Az elmúlt időszakban rengeteg hír, cikk, tudósítás, podcast szólt a vírusról különböző megközelítésben. Repkedtek a számok a válsággal és munkájukat elvesztett emberekkel kapcsolatban, de legfőképpen az áldozatokról és fertőzésszámról. Most a járvány által legsúlyosabban érintett szektor két szereplőjének kezébe adjuk a “mikrofont”, és megkérdezzük, ők hogy élték meg az elmúlt időszakot. 

Aggódva figyelték a világot 2020 elején. Aztán sodródtak az árral. Reménykedtek, majd újra kétségbe estek. Végül léptek: otthagyták a vendéglátást és vidékre költözve átvették a családi vállalkozást, egy kis közértet. Íme, Roland és Panni története a saját elmondásukban. 

Meséljetek röviden a vendéglátós előéletetekről, valamint, hogy hol ért titeket a vírus?

Panni: 2011-ben szereztem képesítést egy vendéglátó szakiskolában, és azon a nyáron kezdtem el egy budai étteremben dolgozni, ahol lehúztam 10 évet, és itt ért a vírus. Nekem a vendéglátás volt a fix pont az életemben, ezalatt az évtized alatt rengeteget tanultam és fejlődtem, lényegében itt nőttem fel. A mindennapjaim a pörgésről és kemény munkáról szóltak, de én imádtam a közeget, és különböző pozíciók után az utolsó években az üzletvezető-helyettes szerepét töltöttem be, ekkor ütött a be a krach. 

Roland: Az én vendéglátós karrierem több állomást ölelt fel. Anno hajóra akartam menni felszolgálni, ezért is tanultam nyelveket, aztán valahogy ez sosem történt meg, helyette turizmus-vendéglátást hallgattam az egyetemen, és emellett kezdtem el dolgozni a szektorban. Fast-food étteremláncnál indítottam, ahol lépkedtem is felfelé, majd volt street food hely, és végül megadatott, hogy egy Michelin-csillagos hazai étterem sommelier-jeként dolgozzak. Nekem ez a közeg jelentette az igazi élményt, itt a minőség megelőzött minden mást a szempontok sorában, nem volt lehetőség hibázni, cserébe beletanultam a csúcsgasztronómia világába. Aztán jött 2020 eleje.

Milyen szakaszokra tudjátok bontani az elmúlt másfél évet a ti és a vendéglátás szempontjából?

P: Tisztán emlékszem, hogy január környékén már egy világlátott kollégám mondogatta, hogy itt bizony baj lesz, olyan dolgok fognak történni, amire álmában nem számítanának az emberek. Aztán mikor márciusban jött a telefon, hogy másnap már nem nyitunk ki, akkor a döbbentség és tehetetlenség bűvöletében gondolkodni sem tudtam, hogy mi lesz. Az étterem, a saját és a családom sorsát illetően is, hiszen nálunk szinte mindenki vendéglátásból él. Szerencsére minket a tulajdonosok segítettek anyagilag, hiszen 10-15 év alatt összekovácsolódott csapat dolgozott itt, szerettek volna minket megtartani, és számoltak velünk az újranyitásnál. Az első hullám alatt mentünk le vidékre férjem szülővárosába, és itt segítettünk be a családi vállalkozásba, ami egy kisbolt. Természetesen az anyagi feltételek nem ugyanazok voltak, de el tudtuk magunkat foglalni, hasznosnak éreztük magunkat, és volt tető a fejünk fölött - ebben az időszakban sokak még ezt sem mondhatták el magukról. Aztán jött a májusi újranyitással a hurráhangulat, izgatottság, de már ekkor tudtuk, hogy nem lesz ez egyhamar ugyanolyan, mint azt megszoktuk, de hittük, reméltük, hogy a nehezén túl vagyunk - nem így lett.

Még több érdekességért, vendéglátással kapcsolatos hírekért, aktualitásokért kövess minket Facebookon is. 

R: A Kínából érkező hírek még engem sem aggasztottak különösen, aztán mikor már az olaszoknál állt a bál, sejtettem, hogy ezt mi sem ússzuk meg. Igyekeztem minél többet dolgozni, amíg lehetett, félretenni, de végül nálunk a nyitvatartási idő lekorlátozása (délután 3-ig) tette be a kaput, hiszen, mi alapvetően az esti szervizre koncentrálunk. Persze egyértelmű, hogy miután főként külföldiek adták a vendégkört, az európai határzárak bevezetésével nem lett volna kinek nyitva tartani, a zárás előtti utolsó napokban sorrá mondták le a foglalásokat. 

Egyébként a kezdeti sokk után optimista voltam ekkorra, gondoltam, pár hét pihenő nem fog ártani a vidéki levegőn, nehéz időszak volt mögöttem. Azonban a mi éttermünk a nyáron sem tudott újranyitni, hívtak másik egységbe, de havi 140-ért Budapesten, albérletköltségek mellett nekem ez nem játszott, így elköszöntünk egymástól. Egy nagy múltú, széles törzsvendégkörrel rendelkező pesti étteremben lettem felszolgáló, ahol a nyári, kora őszi hónapokban nyoma sem volt a vírusnak vagy félelemnek, szinte minden este telt házzal mentünk, de én vártam a következő hullámot, még ha rövidebb időszakra is számítottam. 

És ekkor hoztatok egy döntést. Végleg hátat fordítottatok a vendéglátásnak?

P: Igen, a második hullám tétlenségében már hónapok óta vidéken voltunk és kivártunk, fizettünk a fővárosi albérletet a semmire, és Roland mondogatta, hogy meg kéne próbálni itt. Nyitva volt az ajtó, hogy átvegyük a boltot, de nekem azért ez nem volt egy egyszerű döntés, hiszen nekem a családom, barátaim Budapesten vannak, valamint ez egy évtizednek való hátat fordítást jelentette. Ennek ellenére azt mondom, jó döntést hoztunk, láttam embereket megöregedni a vendéglátásban, és lehet, hogy ha nem jön ez a kényszerű döntés, én sem tudtam volna kiszállni a mókuskerékből. Lehet, hogy visszatérnék a jövőben, viszont ez kétséges, miután a családalapításban gondolkodunk, és hogy gyerek mellett bírnám-e, azt nem tudom. 

R: Szerintem is jól tettük, hogy léptünk, számomra a legutóbbi munkahelyem nem is volt ideális, fizikálisan sokat kivett és a légkör sem volt az igazi. Az mindenesetre egy nagyon szuper visszajelzés a munkánkról, hogy mindketten úgy váltunk el, hogy azt mondták nekünk, hogy várnak vissza, ha úgy döntünk. Engem azóta megkeresett egy Michelin-csillagos séf egy lehetőséggel, egy fejvadász cég sommelier-állással, ezek megmelengetik az ember szívét, és azt mondom, egy-két igényes hely kedvéért elgondolkodnék az újrakezdésen. De nekem egyelőre egyáltalán nem hiányzik a sok “okos vendég”, és úgy érzem, nem tudnám ugyanazzal az energiával csinálni, mint előtte.

Mit gondoltok az állami segítségről és az enyhítések időzítéséről?

P: Számomra a korlátozások sokszor logikátlanok és érthetetlenek voltak, nem tudtam felfogni, hogy pont annak nem kellett az oltás, aki kihozza a kajádat, meg ott van az étteremben 14 órán keresztül, úgyhogy nem az időzítésben láttam az igazi problémát. Az állami segítséggel nem mentünk messzire, maradjunk ennyiben. Nyílt titok, hogy a vendéglátásban nem úgy van a bejelentés, ahogy annak lennie kellene. Minimálbérre vagyunk bejelentve, amihez mérten a segítség olyan 55 ezer forintra jött ki, hát, ebből esélytelen megélni. És hozzáteszem, mi ezt valahol vállaltuk, tudtuk, hogy ezzel számolni kell egy ilyen szektorban, de tegye fel a kezét, aki tényleg el tudta képzelni, hogy ilyen para beüt…

R: Ami a nyitást illeti, én hónapokkal korábban megléptem volna, aztán mindenki döntse el, hogy fél-e. Vagy ha nem dolgozhatunk, akkor tényleg kapjunk egy olyan támogatást, ami nekünk is megoldást nyújt, amíg nem dolgozhatunk. Mert a kialakított struktúra számomra sem az első hullámban, sem a másodikban nem jelentett mentőövet, mert az éttermünknek még így sem volt módja bért fizetni, a semminek a fele meg ugye elég kerek. Úgyhogy hiába hirdették, hogy mennyi ember munkáját megvédték, az enyémet kettőből kétszer nem sikerült. Ha érdemi segítséget tud nyújtani az állam, még mindig a vendéglátásban dolgoznánk. 

Akkor szerintetek hogyan tovább a vendéglátás jövőjét tekintve?

P: Nekem az a véleményem, hogy most jön még csak a neheze, az idegőrlő várakozást most felváltja a profitért való foggal-körömmel való küzdés. Jó pár évig szenvedni fogja ezt a szektor, a turisták még távol maradnak, oda a gasztroturizmus egy időre, a tulajdonosoknak nehéz lesz jó munkavállalót találni, a munkavállalóknak az alacsony bérek fognak fejfájást okozni. Sajnálom nagyon, mert én is imádok étterembe járni, korábban egymás hegyén-hátán álltak a vendéglátóhelyek, most meg az erős pénztárcájú tulajok és a hűséges vendégkörrel rendelkező éttermek maradnak csak talpon. 

R: Őszintén remélem, hogy meg lesznek becsülve azok az emberek, akik még ezek után is kitartanak a vendéglátás mellett. Hatalmas szükség lesz rájuk. A Michelin-csillagos éttermekért, a csúcsgasztronómiáért aggódom. Ahogy én látom, akinek eddig jól ment, annak még jobban megy, a kicsiknek meg sajnos befellegzett. De rajtunk nem múlik, mi továbbra is be/kiülünk a jó helyekre, és szorítunk a vendéglátásnak! 

Fotó: Pexels