Nyár végén látogattam el az ország egyik legpatinásabb fürdőjébe, és ha már arra jártam, az éttermet is leteszteltem. Az ételekkel kifejezetten elégedett voltam, mégis keserű szájízzel álltam fel az asztaltól. 

Gyógyfürdőbe általában nem az étterem miatt megyünk. Ha mégis ott ebédelünk, akkor nem a gasztronómia csúcsát várjuk. Ehhez képest azért valamilyen szinten kivétel a főváros néhány messze földön (európain mindenképpen) ismert fürdője, hiszen ezek a létesítmények megkérik a minőségi szolgáltatás árát, amely mellett azért érdekesen nézne ki egy sima büfét üzemeltetni. Meg hát ne kergessünk illúziókat, egy vírusmentes életben a külföldi látogatók euróival is jócskán számolnak, ezért ehetünk tradicionális magyar kajákat menzaszinten elkészítve ilyen helyeken. A Széchenyiben például véletlenül sem próbálnám ki a gulyáslevest, ahogy hallottam, az vállalhatatlan. De a Rudas ebből a szempontból ígéretesebbnek tűnt, és nem is a fogásokban találtam hibát. 

Első látogatásom a Rudasban

Sok éve Budapesten élek már, de valahogy sosem jutottam el ide, pedig mindig is vonzott az Erzsébet híd tövében fekvő fürdőből ígérkező dunai látvány és a 450 éves történelmet tükröző belső. Nem is csalódtam, egyszer megérte bemenni, hétköznap nem volt elviselhetetlen tömeg, elégedett voltam a medencékkel és a szaunákkal is, a kilátás a kupolás erkélyről pedig tényleg lenyűgöző. Mindezért 5500 forintot kell fizetni, ami azonban hétvégén már 6900-ra rúg. Én most egy háromfogásos ebéddel egybekötött kuponnal érkeztem, így a Kedves Olvasónak is jut kattintanivaló. 

Ígéretes kínálat, minőségi fogások szép tálalással

Mindenekelőtt nevezzük nevén az éttermet, hiszen a fürdő területére nem is muszáj belépnünk, hogy itt fogyasszunk, a hely Rudas Bistro néven fut. Egyébként innen is hasonlóan szép kilátás nyílik, ha van olyan szerencséje a vendégnek, hogy az erkélyes helyek egyikét elcsípi. 

A jó és a rossz éttermi élményeinkről is beszámolunk, ha nem akarsz lemaradni, kövess minket Facebookon is!

A la carte ebédre fizettem be, de volt bőven opció. Előételnek füstös padlizsánkrémet kértem fetával, olívával, szárított paradicsommal és ebédlőpartnerem kecskesajttal megszórt vargányakrémlevesét is volt alkalmam megkóstolni. Mindkettő kifejezetten minőségi volt, a leves kellemesen sűrű és a kecskasajttal jól harmonizáló, a krém pedig nem túl fűszeres, de kellően krémes.

Másodikként grillezett kecskesajt került az asztalunkra, sült mézes céklasalátával és pirított gombával, valamint BBQ oldalas, kemencében sült egész burgonyával, tejföllel és cole slaw-val. Előbbi tökéletes nyári fogásnak bizonyult, bár a gombából kicsit többet is elbírt volt a történet, és az oldalas is elnyerte a tetszésünket.

A desszertek pedig tökéletes keretet adtak a menünek, a házi almás rétes karamell öntettel mondjuk inkább látványban, mert a mamámét nem körözi le (mondjuk azt nem sok teszi), de becsületére legyen mondva, volt benne anyag. A madártej viszont kifejezetten frissre és üdítőre, ízlésemnek megfelelően édesre sikeredett, így járt a képzeletbeli vállveregetés. Kár, hogy végül szar került a levesembe. 

Kinek van igaza, ha hangos a szomszédos asztaltársaság? 

Történt ugyanis, hogy sikerült egy fiatal német csoport közelében helyet foglalnunk, és 10 percbe se telt, hogy leessen, itt bizony megemelkedett zajszinttel kell szembenéznünk. Tűrtünk, tűrtünk, mert hát jól érzik magukat, és majd biztos konszolidálódnak, de a bevitt alkoholmennyiséggel nőtt a jókedvük, a miénk pedig ezzel egyenesen arányosan csökkent, ahogy már egymás szavát nem hallottuk. 

Amikor pedig egy erzsébetvárosi romkocsma szintjére értünk, eljött a pillanat és megkértem a pincért, hogy finoman emlékeztesse a turista barátainkat, hogy más vendégek is vannak - jellemzően párok. De nagy csodálatomra azt a választ kaptam, hogy ő nem tud szólni. Én kis naiv akkor még azt hittem, hogy szegény nem tud angolul, de ezt később megcáfolta, amikor a borravaló begyűjtéséhez elegendő angolról tett tanúbizonyságot. A helyzet inkább az volt, hogy nem akart, ugyanis mikor a második felszolgálót is ugyanerre kértük, ő feltűnően húzta a száját. Már ez nem tetszett, de miután odament, és illedelmesen felhívta a csapat figyelmét, hogy másokat zavarnak viselkedésükkel, azt hittem, pontot tehetünk az ügy végére. 

De nem, emberünk visszakanyarodott hozzánk, és flegmán odabökte, hogy ők egyébként egy TÁRSASÁG, nem várhatjuk el, hogy néma csendben üljék végig az ebédet. Hát azért nehogymár még én kérjek elnézést, mert én is jól szeretném érezni magamat! Elszállt mindkettőnk agya rendesen, mert nem maradt bennünk szemernyi kétség sem, hogy mi vagyunk itt a megtűrt személyek, akik másodlagosak a sokat költő külföldiekhez képest. 

Mert ugye én előre fizettem a kuponért, hozzáteszem, nem keveset. A másfél ott töltött óra alapján egyébként ezek a fogyasztók adták a vendégek 75%-át, de hát ők jellemzően már nem kérnek plusz ételt, ritkán hagynak ott borravalót. Egy másik fiatal társaság volt a másik kivétel, akik később jöttek, és teljesen illedelmesen, visszafogottan viselkedtek (náluk is fogyott a sör), szóval üzenem a felszolgáló úrnak, hogy lehet ezt így is. 

Ez a tiszteletlen, fölényeskedő megjegyzés az ebéd kb. felénél mindkettőnk kedvét elvette az egésztől, és hiába ízlettek a fogások, ez az élmény rémlik fel bennem markánsan a sorok írásba közben is. 

Egy interjúm során két ex-vendéglátós riportalanyom említette, hogy szerintük a vendéglátás szintje hatalmasat esett a vírusnak köszönhetően, és évekig nem lesz olyan, mint 2019 elején. Egyből ez jutott eszembe, és sajnos ez is őket igazolja. Remélem, hogy a pincérnek csak rossz napja volt, és a fogásokhoz méltó kiszolgálás párosul az esetek többségében. Én egy ideig nem megyek vissza. 

Ha van hasonló élményetek - netán a Rudasban - bátran írjátok meg kommentben vagy az inyencfenevad@gmail.com e-mail címen. És ne felejtsetek el követni Facebookon!

Fotó: Vérmes Ízvadász