Gyakran írjuk le a bejegyzéseinkben, hogy a sok álolasz és kamutörök (attól még, hogy a tulaj török vagy olasz, az ételek nem feltétlenül autentikusak) étterem mellett alig találunk magyaros éttermet a városban. Ha pedig már ennyit írunk a jelenségről, akkor illendő is utána járni, hogy ez tényleg így van-e, és ha igen, mi ennek az oka. És ha már kerestünk, akkor találtunk is egy viszonylag ismert magyaros éttermet – a tapasztalatainkról pedig be is számolok.

Imádok enni, de mennyire, te jó ég! Hihetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy a mindenféle népek kelet-közép-európai gyűjtőhelyére születtem, amit ma úgy hívunk: Magyarország. Na nem azért, mert annyira túlcsordulnak bennem a nemzeti érzelmek (ostoba és értelmetlen politikai vitába a nemzettudatról most nem szeretnék belemenni), hanem azért, mert ebben a közegben nagyon sokat lehet tanulni a világról. Volt és van itt minden: mongol dúlás, török uralom, orosz hegemónia, nyugati befolyás, szláv és balkáni kultúra, német precizitás – néha úgy érzem, hogy a Kárpát-medence a történelem kibaszott középpontja (na nem a szaniszlói szívcsakra értelemben). Gondolom, a többi nemzet is így van a saját országával.

És hogy miért borult ki belőlem ez a sok nemzeti ömlengés? Hát mi másért, ha nem azért, hogy így térjek rá a magyar konyhára. Mert ha valamin, akkor a magyar konyhán aztán tényleg tetten érhető, hogy átkelt már rajtunk mindenféle nép és világnézet. Jobban imádjuk a kolbászt, mint a németajkúak, egészen egyedi felfogásunk van a tésztákról, a nyugati szlávokat megszégyenítő módon tudjuk elkészíteni a kacsát knédlivel és káposztával (csak fehér helyett mi lilával), a török eredetinél százszor jobb a mi töltöttkáposztánk és paprikánk, egy valóban odafigyeléssel és alázattal elkészített fasírt bőven felveheti a versenyt a balkáni eredetivel. Az egyetlen dolog, amit kiemelnék, az a halászlé – az csak a miénk. Becsüljük meg! 

Van persze a magyar konyhának ””” árnyoldala””” is (így, sok idézőjelben): a disznónak konkrétan minden részét megesszük a szemén és a fogán kívül (a beleit, a szívét, a máját, a farkát, a körmét, a fülét, a nyelvét, az agyát, a csontvelőjét, a vérét…), a marha-és a csirke gyomrából pörköltet főzünk, imádjuk a kakas heréit, és még sorolhatnám. Engem persze ezek egyáltalán nem zavarnak, sőt! Egyik-másik furcsaságot kifejezetten szeretem.

A sokszínű magyar konyhát látva nekem elsőre picit érthetetlen, hogy miért rajongunk annyira a törökért, olaszért, miért eszünk inkább thai étteremben, vagy miért választjuk a legtöbbször a magyaros éttermek helyett azokat a túlsztárolt és túlárazott, érthetetlen nevű és cseppet sem étvágygerjesztő, avantgárd berendezéssel operáló kis belvárosi helyeket, ahol egy picsányi sertésszűzért fizetünk 4 ezer forintot. Nem értettem, miért nincsenek magyaros gyorséttermek, nincsenek magasabb minőségű csárdák, meg úgy eleve, miért nem becsüljük meg a gasztrokultúránkat.

Ha még nem követsz minket Facebookon, ide kattintva megteheted! Ne maradj le semmiről!

Aztán eszembe jutott néhány dolog. Először is, a jelenség nem pusztán magyar specifikum, ugyanez igaz a szlovákokra, csehekre és lengyelekre is. Magyaros éttermet csak a magyarok tudnak csinálni, így míg a magas jövedelmű olaszok, japánok, thaiföldiek, akik átszelték a kontinenst vagy a világot, hogy nálunk nyissanak éttermet, eleve versenyképesebbek a nagyobb tőkeerő, a jobb munkamorál, vagy egyszerűen csak az újdonság varázsa miatt.

Másrészt ne szépítsük, a magyar a csóró nép – legalábbis sokáig az volt. Amikor a magyaros a kétszáz forintos lángost (amit imádok), és a majdnem üres rakottkrumplit meg kruplistésztát jelentette, a csárda pedig megfizethetetlen kategória volt a köznépnek, akkor ne csodálkozzunk, hogy a fejekben a magyaros, hagyományos ízek nem a jó minőséggel társultak. Így aztán kialakult egy olyan tévképzet, hogy ami külföldi, az jó, ami magyaros, az meg olyan hétköznapi. Hát, itt tartunk.

Harmadrészt – és ez is fontos -, a magyar ételek bonyolultak. Na nem elkészíteni, hanem megenni. Amíg az utcán bármikor betolok egy kebabot, addig egy lángossal már nem biztos, hogy ezt megcsinálom (meg a lángost a maga egyszerűségében nem mindenki kedveli). A felgyorsult világunkban (verjen meg a sors, hogy én ezen a blogon leírtam ezt a toposzt) a magyaros ételek egyszerűen nem alkalmasak arra, hogy gyorsan fogyasztható tömegételekké váljanak. Ez a helyzet, kedves nemzettársak.

Amit egyébként a bevezetőben írtam, a valóság csak részben támasztotta alá. Vannak magyaros éttermek, és nem csak a turistalehúzó, belvárosi kamumagyaros helyek, hanem tényleg a belföldi közönségnek szóló, valóban jó minőségű, igényes és megfizethető, magyaros éttermek. Csak meg kell őket találni. Ilyet találtam nemrég én is a 13. kerületben, és a – talán túl hosszúra sikerült – bevezető után most erről fogok beszámolni. A neve: Pozsonyi Kisvendéglő.

Ami egyébként nem is olyan kicsi. Az épület maga először inkább hasonlít sörözőhöz (félig annak is nevezi magát), mint vendéglőhöz. A kockás abroszos belső tér klasszikusan magyaros: a kis boxokban hosszú fapadokon lehet ülni az alsó szinten, ez kellően romantikus hangulatot adhat az ebédnek/vacsorának.

A felső szint egyterű, itt már nincsenek boxok, és vannak kétszemélyes asztalok is a terem közepén. Nekünk ide sikerült leülnünk, mert teljes volt a teltház. A kiszolgálás roppant lassú volt, de ez leginkább annak tudható be, hogy tényleg nagyon sokan voltak, és az egy szem pincérnek – aki nagyon pörgött egyébként – kellett mindenkinek kiszolgálnia a felső szinten.

Rögtön egy nagy negatívummal kezdenék: az étteremnek nincs weboldala, a Facebook-oldaluk pedig elég szegényes. Így nehéz volt megtalálni az étlapot – amit mi találtunk, az nem is volt pontos. Amit elénk tettek, az egyáltalán nem hasonlított a neten talált verzióhoz, az árak jócskán magasabbak voltak. Én kértem egy sört, egy igazi pilsenit – pluszpont, hogy autentikus korsóban adták. Ha már söröző, akkor ez el is várt. 

Az étlapon tipikus magyaros ételek voltak, és azokból is elég nagy volt a választék. Az árak nem alacsonyak, de nem is életveszélyesen magasak, sajna egy beülős helyen, ha tényleg minőségi ételre vágysz, ez a minimum. Amit azonban nem értettem, az a „milánói spagetti”, és a csirkés, paradicsomos penne voltak. Az egy dolog, hogy milánói spagetti nem is létezik (ezt a milánói szószt a kreatív külföldiek találták ki, Milánóban nem ismerik), de tényleg nem lenne elég jó egy magyaros étlap csak magyaros ételekkel? Ez kicsit fura volt.

Újházi tyúklevest kértem, ami igazán finom volt. Bőségesen volt benne tészta és minden, ami kell bele – a hústól mondjuk nem estem hasra, picit erősebb íze volt a főtt tyúkhúsnak, mint általában. Eleve a leves maga nagyon intenzív ízű volt, akárcsak Zabos Muffin májgombóclevese – utóbbi fehér tányérban, az enyém piros kis fazékban érkezett, amitől kellemes mosoly húzódott arcomra. Finomak voltak, bár talán picit túl sósak, de aki szereti, azt nem fogja zavarni. Mindkettő nagyjából egy ezres volt, és talán laktatóbbak voltak, mint egy előételnek szánt leves.

Na de a főételek, azok aztán valóban nagyok voltak. Én velős pacalt kértem galuskával (ha már magyaros, akkor…). Az ízéről nem tudok sokat elmondani, aki szereti a velős pacalt, annak ízleni fog, aki meg irtózik tőle, az nyilván válasszon mást. A fűszerezése, állaga rendben volt, bár itt pont a picit több sót hiányoltam, a galuskában nem volt sok fantázia, de hozta a kötelezőt. De a mennyiség, az súlyos. Elég nagyevő vagyok, de ennek még a harmadát sem tudtam megenni. Esküszöm, három Fenevad is jóllakott volna vele. Fekete pont az étteremnek, hogy nem lehetett kis adagot kérni, már a többi vendég elé letett adagokon is láttam, hogy még a féladag is nagy lenne. Ennyi megmaradt belőle:

Ez egyébként jellemző a hagyományos, régi iskolát vivő magyaros éttermekre. Ha sok, akkor az csak jó lehet. Imádunk zabálni, tudom én, meg is látszik a testtömegindexünkön, de ez így rettentő felesleges. Én is boldogabb lettem volna, ha kevesebbet fizetek egy feleekkora adagért (ismétlem, nagyjából a harmadát tudtam megenni), és még úgy is jóllaktam volna. Így meg még két napig velőspacalt ettem. Szebb emlékeim lettek volna az ételről, ha aznap véget ér a mi közös kalandunk.

Zabos Muffin túróscsuszát rendelt, és elég zabos lett, amikor látta, hogy kevés rajta a túró. A szalonna viszont szépen beterítette az egészet, és összességében az is finom volt, bár a túróscsuszán elrontani olyan sok mindent nem lehet. A fentiekért, plusz egy vízért összesen 10 ezret fizettünk.

A legnagyobb negatívum viszont, hogy nem lehetett kártyával fizetni. Komolyan? Miért? Miért van ez mindig a magyaros éttermeknél? Ki kellett mennem az ATM-hez, mert sosem hordok magamnál készpénzt. Igazából semmit sem hordok magamnál: a telefonom tokjába beleteszem a személyim, a bérletem, a telefonba meg beleintegráltam a bankkártyát. Ilyen egyszerű az élet. Kedves Étteremtulajdonosok, tessék már egy kártyaterminált üzembe helyezni, mert nem csak én vagyok ezzel így 2020-ban.

Összességében elégedettek voltunk, és nem kizárt, hogy visszatérünk még a helyre, ha magyaros étterembe vágyunk. És őszintén kívánom, hogy újrafelfedezzük a saját gasztrokultúránkat, mert a magyar konyhában megszámlálhatatlanul sok lehetőség van.

Fotó: Ínyenc Fenevad