Egy rendhagyó étteremkritikával jövök most, amely szigorúan véve nem is nevezhető étteremkritikának – ezúttal ugyanis házhoz rendeltem az ételt, amely talán ilyen járványhelyzetben sokkal gyakoribb, mint az étterembe járás. Én egyébként nem vagyok ennek nagy híve, mert az éttermezés során nem csak a gyomromat töltöm meg, hanem lelkileg is átszellemülök, leeresztek, és élvezem az evést-ivást. Sokszor a rendelés után meg sem jegyzem, honnan érkezett a fogás, és ez is egy jeles bizonyítéka annak, hogy étterembe nem csak az ízekért jár az ember. A most bemutatott étel viszont talán minden másiknál jobban passzol fejben az ételrendeléssel – igen, pizzáról fogok írni, méghozzá nem is akármilyenről, igazi olasz pizzáról. Itt, Budapesten.
Noha nem vagyok olasz (sajnos), a pizza számomra szent dolog. Én nem tudok akármikor pizzát enni, még akkor sem, ha épp rettenetesen éhes vagyok, és nagyon kívánom. Nem, a pizza nekem olyan, mint a hívőknek az ostyába képzelt szentlélek – fel kell készítenem magam a befogadásra, meg kell teremteni a rituális körülményeket. Bizony, sokszor előfordul velem, hogy emiatt nem is eredeti olasz pizzát rendelek, hanem az olasz pizzára hajazó, olaszos feltétekkel megrakott korongokat (amit biztos, hogy nem fogok pizzának nevezni, még ha péklapátra feszítenek se), amelyek amúgy finomak, és pont elférnek éhségcsillapítónak egy film mellé, de a pizzától és az azt átszövő rítustól azért messze vannak.
Éttermi tippekért, beszámolókért és érdekességekért látogassatok el Facebook oldalunkra is! Érdemes követni minket, hogy azonnal értesüljetek új bejegyzéseinkről!
Hogy mitől pizza a pizza, azt most nem fogom leírni, erről lesz majd egy külön cikk. Ez most nem az a „pizzapillanat”, amikor írni akarok és tudok róla, ahhoz nagyon nyugodtnak kell lennem, hogy legalább valamennyire hidegvérrel számoljak be arról a bűnözésről, amit a magyar nép (meg úgy mindenki más, sajnos sok olasz is) elkövet ezzel a csodás étellel, és még mosolyog is hozzá. Csak zanzásítva: az eredeti nápolyi pizzán (mert onnan származik) san marzano paradicsom, extraszűz olívaolaj, (bivaly)mozzarella és bazsalikomlevél van. Ennyi, és nem több – és nem is kell több. Ez az összetétel amúgy is felejthetetlen ízorgiát okoz majd, nem érdemes azt rukkolával, pármai sonkával, olívabogyóval tompítani. A tésztára, a kelesztésre és az elkészítési módra is szigorú követelmények vannak, olyan felháborító kérdés meg fel se merüljön, hogy vékony a tészta vagy vastag.
És igen, bizony, Magyarországon VAN ilyen pizza! Nem is egy.
Amikor épp rendelni akartam, beleakadtam a futárcég webes felületén a Donna Mamma pizzába. Szégyen a pofámra, de még nem próbáltam ki, pedig Budapest egyik legjobb pizzériájának tartják, és az a szitu, hogy nemzetközi szinten is elismert olasz pizzákat készítenek. De az is igazság része, hogy amennyire imádom a pizzát, annyira ritkán jön rám a „pizzapillanat”, így hát a Donna Mamma eddig kimaradt. Eddig.
A házhozrendelés nem az én világom, még akkor sem, ha nagyon kényelmes a város másik végéből egyenesen az ajtóm elé rendelni bármit. Nekem egyszerűen személytelen. A pizzával talán máshogy van az ember, mert azt a nápolyiak is sokszor nem beülve eszik, sok pizzériában nincs is beülős rész a Mezziogiorno fővárosában. A pizzával valahogy könnyű szívvel teszi meg ezt az ember, mert mégiscsak a pizza volt az ételrendelés zászlóshajója (nem véletlenül van pizzafutár szavunk, de nincs gyros- meg hamburger, vagy levesfutár szavunk). Szóval úgy döntöttem, hogy a házamba rendelem a Donna Mammát.
Elég gyorsan kihozták, alig félóra volt. A futár meglepődve mondta nekem, hogy elképesztően jó kemencéjük van, mert másfél perc alatt elkészült a pizza. Én akkor arra gondoltam, hogy ha még fél percet sül, akkor már nem felelne meg a nápolyiak szigorú pizza-kritériumainak, de a másfél perc még tök okés. Épphogy. Amikor kinyitottam, az a látvány fogadott, amelyre számítottam, miután eddig csupa jót hallottam a helyről olyanoktól, akik tudják, milyen az igazi a pizza.
A dobozban pizza volt.
Nem kerekre gyúrt, minden szarral telehányt tésztakorong, nem lepény, nem majdnempizzademégsem, hanem pizza. Ami elsőre szemet szúrt, hogy meglepően nagy volt, a nápolyi eredetire jellemző, hogy picit kisebb a méretre szabott 32 centis pizzánál (vicc, komolyan. Miért 32? Megmérte bárki is a 32 centis pizzát, hogy tényleg annyi-e?), de ez itt egy elég szép nagy darab volt. Ami nem is baj, mert a lehelletvékony tészta nem is telít el annyira, mint az átlagos magyar „pizzák”, amelyek legalább háromszor ilyen vastagok.
A Donna Mamma margheritája isteni volt, már az első harapásra megkaptam azt az ízélményt, amelyet a lédús, intenzív paradicsom, a friss bazsalikom, az enyhén pikáns olívaolaj és a selymes mozzarella nyújt – ez a pizzaíz, ezt kell tudnia egy pizzának, se többet, se kevesebbet. Nagyszerű volt, bravo!
Ami feltűnt benne – és ezt nem kritikának szánom -, hogy a tészta masszívabb volt, mint a legtöbb itthon kapható nápolyi pizzáé, és a sajt is picit keményre sült rajta (pedig állítólag bivalymozzarella volt), de ez sem rontotta el az élményt kicsit sem, inkább csak egyedibbé, masszívabbá tette a Donna Mamma pizzáját a riválisok lédúsabb, omlósabb pizzáitól. Ami pedig kiemelendő, az a bazsalikom – ezt még néhány magára adó budapesti nápolyi jellegű pizzériában is gyakran slendrián módon lespórolják, pedig nagyonis esszenciális összetevő, ezen a pizzán viszont szép nagy, ízes bazsalikomlevelek voltak.
Tényleg pazar volt. Ha most ismerkedsz a nápolyi (azaz az eredeti) pizzák világával, akkor meleg szívvel tudom ajánlani. Van az étlapjukon más pizza is, de ne csábulj el, csak margheritát kérj (na jó, a marinara is belefér). Egyébként ez egy nagy negatívuma a helynek, totálisan feleslegesnek tartom, hogy ahol ennyire jól elkészítik a margheritát, ott bármi más is éktelenkedjen az étlapon (kivéve a marinarát). A Donna Mammában nincsenek azért annyira vérlázítóan őrült pizzák, mint amit például az Igennél néha látunk, de akkor is… Ha csak két pizza van az étlapon, és az a marinara és a margherita, akkor nagyon nagy a valószínűsége, hogy azon a helyen komolyan veszik a pizza kultuszát, és bármelyik rendeléssel jól járunk, ez szinte már csak amiatt is borítékolható, hogy csak és pont ez a kettő van a kínálatban. Ezen felül minden egyes hiányzó pizza egy pluszpont az étteremnek, így a Donna Mamma sok pluszpontról maradt le. De persze megértem én, Magyarországon nem lehet megélni pizzériaként abból, hogy csak a két autentikus pizzát árulják (magyarok, ébresztő: tessék már elfelejteni a csípős olasz szalámit meg a pármai sonkát - itt az ideje ideje rászokni a valódi pizzára!).
Nagyon elégedett vagyok az étteremmel így látatlanban is. Őszintén sajnálom, hogy egyelőre nem mentem el személyesen, és nem tudtam írni a kiszolgálásról meg a hely hangulatáról (képek alapján pedig nyilván nem írok egy szót sem), de ami késik, nem múlik. Az ára nagyon kedvező, ami azért jó dolog, mert a pizza Nápolyban sem egy drága étel, és itthon is meg tudjuk úszni az autentikus pizzát 2500 forintból (a telepakolt tucatpizzák ára 3000-től kezdődik, és az ízük fel sem érhet ehhez). A Donna Mamma a szobámba tudta varázsolni a pizzaélményt, és mivel maroknyi társával együtt harcol a lövészárokban az értékelhetetlen, szar „pizzák” hadserege ellen, így az igényes pizzaimádó nem lehet elég hálás nekik, amiért az igaz igét terjesztik. Ámen!
Kövessetek minket továbbra is, ha tetszett a bejegyzés egy lájkkal jelezhetitek nekünk itt.
Fotó: Ínyenc Fenevad
