Egészen észrevehetetlen helyen találtam rá egy igazán remek kis indiai étteremre a hetedik kerületben. Épp jókor jött a felfedezés, mert pont valamilyen szószos, curry-s, csipős fogásra vágytam, és azt kell mondanom, hogy nem is csalódtam. Az indiai ízek kedvelői elégedettek lesznek a hellyel, persze ehhez jól kell választani a viszonylag széles ételpalettából, ahol a fogásokhoz semmilyen ismertetőt nem fűznek. Ami amúgy nem is feltétlenül baj.

Nagyon rég ettem utoljára indiait, már nem is emlékszem rá, mikor. Amikor főzök, akkor viszonylag gyakran használok a félszigeten népszerű fűszereket és alapanyagokat, de azért legtöbb esetben inkább a mediterrán konyha egyik remekét készítem el itthon – már csak azért is, mert a legjobb ár-érték arányú tésztaételeket Budapesten a saját konyhánkban tudjuk elkészíteni, ha ismerjük a recepteket.

Nem véletlenül tértem ki az olasz konyhára: ma már olyan mértékben dominálják a városképet az olasz éttermek, hogy az valami botrány, és ha épp sikerül egy nem olasz éttermet találni, akkor az jó eséllyel kelet-ázsiai. Az hagyján, hogy mexikói, belga, francia vagy spanyol étterem alig van (bár a legelsőből azért egyre több), de ma már az igazán minőségi magyaros étterem is hiánycikk. Miközben van rengeteg olasz, török és kelet-ázsiai (az előző kettő jellemzően köszönőviszonyban sincs az igazi otthoni ízekkel és receptekkel, az utóbbiból – leszámítva a tucatszám megtalálható kínai gyorsbüféket – azért ma már egyre könnyebb „igazibbat” találni).

És akkor még nem beszéltem az indiairól, ami szerintem méltatlanul elhanyagolt. Igaz, olyan, hogy indiai, tulajdonképpen nem létezik, mint ahogy Indiában is beszélnek vagy 2000 nyelvet, nem tudom, hány istenben hisznek, és egyébként sem feltétlenül úgy élik meg az indiai létet, mint az európai nemzetek saját identitásukat – ezt egy 1,4 milliárdos népességű országtól ne is várjuk. Így aztán egységes indiai konyháról sem feltétlenül beszélhetünk. Az mindenesetre általánosságba elmondható, hogy a legismertebb indiai elkészítési módok és alapanyagok itthon is népszerűek lehetnének, hiszen a magyaros ételeknél is előszeretettel alkalmazunk intenzív ízű fűszereket. Így tehát érthetetlen, hogy az indiai konyha miért nem tört még át hazánkban.

Te követsz már minket Facebookon? Nem? Akkor ITT két kattintással megteheted! Ne maradj le semmiről!

Éttermek persze vannak, és én kifejezetten örülök, hogy most sikerült egy nem túl ismert vendéglőt találnom. A Delhi Darbar a Dohány utcában nyílt meg júniusban, és azt kell mondanom, hogy ha nem járnék kellően nyitott szemmel, akkor nem vettem volna észre – inkább néz ki az egység kívülről masszázsszalonnak, mint étteremnek, és a cégér sem kifejezetten figyelemfelkeltő. Amikor beléptünk, a látvány elég sokkoló volt: ebédidőben egy fia lélek sem ült bent, de ami ennél érdekesebb, hogy még pincér sem volt. A hetykén kiakasztott kis papírt azonban rögtön kiszúrtam, amin tudatták velem, hogy nem lehet bankkártyával fizetni. Így aztán gyalogoltam a Blahára 500 métert, hogy készpénzt tudjak levenni. Nem jó kezdet.

Amikor visszamentünk, akkor legalább már pincért volt – vendég egy sem. Ez nem is változott abban az egy órában, amíg ott voltunk. Az egység nem túl nagy, így aztán sokan nem is férnének be, de azért kettőnknek elég tágas volt. A dizájn olyan, amilyennek egy indiai éttermet elképzeltek: hindu motívumok mindenütt, lassú, indiai folkzene a háttérben – Buddha szerencsére nem volt, nem úgy, mint az egyik kipróbált bajai étteremben. Kicsit sötét, kicsit színes, de teljesen rendben van.

A kiszolgálás kifejezetten jó volt. Két pincér volt, az egyik indiai, mint ahogy a konyhán is indiaik dolgoznak – ez egyértelmű plusz pont, a másikuk magyar volt, és minden kérdésünkre készségesen válaszolt. Tőle tudtuk meg, hogy az étterem júniusban nyílt, és a forgalom elég változó: igaz, hogy néha kevés a vendég, de a házhozszállítás ilyenkor is pörög (láttunk is egy ételt szállító futárt, míg ott voltunk, ahogy épp elvitte a rendelést).

De a lényeg mégiscsak az étel, hiszen átszellemülni mehetünk a Műcsarnokba is. Előételnek samosát kértünk, ez egy zöldségekkel (főleg krumplival és zöldborsóval) töltött, olajban sült, ropogós batyu. Adtak hozzá joghurtos öntetet is. Ízre elment: elég curry-s volt, de mi mást várjon az ember, ha indiait akar? Viszont nem volt valami nagy. Bár egy előételtől ez nem is elvárható.

Nem úgy a főétel: szerkesztőtársam (akinek már igazán ideje lenne egy művésznevet kitalálnia) currys csirkét, magam kolhapuri csirkét rendeltem. Ketten rendeltünk hozzá egy zöldborsós sárgarizst, ami bőven elég volt mindkettőnknek, illetve egy-egy kenyeret, amit inkább kell palacsinta méretűnek elképzelni. Mindkét étel rendkívül szószos volt – pont ilyenre vágytam, a csirke jó állagú volt. A currys szószból talán csak a kellő mennyiségű curry hiányzott, egyébként nagyon a helyén volt. A paradicsomos-tejszínes szószba egy kis kesudiót is daráltak, egészen kiváló volt. Enyhén pikáns – ahogy a hölgy mondta: az indiai ételek között az is csíp, ami egyébként nem -, kellően ízes, enyhén édes és rendkívül selymes. Engem megnyert.

Itt térnék ki a tejszín dilemmára. A tejszín nagyon népszerű alapanyag, ha szószokat akarunk készíteni, hiszen elég intenzív íze van, az állaga miatt pedig mindig jó megoldás, ha sűríteni akarunk. Vannak ugyan ételek, amelyeknek kifejezetten rosszat tesz – így például a legtöbb olasz tésztaételbe szentségtörés tejszínt tenni (carbonara, tagliatelle ai porcini és így tovább), az intenzív íz sokszor elnyomhatja a többi markáns összetevő ízét. Ez itt ennél a két fogásnál nem jött ki szerencsére. De azért megjegyzendő, hogy az indiaik ugyan imádják a tejet, hiszen a szent állatuk nedűjéről van szó (szerintem ez megint egy iskolapéldája a vallási képmutatásnak: ha már tisztelem annyira, hogy ne vágjam le, akkor miért is terrorizálom őt gyakori fejéssel? Persze ezt nem az én tisztem ítélkezni, úgyhogy ezzel be is fejezem.), és ezerféleképp készítik el azt, de talán a  főzőtejszín használata – merthogy a pincértől megtudtuk, hogy ezt használták – nem a legelegánsabb megoldás. Mindenesetre az ízek egyben voltak, és a legtöbb vendégnek ez lesz a legfontosabb.

A kolhapuri csirkét remeknek találtam, de aki nem szereti a csípőset, az ne ezt válassza: a fogás tényleg nagyon, nagyon csíp. Az ízeket így kevéssé lehet élvezni, ha csak nem kifejezetten csípősre vágyunk – bár igaz,ami igaz: a csípős íz is az indiai konyha sajátja. A rizst is nagyon eltalálták, jó állagúra volt főzve, a kenyérről sokat nem tudok mondani – kicsi volt, és nem volt semmilyen karakteres íze. Abból talán egy embernek egy adag (amiben két darab van) kielégítő mennyiség.

Az árak változóak: az előételek 500-1000 forint körül vannak, a főételeknél ugyanez már 2100-3000 körül van (a tévedés jogát fenntartom, de a nagyságrendek biztosan helyesek). Mi a fentiekért összesen 10 ezret fizettünk. Amit azonban tudni kell, ha a Delhi Darbarba készültök: érdemes az étlapot már indulás előtt áttanulmányozni, mert a honlapon képes leírások láthatók az ételekről, a helyszíni étlapon ezzel szemben már csak a nevei vannak feltüntetve. Ennek lehet az a célja, hogy az étterem valóban főleg a házhozszállításra koncentrál, vagy egyszerűen csak olyan vendégeknek főz, akik ismerik a fenti fogásokat. Ha így van, az mindenképp egy pozitívum, mert az ételek ismertségével az elvárások is nőnek.

Nem tudom, miért volt ennyire üres az étterem, az árak ugyanis a kategórián belül átlagosnak minősíthetők, az ételek pedig kifejezetten jók. Lehet, hogy a nem túl feltűnő dizájn az oka, vagy az, hogy az egyéb, ismertebb indiai éttermek árnyékot vetnek erre a kis egységre. Mindenesetre engem úgy, hogy az indiai ételek tekintetében viszonylag kevés a tapasztalatom, teljesen megnyertek, és szerintem ezzel sokan lesznek még így, akik kipróbálják.

A továbbiakban egyéb indiai éttermeket is kipróbálunk majd: ha nem akarsz lemaradni róla, kövess minket Facebookon Te is!

 Fotó: Ínyenc Fenevad