Sokan sok helyen leírták már, hogy mi a baj a magyar állami egészségüggyel, és nem egy bejegyzést lehet találni az interneten a kórházi kosztról. A legtöbb ilyen poszt kifejezetten szegényes, rosszabb esetben egyenesen ehetetlennek tűnő ételekről árulkodik. Magam is rengeteg ilyen bejegyzéssel találkoztam már, nem csoda, hogy félve vártam az ebédidőt a minap, amikor be kellett feküdnöm az egyik ilyen állami intézménybe. És hogy mennyire volt ehetetlen? Erről szól most ez a cikk.

Tökéletes bevezető lehetne, hogy a magyar egészségügy helyzetéről írok, de engedelmetekkel ezt most megspórolnám (mindenki örömére, azt hiszem), és a saját élményemről beszélnék, annak is a gasztronómiai aspektusáról (LoL). Az állami egészségügyi rendszerről úgy általánosságban csak annyit, hogy a legtöbb ember igyekszik messziről elkerülni. Persze előfordulhat, hogy ez nem lehetséges, sőt, a kor előrehaladtával egyre gyakrabban élvezhetjük vendégszeretetét. Már ha nincs pénzünk magánegészségügyi ellátásra - de azért valljuk be, ez még mindig a kisebbség kiváltsága (főleg a nagyobb, több százezerbe kerülő bentfekvős beavatkozásokra igaz ez).

Sajnos velem is megesett, hogy egy napot bent kellett töltenem az egyik fővárosi intézményben. Nem nevesíteném a helyet, annyit viszont elárulok, hogy egy nagyobb, kifejezetten rossz állapotban levő intézményről van szó (tudom, ezzel nem szűkítettem le érdemben a kört) – és nem a nyitóképen látható kórház az értelemszerűen. Rossz állapot alatt elsősorban az épület állapotát értem (mint ahogy a legtöbb kritika is a fizikai egységek rossz műszaki állapotát éri, úgy vettem észre), hiszen ennél mélyebben nem látok rá az intézmény működésére, a nekem nyújtott egészségügyi szolgáltatás pedig kifejezetten magas minőségű volt, innen is köszönet érte így névtelenül a meg nem nevezett kórház meg nem nevezett orvosának és ápolóinak.

Egyébként az épületről alkotott „felhasználói” benyomás véleményem szerint fontosabb, minthogy arról lenne szó, hogy a túl nagy elvárással rendelkező betegeknek nem tetszik az omladozó vakolat. Én például kifejezetten aggódva mentem bejelentkezni az osztályra, miután második világháborús bunkerkórház hangulatát idéző alagsori folyosókon, kiselejtezett kórházi eszközök lomtáraként használt, a poros csöveket, gépeket közszemlére tevő, kibelezett termeken, még az előző rendszer derekán lerakott, azóta már megritkult csempézetű lépcsősorokon haladtam végig. Pedig emiatt aggódni nem kéne, hiszen a csillivilli, felszereltségben nem feltétlenül jobb magánintézményekben is ugyanazok - de az államinál biztosan nem jobb képesítésű – orvosok dolgoznak. Csak épp az épület nem rohad, hanem csillog, a pult mögött pedig nem kiégett ötvenesek, hanem tündöklő huszonévesek ülnek. Pedig ez csak a felszín, tudjuk jól, mégis más a benyomás.

Na és akkor a lényeg, az étel (mármint a blogposzt szempontjából a lényeg, az én szempontomból természetesen a gyógyulás volt az). Bevallom, aggódtam kissé, amikor hozták az ebédet, mert az én fejem is tele volt rémtörténetekkel. Teljesen alaptalan volt az aggodalmam: az ebéd egyáltalán nem volt ehetetlen, sőt!

Töltött csirkecombot hoztak főtt krumplival és uborkával, ráadásul a comb ki is volt filézve. Az adag nem volt túl nagy, de elégséges volt – és lássuk be, a kiadós adagok nem is tekinthetők túlságosan egészségesnek. Mindenesetre ez nem a kétkanálnyi, meghatározhatatlan tartalmú főzelék kategóriája volt, az már elsőre látszott. És nemcsak a külcsín, az ízvilág sem volt rossz: a csirke omlós volt, nem volt túlfűszerezve (ez egy kórházi ebédnél egyébként is kizárt), a töltelék is kiállta a próbát, bár nekem kissé kemény volt. A krumpli is rendben volt – és aki itt most azt gondolja, hogy a főtt krumplit nem lehetne elrontani, annak nagyon sokat tudnék erről mesélni. Nem mondom, hogy egy kifejezetten élményszerű ebédben volt részem, de egy átlagos kifőzde vagy kantin szintjét abszolút megütötte, az orvosi beavatkozás miatti hosszú koplalás után rendkívül jólesett, nagy étvággyal faltam be az adagomat. Egyedül az egy árva szelet uborkával nem voltam kielégülve, de ennyire ne legyen telhetetlen az ember.

A csirkecomb mellé volt valamilyen leves is, amit leginkább a klasszikus frázissal tudok jellemezni: meg lehetett enni. Máig nem tudom, milyen leves volt – pedig sokat gondolkodtam rajta -, a meghatározáskor a beltartalomra nem igazán támaszkodhattam, ugyanis két szelet hagymán kívül nem volt benne semmi. Leginkább olyan volt, mint egy tányér műleves.

A kórházi ételről nagyjából az a véleményem, mint az egész állami egészségügyről: talán kissé több kritika éri, mint amennyit megérdemel. Persze, omladozik a vakolat, az egészségügyi dolgozó sem feltétlenül olyan mosolygósan bánik a beteggel, hosszúk a várólisták – ez mind igaz. A kérdés csak az: ez a hiba azért van, mert a rendszer rosszul működik, vagy azért, mert a felelősök nem teremtik meg a szükséges feltételeket? A kérdés költői, a válasz nagyon bonyolult. Viszont zsigerből szidni a rendszert, vagy olyan undorral tekinteni rá, mintha leprás betegeket látna el, problémái ellenére is alaptalan. Pedig sajnos nem ritka ez a hozzáállás.

És ami konkrétan az ételeket illeti: az én élményem meglepően pozitív. A kórházi koszttól badarság lenne elvárni, hogy éttermi minőségű legyen. Legyen tápláló, ízletes, könnyen fogyasztható (tehát mondjuk ne pacalpörköltet vagy hagymás vért tegyenek az ember elé), és amit én kaptam, tökéletesen megfelelt a célnak. Nyilván ettől még rengeteg elrettentő példa van – sokkal több, mint amennyi belefér (egy sem fér bele, én azt vallom), de ha te neadjisen szintén meg kell, hogy látogasd több napra valamelyik állami kórházat, ne rettegj előre a koszttól, mert könnyen lehet, hogy végül olyan, cseppet sem kellemetlen élményben lesz részed, mint amiben nekem volt. Ne feledd: a rossz élmény könnyebben megmarad az emberben (akkor is, ha csak hallja), pedig nem biztos, hogy az tekinthető általánosnak.

A következő alkalommal ismét egy éttermet mutatunk be. Ha nem akarsz lemaradni róla, dobj egy lájkot Facebook-oldalunkra.

 Nyitókép: Pexels