Fagyiszezonban egy jó cukrászda aranyat ér, a rekkenő hőségben meg pláne jól esik kicsit árnyékba vonulni egy könnyű sütire, vagy egy ízletes háromgombócosra. A magyar riviérán akad is opció, ha édesre vágyunk, de olyan helyre bukkani, ami akár egy blogbejegyzést is érdemel, már annál nehezebb. Nekem most sikerült, és bátran állítom, ezért a cukrászdáért még egy kerülőt is érdemes tenni. De ezt nem csak én tudom, az érkező vendégek egymás kezébe adják a kilincset. 

A nyarunk ezen időszaka abszolút a Balaton körül forog. Miért is ne lenne így, hiszen a június azért még elég kuka volt a vírushelyzet miatt, az időjárás is kezd hasonlítani valami elfogadhatóhoz (bár nem vagyok maradéktalanul elégedett), a jövő meg ki tudja, mit hoz. A magyar tenger idén különösen népszerű, azonban a helyi vendéglátóegységek sok esetben kizárólag az árszínvonal növelésével követik le a trendet. Szerencsére persze akadnak kivételek, és most a könnyed desszertre szívesen hajlók kedvében járunk, hiszen egy látogatásra érdemes cukrászdát hozunk. 

Helyszínünk Balatonlelle

A déli part egyik fontos települése, hiszen egész nagy és korrekt szabadstrandja, relatíve mozgalmas kulturális és éjszakai élete van, valamint közel az M7-es. Konkrétan itt kanyarodhatunk rá az ikonikus 67-es útra, amiről sokan nem is tudják, hogy létezik. Pedig nagyon is valós, egyenesen szülővárosomig, Kaposvárig repít, és felújítása óta egy szakaszon Európában egyedüliként még zenél is. 

De térjünk vissza a Lellére, ahol környékbeliként gyakran megfordultam, és ahol nem ritkán nyaltam fagyit fiatalabb éveimben. Méghozzá nem aktuális írásom alanyában, hanem egy másik nagyon jó helyen, a Márton cukrászdában. Mivel az a hely is nagy népszerűségnek örvend, csak idén nyáron törtem meg a sok éves hagyományt, és látogattam el a Geletába, ami méltó kihívója a sokáig szinte egyeduralkodó Mártonnak (tényleg sokan járnak ide egészen messziről a gombócért és sütiért). 

Széles kínálat, hangulatos dizájn

A Geleta cukrászdát kár kihagyni. Mondjuk a vasárnapi napon, amikor odalátogattam, hallatlanul sokan voltak, pedig még az időjárás sem volt az az igazi nyárközepi. Hiába, a mai világban egy jó hely nagyon ritkán marad észrevétlen, mi is ezen dolgozunk, úgyhogy érdemes minket követni a Facebookon. 

Szóval belépve először az embertömeg rettentett el, de aztán rövidesen észrevettem, hogy egész pofás a kialakítás. Úgy érdemes bemenni, hogy tudod, fagylaltot vagy süteményt eszel, mert mindkettőhöz külön sor áll, átjárás nem nagyon van, lévén, hogy két hatalmas üvegpult van rogyásig választékkal mindegyikből. Szóval ha szerencsés vagy (szemfülesen lecsapsz egy megüresedő asztalra), helyben kényelmesen tudod elfogyasztani az édességet, akár a teraszon, akár bent. A választáshoz meg sok sikert, én legszívesebben 4-5 sütit is kipróbáltam volna, csak a vércukorszintem nem lájkolta volna a hedonista hozzáállást. 

Ami a legfontosabb: isteni sütemények 

Két remeket volt alkalmam kipróbálni, az első a Blondy álnévre hallgatott. Ez lényegében egy karamellás fehércsokihab volt, eperrel a belsejében. Kinézetre is igen gusztusos, mellesleg több hasonló verzió volt, tejcsokis-szedres, málnás citrom, málnás mascarpone, oreós - mit mondjak, nem volt könnyű választás. Árban 720 és 740 forint között mozogtak,és ha méretre nem is voltak nagyok, a Blondy állaga könnyű volt, ízre pedig nem volt émelyítően édes, az eperszirup (vagy lekvár) pont megfelelő szintig emelte a hatást. 

Emellett megkóstoltam egy klasszikust is, az Eszterházy-szeletet, ami viszont Eszty szeletnek volt becézve, és az eredeti vajas finomságot egy modernebb, tejszínkrémes változatában árulták. 530 forintért itt sem csalódtam, nem sajnálták a diót, valóban krémesebb volt a hagyományosnál, mondjuk a máz lehetett volna intenzívebb, szinte fel sem tűnt, hogy ott van. 

Ha tehát nálatok is elengedhetetlen program egy nyaralás vagy hétvége során egy cukrászda felkeresése, és a Balaton déli partján jártok, akkor bátran ajánlom a Geletát, nem fogtok csalódni. Ha pedig későbbi látogatásainkról sem szeretnétek lemaradni, csatlakozzatok Facebook-közösségünkhöz. 

Fotó: Vérmes Ízvadász