Viszonylag gyakran főzök olasz tésztákat (bár így sem elégszer), és kivétel nélkül mindig a tradicionális, eredeti receptek alapján dolgozom. Miután a múltkor azt nehezményeztem, hogy a magyarországi olasz éttermek többsége pont a tradicionalitást mellőzi az olasz ételek elkészítésekor, ezért most arra gondoltam, hogy bemutatom, én hogyan főzöm a tésztát – csak úgy, ahogy az adott ételnek otthon adó régióban maguk a helyiek is. Most épp spaghetti alla puttanescát készítettem.

Ha épp arra veszem rá magam, hogy főzzek valamit – ami elég gyakran előfordul -, akkor a hozzávalók gyors összehányása helyett szeretem megadni a módját. Kíváncsi ember vagyok, és ez nem csak a receptekre terjed ki, hanem az alapanyagokra is: ha valami új dolog kerül a kezem ügyébe, akkor az egyik első dolgom az, hogy a felhasználási módokon kívül megnézem az alapanyag eredetét, esetleg összetevőit is.És néha bizony meglepetések érnek.

Csak egy újabb olaszos hely – ezt is gondolhattam volna legyintve, amikor megláttam az első Bellozzot annak idején a városban. De komolyan, miért van ez? Oké Itália, Csáó Itália, Boungiorno Itália, Buona sera Itália, hagyjuk már. Mi ez az olaszmánia?

Ritka történelmi pillanatot élünk át ma Kelet-Közép-Európában: a bérek olyan nagy mértékben nőnek a régióban, hogy nem túlzás azt állítani, pár év alatt teljesen átformálódott a családok költségvetésének szerkezete. Aki korábban és ma is jár hipermarketekbe, az pontosan tudja, hogy miről beszélek. Amellett, hogy hétvégenként az összes hodályban vastagon hömpölyög az emberáradat, az árak is szépen felkúsztak, valamint egyre nagyobb a kereslet a minőségi termékekért is. És ma már – szerencsére, teszem hozzá – egyre több jele van annak, hogy az éttermekkel szemben is nőttek az elvárásaink. Ezért lehetséges az, hogy ma az egyik legnagyobb magyarországi hipermarket kellős közepén egy kifejezetten minőségi étterem üzemel, nem épp felsőkategóriás árakkal.

Na jó, természetesen ez csak ízlés kérdése, de ha engem kérdeztek, ennél a gőzölgő, egyliteres csodánál tényleg nincs jobb, sőt! Ezt az ízorgiát még csak meg sem közelíti semmi. Engem már végérvényesen beszippantott ez a remekmű, nem telhet el úgy hónap, hogy ne térjek be a kis levesezőbe, és ne gurítsak le a gégémen ebből a mesés költeményből – és nem én vagyok az egyedüli megszállott rajongó.

A MÁV néhány évvel ezelőtt megszüntette a büfékocsikat, majd pár hónapja újra üzembe helyezte őket. Nem csoda, hogy anno nem volt rá kereslet, a válsággal sújtott (meg azért a korábbi éveken sem feltétlenül a nyugati jólétről ismert) Magyarországon a legtöbben érthetően még a helyjegy árát is megspórolták, ha volt az azonos vonalon egy gyorsvonat, ami egyébként csak egy megállóval állt meg több helyen – vagy ugyanott, ha épp összekapcsolták az InterCityvel, mert ugye még ma is látunk ilyet. Ilyen körülmények között, egy olyan országban, ahol nem lehet egy irányban három óránál többet utazni (persze néha azért a MÁV-nak sikerül) érthető, ha nem volt kereslet a büfékocsira.

Ha azt mered mondani egy bajai kocsmában, hogy a szegedi halászlé jobb, az is lehet, hogy kést fognak a torkodhoz – mondta egy szekszárdi ismerősöm, miután ajánlást kértem tőle a legjobb bajai csárdára vonatkozóan. Feleslegesen, teszem hozzá, mert végül nem fogadtam meg a tanácsát.

Amikor először meghallottam, hogy ma már a piacra dobtak olyan hamburgereket is, amelyek műhúst tartalmaznak, az első gondolatom az volt, hogy a civilizációnk tényleg megérett a pusztulásra. Ennél már csak az lett volna fájdalmasabb, ha okoshamburgernek vagy okoshúsnak nevezték volna – talán ennek is eljön majd az ideje. De komolyan, mégis mi a jó anyámért eszem a hamburgert, ha nem azért, hogy ízleljem a szaftos, omlós marhahúst a kettévágott buci között? Mi más Magyarországon is népszerű ételben manifesztálódik legjobban a teltpofájú húshabszolás, ha nem a hamburgerben? El lehet rontani az élményt azzal is, ha a szószt túltoljuk, vagy épp kevés van, ha fonnyadt a zöldség, vagy száraz a buci, de ha a húsnak rossz íze van, az egyenesen katasztrófa.

Egy újabb gasztroblog – gondolhatja az olvasó, és igaza is van. Nem egy kajás firkász tevékenykedik ma, és osztja meg magvas gondolatait az olvasókkal, hol egészen jól fűszerezett, máskor pedig kifejezetten nehezen emészthető formában. A bőség zavara bizony nem egy jó dolog: az ízeket akkor tudjuk a legjobban kiélvezni, ha nem azon kattog az agyunk, hogy melyik fogást ízleljük meg az előttünk elterülő, végtelen választékkal tarkított svédasztalról.  Ennek a legtöbb esetben gyomorrontás lesz a vége.Sokan vagyunk, ez nem vitás.