Ha épp arra veszem rá magam, hogy főzzek valamit – ami elég gyakran előfordul -, akkor a hozzávalók gyors összehányása helyett szeretem megadni a módját. Kíváncsi ember vagyok, és ez nem csak a receptekre terjed ki, hanem az alapanyagokra is: ha valami új dolog kerül a kezem ügyébe, akkor az egyik első dolgom az, hogy a felhasználási módokon kívül megnézem az alapanyag eredetét, esetleg összetevőit is.És néha bizony meglepetések érnek.

Az alábbi posztban leginkább nem az egzotikus összetevőket, hanem olyan mindennapi alapanyagokat gyűjtöttem össze, amelyeknek az eredete vagy a készítési módja eléggé megleptek engem a szembesüléskor. Egyik esetben sem árulok el nagy titkot, hiszen közismert termékekről van szó, aki azonban még nem gondolkodott el rajta, hogy mégis miből főzte a tegnapi főzeléket, azt érheti egy-két meglepetés.

Az éttermek felmagasztalása és lehúzása mellett néha felszolgálunk a mostanihoz hasonló, könnyed bejegyzéseket is. Ha téged inkább az éttermi beszámolóink érdekelnek, Facebook-oldalunkon mindent megtalálod egy helyen. De most nézzük meg a bevezetőben beígért vicces kedvű élelmiszereket.

A család megmentője a hónap végén: a sárgaborsó

A sárgaborsót, vagy felesborsót itthon sokan kedvelik, én is elég gyakran készítem el hónap végén. A klasszikus verzió a főzelék (bár én eléggé meg szoktam bonyolítani az egyszerű, hagyományosabb verzióhoz képest), de lehet belőle krémlevest is készíteni, meg még csomó mindent. Általában utána szoktam nézni, amikor valamilyen alapanyag a kezem ügyébe kerül, hogy mi is az, mennyire egészséges, hol terem, melyik földrészen őshonos, stb. Az nyilvánvaló volt elsőre is, hogy a sárgaborsó rendszertanilag nagyon hasonlít a zöldborsóra, de azt nem gondoltam, hogy konkréten az. A sárgaborsó ugyanis nem más, mint száraz zöldborsó. A nyers zöldborsót hántolják és szárítják, így lesz belőle sárga(feles)borsó. Így már nem is olyan meglepő, ha a zacskóban néhány zöld dezertőr is előfordul…

Szereted a diót éretlenül is? A pálinkában úgy iszod!

 Dióból készült pálinka, milyen jól is hangzik! Remekül összepasszol a dió a szeszes ízvilággal, elég csak arra gondolni, hogy mennyi desszertben fordul elő együtt a dió és a rum, vagy egyéb szesz. A finom, egyedi aromájú dió szinte kéri, hogy édes nedűt főzzünk belőle – mégsem tesszük. Az étkezési állapotba száradt diónak ugyanis nagyjából annyi nedvességtartalma van, mint z Atacama-sivatagnak, abból még a teremtő jóisten sem főzne pálinkát. De akkor miből főzik, merülhet fel a jogos kérdés. Hát dióból, de akkor, amikor még éretlen. A dió nyers formájában zöld, húsos héjban lakozik, ami elképesztően keserű. Amikor a dió még nem érik meg, és nem lesz csonthéjas a belseje, leszedik, felszeletelik, és így egyben főznek belőle pálinkát. Aki még nem kóstolt nyers diót, amiről úgy kell leerőszakolni az undorító zöld réteget, az nem feltétlenül érti meg ezt a disszonanciát a diópálinkához társított, elképzelt ízvilág és maga az alapanyag között. Aki azonban igen, az tudja, mire gondolok.

Fekete olíva, ami úgy nem zöld, hogy közben az

 Magyarországon leginkább kétfajta olívabogyó ismert: a zöld és a fekete. Okkal gondolhatnánk, hogy két eltérő növényről van szó, holott nem: a fekete olíva a zöld verzió érett változata. Ez érezhető a textúrán is: a zöld rágósabb, ellenállóbb, a fekete puhább és krémesebb. Az már csak a befőzés sajátossága, hogy a zöld verzióhoz rengeteg sót tesznek, a feketéhez kevesebbet. Ez egyszerűen azért van, mert az éretlen verzió íze sokkal nehezebben befogadhatóbb, mint a feketéé (aki kóstolt már nyers zöldolívát, az tudja).

A legjobb halunk, akárki akármit mond: a fogas

 Teljesen érthetetlen számomra, hogy miért mellőzi a magyar konyha ennyire a süllőt. Véleményem szerint ennek a halfajtának egyszerűen nincs konkurense, hiszen az egyedi állaga mellett az íze is egészen karakteres. És mi a helyzet a fogassal? Ugyanez, hiszen valójában egy halról beszélünk: a fogassüllő másfél kiló alatti variánsa a süllő, a nagyobb a fogas. Különbség tehát nincs, oda kell figyelni azonban arra, hogy a Viktória- tavi fogassal (nílusi sügér, ha így jobban tetszik) már más a helyzet: az a halfajta egészen mást tud, mint a fogassüllő, és az íze sem érhet fel az itthon is egykor oly népszerű fogashoz. Ma ott tart a magyar éttermi szféra, hogy zömében külföldről, sokszor Csehországból importálnak fogast – jobb esetben, rosszabb esetben fogasként adják el, ami nem az (tipikus példa erre a fent megidézett rokon). Ennek az egész sztorinak az okairól és hátteréről külön bejegyzést is lehetne írni, ide most nem fér be.

Az identitászavaros vörösbor: a rozé

 A három legismertebb borfajta hazánkban a fehér, a vörös és a rozé. A legnagyobb hagyománya alighanem a fehérboroknak van, elég csak a balatoni borvidékre és Tokajra gondolni, de vörösboraink is méltán híresek (Szekszárd-Sopron-Eger). A rozé pedig manapság nagyon divatos – azt azonban kevesen tudják, hogyan készül. Rozészőlőből, hallottam egyszer egy ismerősömtől. Nos, régen persze én sem tudtam, hogy valójában mi áll a dolog mögött, de én arra fogadtam volna, hogy mivel rozészőlőt még nem láttam, esetleg egy fehér-vörös hibridről van szó (elég nagy hülyeség, így utólag belegondolva). Pedig az ok ennél prózaibb: a rozébor kékszőlőből készül, csak épp a szőlő pigmentekben gazdag héját nem adják hozzá készítéskor. A kékszőlőből egyébként sillert is csinálnak, amit sokan hajlamosak egyszerűen vörösbornak nevezni, pedig nem az.

Surimi - rák vagy nem rák? És ha nem rák, akkor hal-e?

 Kevés felháborítóbb bűntény történik manapság az élelmiszeriparban, mint amikor a magas minőségű rákfélék között tüntetik fel a halipari hulladéknak inkább minősülő surimit. Bizony, ki  nem találkozott még ezzel a förtelmes kreálmánnyal az olcsóbbfajta tengergyümölcsei mixekben, együtt a polipcsápokkal és a kagylókkal? Pedig a suriminek a világon semmi köze nincs a rákhoz, az ugyanis pépesített tengeri halakból (haltartalma nagyjából 20-50 százalék), tojásból, és egyéb adalékokból készül – mint például a piros színezék, ugye. Hiszen ha piros, akkor sokkal inkább rákszerű, főleg akkor, ha még rákollót vagy garnélát is formáznak belőle – nettó átverés. Ja igen, és még „ráksalátát” is csinálnak belőle.

Mindenki eperként ismeri: kikérné magának, ha tudna beszélni

 Régi klasszikus, talán sok olvasónk tudja már a választ, aki azonban nem, az készüljön fel a sokkra: az édes, lédús, húsos piros csoda, amit májustól júniusig a piacon lehet vásárolni, és amiből oly fontos, hogy hazai legyen, az bizony nem eper. Az eper ugyanis fán terem, a gyümölcse fehér vagy sötét színű (egyébként mennyei finom), és az eperpálinka is abból készül. Amiért mi évről évre megvívjuk a koranyári harcunkat a zöldségesnél, az nem más, mint szamóca. Hát, ez van.

A fitneszguruk ambróziája: barnarizs

 Egyre többen vannak azok, akik az egészséges életmód híveként átejtve érzik magukat, hogy a gonosz élelmiszeripar és a szupermarketek csak egészségtelen, adalékanyagokkal teletömött alapanyagokat forgalmaznak, és a lázadás jegyében ezek a tudatos fogyasztók előszeretettel nyúlnak olyan, egészségesebbnek hitt alapanyagokhoz, amiből a legnagyobb szupermarketben is csak hosszas kutakodás után találunk egy-egy kiszerelést, cserébe viszont pofátlanul drágák. Sokan így vannak a barnarizzsel is – inkább azt eszik, mint a fehér verziót, mondván ez sokkal egészségesebb, és még a diétás étrendbe is jobban beleillik. Tény, ami tény, a barnarizs valóban egészségesebb a fehérnél, még úgy is, hogy egyébként teljesen ugyanaz a két termés: a rizsről különféle mechanikai módszerekkel legyalulják a külső héját, amiben a tápanyagok és a rostok zöme található – így lesz a barnából fehér rizs. A barnarizs előnye ennyiben ki is merül a fehér rizzsel szemben: a kalóriatartalma ugyanannyi, a magasabb rosttartalma miatt viszont valóban hasznosabb választás a diétázóknak. A népszerűségben persze nem lehet összemérni a kettőt, ami nem is csoda, mert a barnarizst kegyetlenül sokáig kell főzni, és még akkor sem lesz finom.

Kamu a köbön: a barnakenyér

 Ha már barnarizs, akkor érdemes kitérni az egészséges életmód híveit végletesen zsákutcába vezető termékről, aminél nagyobb átverést aligha látunk a szupermarketek polcain. Ez nem más, mint a barna kenyér. A wannabe ökoszocialisták már 2,5 éves korukban megtanulják, hogy a fehér liszt egészségtelen (aminek tényét nem is vitatom), azt azonban sokan elfelejtik, hogy a dolog megfordítva már nem biztos, hogy igaz: attól még, hogy valami barna, még nem egészséges. Az élelmiszerboltokban kapható barnakenyerek többsége fehérlisztből készül, egy jó adag színezékkel meghintve, hogy olyan kívánatosan napbarnult legyen. Így aztán talán még a fehér kenyérnél is egészségtelenebb. Ha fontos számotokra az egészséges étkezés, válasszatok teljes kiőrlésű kenyeret, amely amellett, hogy jót tesz a testeteknek, még finom is.

Mítoszok és legendák hálójában: az olívaolaj

 A déli népek felmagasztalt nedűje, az olívaolaj körül itthon bizony még sok tévhit terjed. Nem, itt most nem arra akarok kilyukadni, hogy nem olívabogyóból készül, mert az nem lenne igaz, de az már nem mindegy, hogy annak melyik részéből. Ha csak simán olívaolajat veszel, mert teszem azt spórolni akarsz, vagy bedőltél annak a mítosznak, hogy az extra szűzzel nem lehet sütni, akkor ugyanott vagy, mintha napraforgóolajat vennél. A legolcsóbb olívaolajakat sokszor nem is a legfinomabb bogyókból, hanem az extra szűz olajak sajtolása után visszamaradt törkölyből készítik, nem épp a legegészségesebb préselési eljárással. Ha egészséges, minőségi olívaolajra vágysz, akkor nem szabad spórolni: érdemes az extra szüzek közül válogatni (a sima szűz még mindig nem nyerő) - és higgyétek el, ha nincs ráírva nagybetűvel, hogy extraszűz, akkor nem is az. És bár nem arra találták ki, hogy a panírozott rántotthúst ebben süssük, de igenis lehet vele főzni, a mediterránok például rendszeresen megteszik, és nem is döglenek olyan ütemben, mint mi itt Kelet-Közép-Európában.

Szinte biztos vagyok benne, hogy maradt még olyan étel, amely szemérmes módon elrejti előlünk igazi voltát, de ennél terjengősebb posztot most nem akartam gyártani. Ha esetleg nektek még eszetekbe jut valami, írjátok meg Facebook-on, hogy egy következő posztba összegyűjthessük őket. Addig is kövess minket, hogy ne maradj le éttermi élménybeszámolóinkról, néha kifejezetten vicces kajás mémjeinkről (ha épp úgy sikerül),  és egyéb ínyencségekről.

Fotó: Pixabay