A Balaton-part egyik leghíresebb halsütője az aszófői, amelyet már mi is többször kipróbáltunk. Eddig egyszer sem csalódtunk a helyben, de legutóbbi látogatásunk során valami hiányzott. Talán a futószalagszerű halsütés ölte ki az ott dolgozók lelkesedését, vagy a költségeken spóroltak, de legutóbbi látogatásunk után nem voltunk annyira elégedettek, mint korábban.
Idén kevesebb időre tudtam lejutni a Balatonra, amelynek az időhiány mellett nagyrészt az volt az oka, ami sok magyar számára is nagy problémát jelentett: megdrágult az élet, nem futja annyira nyaralásra. Pár napot azért sikerült így is leutazni, és bár az éttermezést a minimálisra kellett visszavenni – hogy maradjon pénz például sörre és dinnyére -, az aszófői halsütőt nem hagytuk volna ki, ha már ott jártunk a környéken. Korábbi tapasztalataink ugyanis nagyon pozitívak voltak.
Érdekes dolog egyébként ez a balatoni halfogyasztás. Az tiszta sor, hogy régen miért ettek az emberek halat a Balaton mellett: a tóban bőséggel megtalálható a keszeg és a fogas, és mindkettő isteni finom tud lenni – főleg az utolsó. Frissen, fagyasztás nélkül elkészítve pedig a hal egészen más élményt nyújt, ahogy azt a lillafüredi Pisztrángtelepről szóló írásban bemutattuk.
Na igen, de mára már alig rendel valaki keszeget, fogast meg még annyira se. És ha mégis, az elénk tolt keszeg is nagyon valószínű, hogy Kazahsztánban látta meg a tófeneket (a napvilág után szabadon), és a fogas is jó eséllyel egy tenyészetből származik, feltehetően külföldről – tisztelet a kivételnek, teszem hozzá, a horgászok ugyanis alkalomadtán adhatnak el igazi balatoni fogast az éttermeknek, amelyeket a szakácsok így frissen el tudnak készíteni. Azt tippelem, hogy ez annyira ritka, mint amilyen ritka az én felbukkanásom volt idén a Balatonon. Vagy még ritkább.
Ha tudsz olyan helyet, ahol friss, helyben fogott süllőt, fogast készítenek, írd meg Facebook-kommentben!
Őszintén szólva nem tudom, hogy az aszófői halsütő süllői honnan érkeznek, de amikor két éve becuppantottam ott egy ilyen egészben sült ragadozót, kifejezetten elégedett voltam. Finom volt a fogasfilé is (aki nem tudná, ez a két halfaj ugyanaz – a fogas a nagyobb, amelyből filét készítenek, a süllő kisebb, és egészben sütik), de a rántott ponty, rántott harcsa is egészen remek volt. Akkor fájóan hiányzott a halászlé, amelyre idén nagyon ki voltam éhezve.
Visszatérve láttam, hogy három dolog egyáltalán nem változott. Az egyik a sor – legalább 20 percet álltunk sorba úgy, hogy fél órával zárás előtt mentünk. Vasárnap. Nyár végén. Úgy látszik, ide bármikor megy az ember, a sorban állással számolnia kell. Ez egyébként jó jel lenne, hiszen azt jelentené, hogy a hely népszerű, tehát jó is. Ahogy azt korábban bemutattuk, valóban jó volt a hely, ezért tértünk vissza most is. Mindenesetre, ha a sor állandóan ekkora, érdemes lenne bővíteni, meglátásom szerint. De ez egyébként nem zavart annyira, a sorban állás hozzátartozik a hely rituáléjához. Az ülőhely vadászata is sajnos, ezt viszont sokkal könnyebb lenne orvosolni pár plusz pad kihelyezésével.
A második dolog, ami nem változott, hogy a dolgozók a végletekig vannak hajtva. Bármikor mentem oda, mindig brutális pörgés volt, rekkenő hőségben sütötték a halat és tették tálcára a munkatársak, le a kalappal előttük. Ez persze néha megjelenhet a vendégekkel való, nem épp legkedvesebb viselkedésben, de azt sejtem, hogy a túlhajszolás mégiscsak a crew-t érinti hátrányosabban, mint a vendégeket. Nem tudom, hogy lehetne a helyzeten javítani, de valamilyen folyamatszervezési változtatásra lenne szükség, az egészen biztos. A harmadik változatlan dolog pedig az, hogy még mindig igénytelen műanyagtálcára pakolják a halat. Úgy látszik, a kreativitás két év alatt sem ütötte fel a fejét a hely üzemeltetőinél.
A lényeg persze a hal. Nem kell túl csicsázni sem az étlapot, sem a dizájnt, és a sorban állás, a nem túl kedves kiszolgálás sem zavarja annyira a vendéget, ha végül csodás élményekkel távozik. Nos, ezen a téren kissé csalódtunk. A halászlé – amelyet ugyan sok helyen elrontanak – nem is kis csalódást okozott. Volt benne harcsa bőven, szépen ki volt filézve, a kövér részektől megtisztítva, bőséggel volt benne ikra és haltej is (amiért külön kellett fizetni, persze), tehát olyan kritika nem érheti a ház elejét, hogy „nem volt benne anyag”. De hiába, ha az ízélmény elmaradt. A halászlé totálisan ízetlen volt: sótlan volt, a paprika íze elveszett, de még a hal zamata sem érződött a levén.
Biztos ismeritek ezt az érzést, amikor belekóstoltok a halászlébe, és olyan, mintha vízben úszó főtt halat majszolnátok. Nem túl szívderítő tapasztalat. Noha ez semennyire nem pozitívum, az is igaz, hogy legalább rossz íze sem volt – mert olyanba is belefutottunk már egy másik helyen, hogy ehetetlenül volt a halászlé. Ráadásul a mellé adott kenyérben sem volt fantázia, a sima bolti csomagolt fehér kenyeret adták, kicsit jobban megerőltethették volna magukat, hiszen a halászlé mellé nem mindegy, milyen kenyér jár – már annak, aki nem tésztával eszi, ugye, de ez egy másik cikk témája volt.
A fogas, a folyami halak királya sem volt egy nagy élmény. Az állaga megfelelő volt, omlós, de az a klasszikus, csak a fogasra jellemző zamat elmaradt. Ráadásul a bőrével együtt panírozzák be, ami szerintem nem annyira elegáns, ha natúr sütnék, akkor elférne. A hal íztelenségét kompenzálhatták volna erősebb fűszerezéssel, de ezen a téren sem voltak bőkezűek a szakácsok. Nem úgy a tzatzikinél, ami viszont kicsit túl sósra sikeredett. A fogas nem volt rossz egyébként, de azok az ínycsiklandó ízek, amelyek még a legutóbbi látogatásom alkalmával ivódtak bele a memóriámba, nem köszöntek vissza.
El is gondolkodtam azon, hogy vajon miért jönnek az emberek erre a helyre tömegével, miközben a szolgáltatás minősége inkább átlagos, mint jó. De amikor már zsinórban a negyedik embert látom hekket enni, akkor ezek a kérdések igazából tárgytalanná váltak. Ne értsetek félre, a hekk finom, én is szeretem, de azt vallom, hogy a kis halsütők legnagyobb értéke, hogy a legjobb halainkat készítik el a legnagyobb szakértelemmel. Pisztráng, süllő, csuka, harcsa – ezeket szeretném én egy magyar halsütőben az étlapon látni, mint ahogy a mediterrán térségekben az aranydurbincs és a farkassügér a két legismertebb étele a helyi halsütőknek. Mi miért imádjuk ennyire a nagyiparilag halászott dél-amerikai hekket, amelynek pont olyan az íze a jobbféle balatoni strandbüfében, mint egy kiváló halsütőben (hacsak túl nem sütik, ugye)? Valószínűleg sokan a hírneve, a remek lokációja miatt állnak meg itt, nem pedig azért, mert igazi folyami halrajongók, és tudják, hogy az Aszófői halsütőben valami többet kapnak, mint egy átlagos strandbüfében.
Nem tudom, miért lehetett az, hogy most ennyire gyengére sikerültek az ételek. El tudom képzelni, hogy a nagy rohanás az oka: amilyen futószalagon teszik ott a vendégek elé az ételeket, lehet, hogy a halászlé összeérésére, kóstolására, a megfelelő íz beállítására már nem volt idő. Ugyanígy, a fogas fűszerezése sem lehetett olyan precízen kivitelezhető, amikor emberfeletti tempóban kellett sütni a halat. Ha a dolgozók azt látják, hogy a parkolóban kígyózik a sor, tudják, hogy a halat megveszik akkor is, ha nem pepecselnek sokat a fűszerezéssel. A lényeg, hogy gyorsan nem mennyiségben rendelkezésre álljon az étel, hogy minden egyes szeletnél, minden fazék halászlénél biztosítva legyen a minőség, az az iparszerű sütés-főzés rovására megy.
Persze ez csak egy teória, de ha igaz, akkor az a szomorú helyzet, hogy a nevezett halsütőnek pont a népszerűsége okozza a vesztét (értem ez alatt, hogy elveszik az a plusz, amiért a magamfajta halimádók tesznek egy letérőt a 71-es útról). „Ha egy étterem előtt sorakoznak a fiákerek, annak a helynek bizony vége” – mondta Krúdy. (Lehet, hogy nem pontosan így mondta – sőt, az is lehet, hogy nem ő mondta, vagy senki sem mondta. De akárki is mondta vagy nem mondta, nagyon igaz volt tőle – ha mondta. Ha nem, akkor is igaz, de akkor csak magában igaz, anélkül, hogy lenne valaki, akinek igaza lenne.)
Az is lehet persze – és mivel volt már két pozitív tapasztalatom, ne vessük el ezt a lehetőséget -, hogy rossz napot fogtam ki. Nem tudom, mekkora esély van erre, de szívemből remélem, hogy így van. Én mindenesetre nem fogom megtudni. Nekem általában egy helyen elég egy rossz tapasztalat, hogy aztán ne térjek vissza – hiszen annyira ígéretes étterem (köztük sok halsütő) van még, amit ki kell próbálnom, hogy egy élet is kevés lesz mindegyik végiglátogatásához.
Itt ragadom meg az alkalmat, hogy ajánlást kérjek tőletek magyarországi halsütőkre. Ha van egy jó tipped, írd meg kérlek Facebook-kommentben, és alkalomadtán kipróbáljuk a helyet. Minden ajánlás jól jön, minden javasolt helyet feljegyzünk. És ha már felmentél Facebook-oldalunkra, lájkolj is be minket, fontos számunkra a visszajelzés.
Fotók: Ínyenc Fenevad
