Na jó, természetesen ez csak ízlés kérdése, de ha engem kérdeztek, ennél a gőzölgő, egyliteres csodánál tényleg nincs jobb, sőt! Ezt az ízorgiát még csak meg sem közelíti semmi. Engem már végérvényesen beszippantott ez a remekmű, nem telhet el úgy hónap, hogy ne térjek be a kis levesezőbe, és ne gurítsak le a gégémen ebből a mesés költeményből – és nem én vagyok az egyedüli megszállott rajongó.

Igen, a Hai Nam Pho Bistro leveséről beszélek. Az én személyes kedvencem a lassan főtt lábszárból készült Pho bo, de kell néha a változatosság is: olyankor engedek a kísértésnek, és a forrázott hátszínből készült változatot kérem. Mindkettő überelhetetlenül zseniális. Mielőtt azonban részletes verselemzésbe kezdenék, hadd osszak meg egy személyes történetet, mintegy bevezetőül.

Mindig is pho-függő voltam, akkor is, amikor még nem tudtam magamról, hogy az vagyok. Pho-zabáló pályafutásom az instant levesekkel kezdődött. Imádtam őket, ha volt valamilyen akció a boltban, csóró egyetemistakoromban képes voltam akár 4-5 kartonnal is venni, de emlékszem arra, hogy amikor 20 forint (sic!) volt egy zacskó az egyik nagy, meg nem nevezett bevásárlóközpontban, akkor az egész bevásárlókocsit teleraktam vele. Nem azt a kis gurítósat, hanem a nagy szekeret. Csordultig. Majdnem 3 hónapig ettem minden nap az instant pho-t, 2-3 adagot is összeöntve. Máig nem értem, hogy a sok szintetikus adaléktól hogy nem zöldült ki a bőröm, vagy miért nem szenvedett a szervezetem visszafordíthatatlan károsodást – mondjuk ezzel azért még várjunk. Azok a kis zacskós levesek annyira egészségtelenek voltak, hogy szerintem az egyedüli természetes összetevőjük a víz volt. Mindenesetre én imádtam a kis műanyagleveseket.

Aztán csak vagy a századik csomag után néztem meg, mi is van ráírva – pho. Oké, semmit nem mond ez nekem. Majd amikor olvastam valamelyik nagyszerű magyar gasztroblogon, hogy a pho levesezők bevették Budapestet, akkor tudtam: eljött az idő, hogy megkóstoljam a nem instant pho-t is.

Soha nem felejtem el, amikor először belekóstoltam a Hai Namban: felnéztem, majd azt mondtam a velem egy asztalnál ülőknek, hogy „de ez pont olyan, mint a zacskós!” Nem értették, miről beszélek, pedig velem ellentétben ők kollégiumban szocializálódtak, annak minden gyönyörével együtt (vízforralóban főtt virsli és tsai). Természetesen ez az első benyomás hamar elillant, ahogy egyre csak kanalaztam a levest. Néztem, forgattam, fújogattam, kiszedtem a pálcával a tésztát, visszaejtettem – nem ízlett. Meg sem ettem. Maradok a zacskósnál – gondoltam akkor. Soha nem gondoltam, hogy én oda akárcsak egyszer is visszatérek.

Azután miközben éltem tovább az eseménytelen életemet, egyre jobban szúrta az oldalam egy fura érzés. Nem tudtam megmagyarázni, mi volt az, de egyre gyakrabban jutott eszembe a Hai Namban elfogyasztott pho. Néha teljesen véletlenül azt vettem észre, hogy az omlós tésztába ágyazott, vajpuhára főtt hús és friss fokhagyma elegye villámként hasít káoszló gondolataim közé (tudom, nincs ilyen szó, hogy „káoszló” , de hát istenem. Kazinczy is kezdte valahogy). Biztos belekevertek valami függőséget okozó szert azok a huncutok – gondoltam néha, amikor a legváratlanabb pillanatban rám tört ez a megmagyarázhatatlan érzés. Hiányzott a pho. Innen pedig már egyenes út vezetett azokhoz a csodálatos hétfőkhöz, amikor rituálészerűen elfogyasztottam a pho-levesemet ebédre. Mindig ugyanakkor, olykor félórás sorban állás után.

Te már követed az Ínyenc Fenevadat Facebookon? Ha nem, IDE kattintva megteheted!

De ne is sztorizzunk tovább, röviden elmondom, miért is imádom ennyire ezt a pho-t - itt az „ez” szócskán különösen nagy a hangsúly. Kezdjük a hellyel: igazából semmi extra, az Október huszonharmadika utcai kis egység alig észrevehető, de az igaz hívők mind tudják, hogy ott van. A kezdetben ez probléma is volt: hiába volt egyre több a hívő, a templom nem lett nagyobb. Ezért a kezdeti időszakban még bőven előfordult, hogy akár fél órát is sorba kellett állni, hogy áldozni tudjunk. De mindig megérte.

Ez ma már kevésbé igaz: azóta kétszer is bővítették a helyet. Az elrendezés mondjuk kissé érthetetlen, hogy miért is van két bejárata a Hai Namnak, azt éreztetve, hogy itt két, egymástól független étterem üzemel. A pultból is kettő van. Pedig a törzsvendégek mind tudják, hogy Hai Namból csak egy van. A belső kialakítással nincs gond, a hely néhol szűkös, néhol tágas, ebédidőben pedig szinte biztos, hogy egy idegen ember mellé ültetnek le minket a magyart csak részben beszélő pincérek (nem is kell sokat tudniuk, az emberek 90 százaléka csak annyit mondd: lábszár, vagy hátszín) – bár azért néha vannak magyarok is a személyzetben. A helyet egyébként egy vietnámi család üzemelteti, nagyon kedvesek, bár kelet-ázsiaiakhoz méltán picit távolságtartók. De nincs is ezzel baj.

Hosszú bekezdéseket tudnék még megtölteni azzal, hogy mi minden változott abban a 7 évben, mióta oda járok, de aki ismeri a helyet, az úgyis tudja, aki meg most menne először, azt úgysem érdekli. Térjünk rá inkább a lényegre, ami nélkül ez a poszt sem születhetett volna meg, és ami nélkül – állítom -, mint ember, én is kevesebb lennék.

A Hai Namba mindenki pho-t enni jár. Aki nem, azt én egyszerűen meg sem értem. Pedig néha látok embereket, akik különféle tésztaételeket, vagy másféle leveseket esznek. Biztos azok is finomak, de a Hai Namban a pho annyira domináns, hogy én egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy mást egyek, ha már átverekszem magam a Dunán. Most, hogy ezeket a sorokat írom, érzem, ahogy ébred fel bennem az érzés: hív a pho, mennem kell! Ha elütések vannak a bejegyzésben, az az elvonási tünetek okozta kézremegésnek tudható be.

De mitől is olyan szuper ez az étel? Nos, akárhogy is nézzük, a pho egy marhahúsleves. Az ízesítése viszont egészen különlegessé teszi. Ne legyintsünk a leves szót hallva: a pho – bárhol esszük azt – roppant kielégítő adag, nem csak lében mérve, de tartalomban is. A tökéletesen fűszerezett, enyhén habzó alaplében omlósra főtt marhalábszár úszik, zöld hagymával megbolondítva, a tál (azt a kádat egyszerűen nem lehet tányérnak nevezni) alján pedig ott csücsül a puhára főtt rizstészta. Korábban az volt a divat, hogy a koriandert mellé tették, és annyit szórt rá a delikvens, amennyit akart – ma már ezt is beleteszik. Egyébként a koriander az – legyen bármilyen markáns eleme a pho-nek – nekem nem a kedvencem, így régen rendre kihagytam. Hogy őszinte legyek, ez a fűszer volt az, ami miatt először nem ízlett nekem a leves. Már egészen megbarátkoztam az ízével – el kellett fogadnom, ha kell nekem a pho, nem tudom megúszni a koriandert. Ma már nem is akarom.

Adnak mellé ecetes fokhagymát is csilivel, én azt rendre ráborítom, meg rendesen nyakon szoktam önteni a paprikás-pikáns szósszal is (a világosabbal, mert kettő is van). Így a leves kellően csípős lesz, ha pedig a lime-ot is ráfacsarom, attól lesz igazán isteni az ízek szinesztéziája. Amikor a pálcával kiemelem az omlós marhalábszárt és roppanós fokhagymát átkaroló, csípős-savanykás húslében fürdő rizstészta-tengert, az maga a mennyország. Kár, hogy (nekem) csak 5 percig tart, és már az utolsó falat után kicsordul a könnyem, hogy az élmény ismét véget ért.

Bármennyire is csodálatos és számomra pótolhatatlan a Hai Nam Pho-je, ki kell térnem egy dologra. Néhány évvel ezelőtt a helyet bezárta a Nébih, mert azonosítatlan eredetű húsokat talált, ráadásul többen meg is betegedtek hepatits betegségben, miután a helyen fogyasztottak. Nem egy vicces sztori. A botrány hatalmas volt – az étterem az újranyitás után pedig képes volt annyit kiposztolni a lapjukra, hogy „megnyitottunk :)”. Nem hiába élünk ezen nyamvadt földön: újra és újra igazolja magát a tény, hogy semmi nem lehet tökéletes.

A forgalomnak mindenesetre nem tett rosszat, ez tisztán látszik. Ha el is pártoltak a vendégek, visszatértek. Emiatt talán úgy tűnhet, hogy indokolatlan most felemlegetni ezt a sztorit, mert akik tudnak róla, és mégis járnak, azok megbocsátást tanúsítottak a tulajok felé, akik pedig nem, azokat nem biztos, hogy el kell riasztani ezzel a sokéves történettel – a működésükben azóta semmi kifogást nem találtak a szervek.

Ami miatt azonban muszáj volt megemlíteni a bejegyzésben a botrányt, az az folyamat, ami véleményem szerint lejátszódott annak a sok rajongónak a fejében, akik a fertőzések után mégis visszaültek a Hai Nam székeibe, és jóízűen döntötték le a levest. Hogy mégis miért gondolom azt, hogy belelátok a fejükbe? Ezt csak vélelmezni tudom. Én is egy vagyok ugyanis közülük. Van egy nagyon jó barátom, akit egyébként én térítettem át a Pho-vallásra. Hozzám hasonlóan ő is nagyon csalódott volt, amikor a botrány kiviláglott. Az újranyitás után el is döntöttük, hogy bojkottáljuk az éttermet. Persze pho nélkül nem maradhatunk, ez nem is volt vitás. Elmentünk egy csomó helyre – ezekről majd be is számolok nektek -, végigettünk vagy nyolc Pho-bistrót. Volt, amelyik egészen finom volt, többük viszont kifejezetten rossz. Az egyikből a csípős szósz hiányzott, a másikban a tészta volt kevés. A közös bennük azonban az volt, hogy szinte mind drágább volt a Hai Nam pho-jénél (ma már ez sem feltétlenül igaz, mert a Hai Nam nemrég árat emelt, az adagok pedig mintha kisebbek lennének, mint anno - de még így is bőségesek). Aztán a sokadik csalódásunk  után összenéztünk, és a haver így szólt:

Szerintem te is tudod: én legközelebb már csak egy Pho-bistroba megyek, és az a Hai Nam lesz.

Igaza volt. Sok remek Pho-bistro van a városban, amit érdemes kipróbálni, de nálam már nincs alternatívája a Hai Namnak. A levessel együtt engem is megfőztek.

Ha szerinted van ennél jobb pho, akkor írd meg nekünk Facebookon! A legtöbb említést kapó helyet kipróbáljuk!

Fotó: Ínyenc Fenevad.