képviselik a magas minőséget. Ausztriában egyébként ez annyira nem könnyű: egyrészt itt is nagyon mennek a külföldi éttermek, azok közül is főleg a trash török, kínai, olasz tápoldák (ezeket nem szívesen nevezem étteremnek), másrészt az osztrák kisvárosi éttermek rossz szokása, hogy korán zárnak.

Rögtön a szálláshelyünkön, Schottwienben volt egy nagyon kedvesnek tűnő kis étterem, ami egyik este se nyitott ki, pedig a tájékoztató szerint 8-ig nyitva kellett volna tartania (azért ez se annyira baráti nyitva tartás, tegyük hozzá). Egyébként már ez az étterem is csak félig tradicionális: a régimódi cégér, a nagy fakapu és a történelmet idéző külcsín ellenére a berendezés kifejezetten unalmasan modern, jellegtelen, és már csak egy hagyományos berendezésű terem van, aminek a nevében a tradicionális jelleget ki is emelik. Ez pedig amolyan skanzenszerűvé teszi az egészet. Mivel nem próbáltam, nem tudok róla nyilatkozni.

Elautóztam viszont a Semmeringtől egy köpésre levő Gloggnitzba, hiszen ott találtam rá egy, az értékelések szerint kiváló étteremre. (Mint mindig, most is elmondom, hogy a Google-értékelésekkel csak óvatosan, az inkább amolyan kiinduló alap legyen, ne hallgassatok rá teljes egészében). Gloggnitzről azt kell tudni, hogy egy aranyos kisvárosról van szó az Alpok keleti vonulatának lábánál, amelynek van egy barokk stílusban átépített középkori kastélya. Ha mentetek már Stájerországba, minden bizonnyal átmentetek egy hatalmas viadukton, ahonnan láttatok egy kolosor-szerű épületet. Na ez a gloggnitzi kastély, amely egykoron valóban kolostorként funkcionált. Emellett Gloggnitz közvetlen közelében van még két vár, de egyik sem látogatható, hiszen magánkézben vannak.

A gloggnitzi kastély is magánkézben van, de az udvarára be lehet menni átszellemülni, illetve van bent egy kis kávézó is, ha valaki fogyasztani szeretne. De ami miatt számunkra érdekes ez a kastély, az az, hogy rögtön ez alatt található a Stiegenwirtshaus nevű étterem, ami első ránézésre pont megfelelt az idilli osztrák étteremmel kapcsolatos elvárásaimnak. Vaskos fa asztalok, fa sarokpadok, tömörfa pult és fadíszítő elemek, ívelt, hófehérre mázolt plafon. A hangulat garantált. Ha autóval mentek, akkor azt érdemes a kastély fenti, tágas parkolójában hagyni (ami ingyenes), mert az étterem parkolója elég pici. A kastély parkolója nagyjából 2 perc sétára van. Így néz ki a hely maga kívülről:

Már belépve is látszik, hogy itt tényleg egy amolyan Monarchia korabeli hangulat van, és amit külön szeretek, hogy főleg helyiek látogatják. Nekünk nem volt gondunk szombat este az üres helyekkel, de mivel tényleg nagyon pici étteremről van szó, könnyen lehet, hogy nem találtok helyet, a helyi erők ugyanis kifejezetten kedvelik az éttermet, főleg az idősebb korosztályból. Az egyik sarokpadot teljesen elfoglalta egy idősebb helyi társaság, amely tagjai közül ki sörrel, ki borral maga előtt folytatták az élet nagy dolgainak megbeszélését (legalábbis gondolom én, németül ugyanis nem tudok). Ami külön vicces, hogy a Google-értékelések közti fotókon szereplő idős úriember most is ott ült a helyen, most is egyedül, és most is egy üveg Puntigamerrel maga előtt. A helyiség egyik bútordarabjáról beszélünk alighanem, ikonikus figura lehet. Róla van szó:

Persze a helynek vannak a szűkösség mellett egyéb szűk keresztmetszetei, kettő is: az egyik a 8 órás zárás, a másik a készpénzes fizetés, kártyával ugyanis nem lehet fizetni. Ez jellemző egyébként Ausztriára, úgyhogy érdemes felkészülni előre. Mi akkor szembesültünk a ténnyel, amikor beléptünk az étterembe. Kezdetben a pultban nem találtunk senkit, és látva a tanácstalanságunkat, az ajtó mellett az üveg sörével üldögélő, fent már említett öregúr kiáltott hátra, hogy „hilfe”, és akkor kijött egy hajlott hátú, kortól elnyűtt nénike, aki az idő malmát vastagon kihúzott szemekkel, hosszú, vörösre festett hajjal, és zavarbaejtően nagy karikafülbevalóval igyekezett megállítani.

Nem mondom, hogy sikerült neki, de mégsem hatott igénytelenül az összkép. A hölgy elsőre mogorvának tűnt, de illedelmesen, választékos, németes akcentussal tarkított angolsággal elmondta, hogy csak készpénzzel lehet fizetni, és ha visszajövünk, siessünk, mert 8-kor bezár. Mivel közel s távon nem találtunk hagyományosnak ható éttermet, így becaplattunk Gloggnitz belvárosába, ahol egy ATM-kör után megnéztük a központot, ami maga is elég hangulatos a dombokra nyíló látképpel, kis középkori körtemplommal, patakkal, de azért az Ausztriára jellemző steril modernitás már a központban is felütötte a fejét. Akárhogy is, aranyos kis városról van szó, de csak Gloggnitz miatt ne tegyetek egy kitérőt, na.

A Monarchia korának fogásai, és egy kis különlegesség

Visszatérve a helyre, a Nénikét nem találtuk a pult mögött. Leültünk az egyik üres helyre, hogy majd jön. A csendes Öreg Bútordarab és a Nagydumás Társaság most is ott voltak, utóbbiak kicsit megnéztek minket, de aztán ment a trécselés tovább. Aztán amint leültünk a helyünkre, hát látjuk, hogy a Nénike felemelkedik a társaságból, és odabiceg hozzánk. Cirka fél óra telhetett el az első látogatásunk óta, de már szemlátomást nem emlékezett ránk. Sebaj, újra felvette a fonalat angolul, és felvette a rendelést. Se papírt, se telefont nem hozott, fejből megjegyezte, mit kérünk.

Étteremkritikák és receptek mellé néha útibeszámolókat is írunk: ha érdekesnek találod írásainkat, jutalmazz meg egy követéssel Facebookon. Itt tudod megtenni.

A rendelés érdekesen zajlott, hiszen étlap nem volt, így eldarálta az ételek német neveit, amit később angolul megpróbált elmagyarázni. Nekem egyszerű dolgom volt, mert én a Google-értékelésekben szereplő fotóra bökve kikértem a káposztás-zsemlegombócos-sertésszeletet, aminek a hölgy bőszen próbálta megtaníttatni a nevét velem, máig tartó sikertelenséggel, Zabos Muffin viszont, aki annyira nem csipázza a disznóhúst (csak virsliben, szalonna- és kolbász formájában, meg párizsiban, amit máig nem értek, mert a virslibe és párizsiba köztudottan nem a disznó nemes részei kerülnek, miközben egy omlós fehér csülök az maga a húsok csodája, de mindegy, az ő baja), ezért neki lencse jutott. Lencse knédlivel.

Elég egyedi volt ez a rendelés, hiszen mégis milyen étterem az, ahol nincs étlap. Ám valahol belegondolva ez eredetibb, őszintébb, hiszen a helyi törzsvendégek úgyis tudják, mit kapnak, ha meg nem, majd a nagyságosasszony elmagyarázza nekik. Nem ám a hülye turista fogja bűzlögetve forgatni az étlapot. Mindegy, megvolt a rendelés, a Nénike előbb odabicegett a pulthoz, kicsapolta a két Puntigamert, majd befordult a konyhába. Amíg én a Puntigamert kortyolgattam (ezen a ponton mondom, hogy Ausztriában egy sörrel a bendődben még vezethetsz ugyan, de azért csak óvatosan), a kis étterem kis konyhájából a Nénike minden szorgoskodása kihallatszott. Hallottuk, ahogy kinyílt a hűtóajtó, pattant a műanyag doboz fedele, csörögtek a tányérok, majd bekapcsolt a mikró. Pár perc múlva ugyanez a folyamat, csak fordítva: csipog a mikró, csörögnek a tányérok, pattan a doboz, nyílik a hűtőajtó. Aztán egyszercsak megjelent a Nénike, a kezében két hatalmas tányérral.

Nem lehet az ember fia-lánya naiv, nem gondolhatjuk, hogy majd a káposztát, húst és knédlit ott főzi meg előttünk, de azért mégsem jó annyira hallani, ahogy mikrózzák az ételünket. De tudva, hogy zárás előtt vagyunk egy órával, és a környéken az is zárva tart már, aminek nyitva kéne lennie, elfogadtuk a sorsunkat. Pláne azt tekintve, hogy milyen finom ételeket tett le végülis elénk a házigazda: a hús omlós volt, a káposzta nem volt túlfőve, savanykás volt, a zsemlegombóc állaga szintén megfelelő volt. Egy dolog nem tetszett, az az, hogy túlságosan leveses volt a főétel, de úgy tűnik, errefelé ez dívik. Ennek a számomra megjegyezhetetlen nevű fogásnak Csehországban valójában vapso-knedle-zelí a neve, és gyerekkoromban elég sokat fogyasztottam (néha felnőttként is). Végeredményben nagyon finom volt, egy hosszú túra után pedig különösen jól esett – máskülönben talán megenni sem tudtam volna, olyan hatalmas adag volt.

Zabos Muffin végül lencsét evett, ami nekem nagyon meglepő választásnak tűnik, különösen a zsemlegombóccal a közepén, de azt kell mondanom, nem volt rossz. Egyedi volt az elkészítése, nem idézte a Magyarországon megszokott ízeket, kevésbé volt savanykás, és rettenetesen sűrű volt. És ami szintén holtbiztos, az én sertésszeletemhez képest sokkal egészségesebb volt, és legalább olyan tápláló, méretben pedig ez sem volt kicsi.

A rendelés után egyébként a Nénikét elveszítettük, visszaült a társaság közé az üveg bora mellé, folytatta a trécselést, onnantól pedig a többi vendég nem létezett. Nem tudjuk, mióta folytatta a borozgatást a helyi erőkkel, de az látszott rajta, hogy már nem az első pohár bor van benne. Egészségére váljon még nagyon sokáig, azt kívánom neki. A többi vendég egyébként mi voltunk, plusz az Öreg Bútordarab, aki ottlétünk alatt egyetlen egy szót sem szólt, és az üveges Puntigamere se nagyon fogyott. Nem lennék meglepődve amúgy, ha ma este is ott ülne szótlanul, egy üveg sör mellett.

Kövess be Facebookon, hogy ne maradj le újabb bejegyzéseinkről.

Aztán megérkezett egy fiatal, hangos helyi társaság, és elfoglalták az egyetlen szabadon maradt nagy asztalt a helyiség másik végében. A séma ismert: Nénike odacammog, eldarálja a menüt, felveszi a rendelést, lecsapolja a sört, majd befordul a konyhába, hűtő nyílik, doboz pattan, mikró csipog, majd jön a Nénike a nagy tányérokkal. Mindenki azt a káposztás-húsos ételt rendelte, amit én. A Nagydumás Társaság egyik tagja élénk beszélgetésbe kezdett a fiatalokkal, amire utóbbiak kezdetben még illedelmes nevetéssel reagáltak, később pedig már igyekeztek úgy tenni, mintha nem hallanák, végül pedig meggyőződésem, hogy már nem is hallották. Nénike közben legurított pár pohár bort, vacsoránk végeztével pedig kisebb beszélgetésbe kezdett velünk. Borgőzös arcán már semmi nyoma nem volt a mogorvaságnak, az angolja is elcsuklott kissé, amikor ittlétünk okáról érdeklődött, és felhívta a figyelmet arra, hogy másnap esős idő lesz, és ötször elmondta távozásunkkor, hogy jó időt kíván nekünk. Kifelé menet az Öreg Bútordarab is biccentve köszönt, mi pedig finom ízektől és kellemes hangulattól jóllakva távoztunk.

Ausztriába nem a gasztronómiai élményekért járunk

A sör és a káposztás-knédlis étel kapcsán illik elmondanom, hogy Ausztria kicsit olyan, mint Csehország, ami nem lehet véletlen, hiszen a két ország történelme szorosan összefonódott, fejlődésük egymás szoros ölelésében zajlott gyakorlatilag már a 11. század óta, a Monarchia korában pedig ez a szimbiózis még erőteljesebbé vált. A cseheket én gyakran csak elnémetesedett szlávoknak hívom, ha pedig kevésbé vagyok politikailag korrekt, akkor pedig jófej osztrákoknak. Ám ahogy a közrend, a természeti környezet és az infrastruktúra Ausztriában jobb, mint Csehországban (de még mindig nem annyival, mint amennyivel Csehországban jobb Magyarországhoz képest), addig a gasztronómiai élmények messze Csehországban a legjobbak.

Ez már csak azon is látszik, hogy Csehországban még a legkisebb faluban, a leglehetetlenebb időpontban is találunk nyitva legalább egy, de inkább több kocsmát, ami tele van, addig Ausztriában egy kisebb városban ez már koraeste is nagyon nehézkes. Aztán jön az persze, hogy bár az éttermi- és kocsmai kínálat Csehországban nagyon hasonló az osztrákhoz (elég csak a fenti vapso-knedle-zelí szerű ételre gondolni), ám a bohémeknél ugyanaz sokkal ízesebb. Az osztrák gasztronómia csak jellegében hasonlít a csehhez, minőségében nem mérhető hozzá. És akkor nem beszéltünk a sörökről, ami ugyan Ausztriában a magyar lóhugyos sörkultúrához képest még mindig jobb, de a cseh sörfogyasztási szokásokhoz (amelynek a sör minősége csak egy, de nagyon fontos eleme) nem mérhető. Eközben a cseh árak nemcsak az osztrákhoz, de még a magyarhoz mérve is kedvezőbbek tapasztalataim szerint.

Ausztria ugyanakkor nagyon sok dologban verhetetlen nemcsak a szocializmustól még a mai napig beteg keleti szomszédaihoz, hanem sok más európai országhoz képest is. Ilyen például a közrend, a tisztaság, a saját- és a köztulajdon iránti igényesség. Hihetetlen, hogy akárhova megyünk, mindenhol minden épület mintha tegnap készült volna, az utakat mintha tegnap öntötték volna, a vasutak melletti infrastruktúrát sem lepi el a rozsda, a kertek, közparkok gondosan ápoltak. Ez nagyrészt pénzkérdés, de nem egészen, hiszen más gazdag országok sem néznek ki ilyen patyolatul, mint Ausztria. Sokan mondják erre, hogy steril, amiben van valami, de inkább választanám lakóhelyem körülményéül ezt a tisztítószerszagú valóságot, mint az omladozó vakolatokat, amelyek naponta összetörnek egy alatta parkoló autót. A 8 óra utáni halottasház-hangulatot a városokban kevésbé tudnám megszokni.

Ausztriába a természeti adottságai miatt megyünk, azok ugyanis szinte páratlanok Európában (oké, Svájc azért felveszi a kesztyűt). A magas, de még emberléptékű, könnyen begyalogolható hegységek, amelyek tetejéről úgy tűnik, hogy ez a magaslati látkép sosem ér véget, a hegyek közti zöld völgyek patakokkal, buja növényzettel, a hegyoldalban kanyargó, zöld mezőkre néző szerpentinek nagyon hiányoznak nekem a magyar vidékről. Nagyon szeretem az 500-as hegyek sűrű bükkösét, de a magaslati levegő fájóan hiányzik kis hazánkból. És akkor még nem beszéltem a középkori várakról, kis házakról, amelyekből idehaza csak néhány rom maradt meg, hogy aztán azokat közfelháborodást keltő módon építsük újjá, megölve a lelkét az egésznek.

Ha valamiért kimaradt volna nektek, nagyon javaslom meglátogatni Ausztriát nyáron is, csodálatos országról van szó. A túrázóknak kifejezetten jó élményeket nyújthat, és olyan oldalát ismerhetjük meg nyugati szomszédunknak, amelyet a téli síelés idején nem látunk. Aki pedig még nem ismerkedett meg a túrázásban rejlő szépségekkel, azt csak biztatni tudom, hiszen az ember még mindig arra van kódolva, hogy visszavágyjon a természetbe, és egy kiadós erdei túra idején ezt a belső szükségletet tökéletesen ki tudjuk elégíteni.

Ha tetszett ez a bejegyzés, nyomj egy követést Facebookon: minden visszajelzés fontos. Köszi.

Fotók: Ínyenc Fenevad