A minap bevásárolni voltam, és szerettem volna venni egy kis mozzarellát is, hogy majd csinálok belőle egy fasza capresét. De csak szerettem volna, mert amit a most meg nem nevezett nagy bevásárlóközpont meg nem nevezett egységében árusítottak, az bizony nem az a mozzarella volt, amit én a capresemhez megálmodtam. Igen, egészen hihetetlen, de az egyik legforgalmasabb magyar hipermarketben ma nem lehet igazán remek olasz mozzarellát venni – sőt, semmilyen olasz mozzarellát nem lehet venni.

Félreértés ne essék ugyanis, mozzarella volt a boltban, csak nem épp eredeti olasz márkából, hanem bizony egy hazai gyártmány volt. A mozzarella elég közkedvelt sajt itthon is, ezért rohadtul nem értettem, hogy mégis miért nem árusítanak belőle prémium minőségűt, egészen érthetetlen. Három fajta mozzarellát is lehetett vásárolni, de ebből kettőnek ugyanaz volt a gyártója, és bár nem találtam meg a csomagolásán, esküdni mernék, hogy a harmadik, a bolt saját márkás mozzarrelláját is ez a magyar cég gyártotta (amelyiknek azért - legyünk korrektek - annyira nem szar a terméke, csak hát nem is olyan nagyon jó). Klasszik marketingfogás, kérem: van az alaptermék, és van ehhez képest egy fancy, minőségibbnek látszó változat. A csomagolásról persze azt gondolja a vevő, hogy két különböző termékről van szó, és akinek az alaptermék nem túl menő, az megveszi a drágábbat, aki meg spórolni akar, annak jó lesz a hétköznapi változat is. Ja, csakhogy mindkét zacskóban ugyanaz a sajt van…

Azért is voltam ennyire meglepve, mert azért korábban el lehetett csípni egy igazi olasz gyártmányt, most pedig egyáltalán nem. Bocconciniből volt legalább egy olasz márkájú, de abból szerintem valahogy nem az igazi a caprese, én legalábbis úgy imádom, ha a mozzarellaszeletek egymásra simulnak a paradicsomszeletekkel és a bazsalikomlevelekkel, megformálva Itália zászlaját a tányéromon, egyszerűen mesés. A golyókkal ezt nem lehet eljátszani.

Recepteket, étteremkritikát és ételekkel kapcsolatos érdekességeket is olvashatsz nálunk. Kövess minket Facebookon is, hogy azonnal értesülj új bejegyzéseinkről!

És itt most álljunk meg egy percre. Egészen biztosan vannak az olvasók között olyanok, akik most felteszik a kérdést: „mégis miért kap idegbajt ez az idegesítő italomán sznob azért, mert nem volt olasz gyártmányú mozzarella? Nemtökmindegy, hol gyártják?” És egészen biztosan vannak olyan olvasók is, akiknek ennél a pontnál már leesett, hogy ez a bejegyzés nem a mozzarelláról szól.

Márpedig nem mindegy

Van egy olyan meg nem erősített gyanúm, hogy az emberek többsége azért szeret enni. Magam is ezek közé az emberek közé tartozom, azzal a megkötéssel, hogy én szeretek jót enni - és egy étel minősége a gondos elkészítés mellett kizárólag az alapanyagoktól függ. És ha az az alapanyag nem jó (főleg az olyan puritán ételeknél, mint a caprese), akkor az egész étel semmit sem ér. Pályafutásom alatt sajnos meg kellett birkóznom a gondolattal, hogy bizony lesznek olyan emberek, akik a sznobizmus bélyegét elkerülhetetlenül rásütik arra, akinek szerintük az ilyen „nüanszok”, minthogy hol gyártják a mozzarellát, rendkívül fontosak. Pedig a magunkfajtának, akik szerint pont ezek a nüanszok jelentik a különbséget, ez valóban húsbavágóan fontos. 

Merthiszen nem mindegy, hogy az a mozzarella olvad-e a nyelvemen, vagy porlik a fogam alatt, ezt egészen könnyű belátni. A mozzarella egy igazán különleges sajt, amelyet erjesztés nélkül állítanak elő. Eredetileg Dél-Olaszországból származik, de az egész csizmában elterjedt, és nem túlzás azt állítani, hogy az ország egyik jelképévé vált. Ezért felfoghatatlan számomra, hogy miért olyan rohadt nehéz árusítani belőle legalább egy zacskóval.

Ismételten felhívom a figyelmet, hogy ne tessék félreérteni: én sem mindig az igazán originál bivalymozzarellát, és abból sem mindig a legfelkapottabb márkát választom. A felháborodásom tárgya csupán annyi, hogy ebből a valóban nemes sajtból egyszerűen miért nem lehet olyat kapni, amit ott gyártanak, ahol a legjobban értenek hozzá.

Gondoljatok csak bele, ha elmentek Olaszországba, és valamilyen elvetemült oknál fogva ott akartok épp halászlét főzni magatoknak, mennyire húznátok a szátokat, ha helyi daráltpaprikából kéne dolgoznotok? Na ugye, erről szól a mozzarella esete is. Ami a mi szívünknek oly fontos, és állítjuk, hogy nálunk jobban senki nem tudja az adott ételt előállítani, annak az elkorcsosult külföldi változatát már nemzetünket ért támadásnak éljük meg. És teljesen jogosan – hol tudnak bárhol a világon olyan gulyást főzni, mint Magyarországon? Hol etted életed legjobb töltött káposztáját? Hol készítik a mégoly egyszerű lángost olyan istenire, ha nem itthon? Hol csinálhatnak jobb mozzarellát, mint Campaniában? Na ugye…

Legyünk nyitottak és toleránsak, még ha „csak” ételekről is van szó

Ha leülünk egy étterembe, és kipróbálunk egy eddig ismeretlen, vagy pont hogy jól ismert fogást, és azt mondjuk rá, hogy „húúha, hát ez mennyire kurva finom volt!”, majd megint másutt megkóstoljuk ugyanazt, esetleg mi próbáljuk reprodukálni otthon, de az élmény elmarad, akkor gondolkodjunk el a fentieken. Mert az a „húúúha” élmény jóeséllyel nem máson múlt, mint az alapanyagokon. Az, hogy mitől lesz az egyik étel maradandóbb élmény számunkra, mint a másik, az nagyrészt a megfelelő alapanyag-kiválasztáson áll vagy bukik. És bizony vannak olyan alapanyagok, amelyet leutánozhatatlan minőségben csak egy bizonyos helyen állítanak elő.

És higgyétek el nekem, én a világon semmi rosszat nem látok abban, ha valakit nem érdekel, honnan van a mozzarella. Én csak azt kérem, hogy felejtsük el végre ezt az idióta sznobozást és agresszív odamondogatást, ha valaki igenis elvárja, hogy az alapanyagok olyanok legyenek, amilyennek lenniük kell, és mindenből a legjobbat, a legeredetibbet szerezze be. Mert bár lehet ujjal mutogatni, hogy a köcsög gasztrosznob mennyire fennhordja az orrát, hogy neki már a magyar mozzarella nem is jó, de akár hiszed, akár nem, végeredményben a „gasztrosznobokat” leszólóknak sem lesz mindegy.

Meg egyébként mennyire jogos igény, hogy valaki erre odafigyeljen? Szerintem abszolút. Igenis van ebben az országban számtalan ember, akinek valóban nem mindegy, hogy az étel honnan érkezik az asztalára. Sőt, azt merem állítani, hogy egyre többen vannak. Öröm volt számomra látni, hogy a koronapara első heteiben az összes olasz márkájú tészta ki volt vásárolva, a magyarral viszont tele voltak a polcok. Én is azok közé tartoztam, akik inkább nem ettek tésztát, minthogy a gyengébb minőségűt egyék. Aki jobbat, eredetibbet akar, az hadd kapja meg, akinek pedig az ár a fontos, neki mindig meglesz a maga terméke. Ha lenne jóféle olasz mozzarella, arra bizony nagy lenne a kereslet.

Sokan azt gondolják, hogy ok nélküli a kiakadásom. Ez annak tudatában talán valóban elismerhető, hogy egyébként aki akar, az talál olasz mozzarellát Budapesten, és a minőséget nem is a tömegeket célzó nagyboltokban kell keresni. Az még számomra is megmosolyogtató, hogy egy olyan társadalommal szemben fogalmazok meg kritikát, ahol már az is nagy előrelépés, ha szárított mozzarellát tesznek a pizzára a reszelt trappista helyett. De az a helyzet, hogy a mondás minden szava arany: az vagy, amit megeszel. Egy nemzet kórtörténete a mindennap elfogyasztott menüje, és sajnos ezen a téren még van hova fejlődnünk. Nem is a konyhában, nem a receptek és a meglévő szokásaink terén, hanem fejben. Csúnya dolog általánosságokban beszélni, de a magyar nép sajnos nem tartozik a legbefogadóbb népek közé, és nem is a nyitottságunkról vagyunk világhírűek. És ez nem csak a politikában, a mindennapokban, a munkahelyeken és a közintézményekben érződik, hanem a tányérjainkon is. Imádunk jót enni, de a „jó ételhez” vezető utat egyszerűen nem akarjuk megérteni. Elvárjuk, hogy finomat tegyenek elénk, de mi szintén nem tanúsítunk igényességet saját magunkkal szemben.

Ha egyszer megcsapja az ízlelőbimbónkat egy íz, akkor arra az isteni ételekre még évek múltán is emlékezhetünk, sokáig visszavágyhatunk arra a helyre, és sok esetben vissza is megyünk oda - nem tudjuk, nem értjük, hogy miért van ez, de mindig ott motoszkál bennünk, hogy de jó lenne még enni belőle, az agyunk legmélyebb bugyraiban zsigeri vágyat érez az ízek iránt. Nem tudjuk miért van ez, pedig nagyon egyszerű: azért, mert a szakácsnak nem volt mindegy, hogy miből áll össze az étel, amit a vendégek elé tesz. És ezért nem mindegy egyikünknek sem, akik igazán szeretünk jót enni.

Ha tetszett a bejegyzés és szívesen olvasnál még hasonló tartalmakat, kövess minket továbbra is! Facebook oldalunkat is érdemes követni! 

Fotó: Pixabay