A mexikói azon kevés nemzet közé tartozik, amelynek konyháját világszerte ismerik és kedvelik. Bár Magyarországon az olasz és az ázsiai éttermek dominálnak a külföldiek közül, azért mexikói éttermet is találunk szép számmal, változó minőségben. Mi az egyik híres hazai mexikói étterembe tértünk be a csapatunkkal, és összességében kifejezetten elégedettek voltunk.  Az Iguana van ma terítéken.

Nem sokat érdemes külön szólni a mexikói ételekről, hiszen a többség azért ismeri a közép-amerikai ország konyháját, és van néhány ember Magyarországon, aki kifejezetten nagy rajongója. Ez nem véletlen, hiszen a mexikói konyha nagyon sajátos, még úgyis, hogy egyébként nagyon változatos, rengeteg féle étellel (az italaikról nem is beszélve). Véleményem szerint két oka lehet annak, hogy a mexikói ételek ennyire népszerűek a világon: az egyik az okos alapanyaghasználat, a mexikói konyhában ugyanis a friss, üde ízek keverednek a mély, fűszeres aromákkal, méghozzá nagyon találó kombinációban. Kevés olyan alapanyag van, amelyet a mexikói konyha nem karolt fel: a húsok közül a darált vöröshúsoktól a csirkén át a halakig mindegyiket megtaláljuk a menüben, a szószok között ugyanannyira elterjedt a tejfölös, mint a paradicsomos alap, széles fantáziával alkalmazzák a sajtokat, a zöldségek és gyümölcsök felhasználása a fő fogásokhoz pedig külön bejegyzést érdemelne.

És ami a legszebb az egészben, hogy bár hatalmas a merítés, a mexikói konyha mégis karakteres: legyen az egy grillezett marhasült vagy egy szószos tésztás étel, már az első falat után tudjuk, hogy mexikóit eszünk. Aki nem ismeri a mexikóit, annak fontos tudnia, hogy bár a fűszereket bő marokkal adják az ételekhez, azért messze nem minden fogás csípős, így bátran ajánlott kísérletezni azoknak is, akik a könnyedebb vagy frissebb ízeket szeretik.

Szinte csordultig volt az étterem

Az Iguana elég jó helyen van, legalábbis ami a megközelíthetőséget illeti. Az étterem csak pár lépésre van attól a helytől, ahol a nagy döntések születnek (legalábbis ahol papírra vetik őket), a Kossuth tér és a Szabadság tér között, utóbbihoz közelebb. Ennek ellenére nehezen sikerült megtalálnom, mert nem messze tőle volt egy építkezés, a lezárás miatt pedig nem esett elsőre szemre a Szabadság tér felől a hely, de végül meglett.

Kattints és kövess minket Facebookon is, hogy azonnal értesülj a legfrissebb beszámolónkról! Ne maradj le semmiről!

Ha nem foglaltunk volna asztalt, bajban lettünk volna, ugyanis szó szerint csordultig volt az étterem. Teraszra esélyünk sem volt, így bent ültettek le minket, de ott is majdnem összeért az asztalunk a szomszéd társaságéval, és a pincérek is fél méterre járkáltak mellettünk, ahogy hozták ki az ételt. Jó sok dolguk volt ezen a napon, így néha nehéz is volt elcsípni a pincért, és a rendelést is lassan teljesítették (sőt, volt, amit el is felejtettek kihozni, de erről később), ami a tömeget látva érthető. Ezen felül a kiszolgálásról nem igazán lehet beszélni tovább, ebből a szempontból rendben volt minden.

A hely maga egészen hangulatos, bár bent kissé sötét – ez sajnos látszik az ott lőtt képeken is. Én magam szeretem az ilyen sötét helyeket, de inkább télen, nyáron a teraszon szeretek üldögélni, de sajnos nem nagyon volt most erre sanszunk a sok vendég miatt. Egyébként dizájn szempontjából is rendben van a hely, de nem hagyott bennem mély nyomot.

Az ételek rendben voltak

Igazi nagy lakomát terveztünk a szerkesztőséggel, és így is tettünk. Persze az evést megelőzte a kötelező ivás is, és ha már mexikói, akkor tequila. A hely nagyon büszke tequiláira, és azt ajánlja, hogy kortyolgatva igyuk azokat. Én nem igazán kedvelem az erős italoknál a kortyolgatós fogyasztást, a felszolgált mennyiséget viszont valóban nem lehetett egyben lehúzni. A tequila tényleg finom volt (hárman háromfélét ittunk), de a mellé kínált csípős paradicsomszósz szerintem felejtős, kár volt belekóstolnom, a tequila (még ha annyira bevett dolog is leöblíteni valamivel) önmagában is jó volt. Kipróbáltuk a ház sörét is, amit nagy műanyagkorsóban hoznak, amely bármennyire praktikus, kissé ízléstelen. A sör igazi mexikói hangulatot árasztott, ugyanis elég kukoricás íze volt, és a savanykás íz dominált a kesernyéssel szemben, de még így is kifejezetten jól esett. És ami külön pozitívum, hogy jó sok habja volt.

Előételnek jalapenós poppert rendeltünk, ami panírba forgatott sajtos-jalapenós falatkákat takar. Egész jó volt, bár egyáltalán nem volt különleges, a csípőssége erősen közepes, inkább a sajt dominált benne. Előételnek kiváló volt, de ez sem okozott mély benyomást. Persze sokkal jobb, mintha chipset rendeltünk volna szósszal, vagy grill kukoricát.

A főételek viszont egész finomak voltak. Quesadilla rajongók írják a blogot, ugyanis Zabos Muffin és Vérmes Ízvadász is ezt a mexikói fogást választotta: előbbi hagyományos sajtos quesadillát, utóbbi „Jenő-féle quesadillát” kért. Megmondom őszintén, én nem igazán kedvelem az ilyen névadásokat: először is, ki a tököm az a Jenő? Másodszor, miért kéne engem érdekelnie, hogy a random Jenő mit szeret? Harmadszor pedig nem is ez a leginformatívabb névadás, lássuk be. Meg aztán, mégis ki akar egy Jenőre gondolni, amikor épp beleharap a quasedillába?

Ami egyébként egészen jó volt, tegyük hozzá. A hagyományos sajtos is, de a Jenő-féle különösen, a japanenóval és kolbásszal egészen jó ízvilága volt. Bár a quesadillát nagyon nehéz elrontani, hiszen effektíve csak egy sajtos lepényről van szó, de az Iguana szakácsa (lehet, hogy pont Jenő) egész kreatívan dobta fel ezt a mexikói fogást. A köretként kínált saláta is rendben volt, bár talán lehetett volna picit több. Na mindegy, köszönet Jenőnek!

A csilisbabbal már kisebb gondok voltak. Az íze egészen rendben volt, és sikerült a hatalmas csalódást is elkerülni azzal, hogy még véletlenül sem volt benne kukorica (ami a kifőzdés „chilli con carne” elkerülhetetlen eleme). A fűszerezés is tökéletes volt, remekül átjött a római kömény, ami elmaradhatatlan eleme egy itthoni  csilisbabnak (bár a helyiek nem mindig tesznek bele), és a hús is kellően ízletes volt, az állaga remek volt. Egyszóval minden rendben volt – kivéve a méretét. Kicsit kértem, való igaz, de azért nem számítottam rá, hogy ennyire kicsi lesz. Ha nagyétkűek vagytok, és csilisbabot rendeltek a helyen, ne érjétek be a kicsivel. A másik a tortilla, amit az étel mellé adtak. Nem mondom, hogy nem ötletes, és nem teszi legalább valamennyire autentikusabbá a helyet, de ez az egy nyamvadt tortilla nekem már a felénél elfogyott. Kértem volna mellé még egyet, de még a külön kért csilimet is elfelejtették kihozni, és a pincér is eltűnt negyed órára. Mert hiába kértem ötös erősségűre az ételt (ez volt a legerősebb), valamiért egyest kaptam. A csili nélküli csilisbab meg azért mégsem csilisbab.

És akkor egy szó az árakról. A hely nem olcsó (de mi olcsó már manapság?), a fenti fogyasztásért (két quasedilla, előételnek csili poppers, egy csili con carne, kétszer egy liter sör, három tequile) 22 ezret fizettem. Ha nem eszünk előételt és nem akarunk tequilázni (amit azért ki kell próbálni, szerintem), akkor olcsóbban megússzuk, de akkor kissé éhesek maradtunk volna, mert az adagok nem voltak annyira emberesek.

Mennyire autentikus?

Személy szerint nekem általában fontos, hogy amikor egy külföldi nemzet konyhájába látogatok el, akkor az valóban autentikus legyen. Ez már akkor sem egyszerű, ha az éttermet valóban külföldiek üzemeltetik, és a helyen külföldiek dolgoznak, mert azok valamelyest mindig hozzáigazítják a kínálatot a helyi kereslethez. Ez tömegesen jellemző a magyarországi olasz éttermekre, amelyek általában szerepeltetik a kínálatban a valójában nem létező bolognai spaghettit, vagy az ázsiai éttermekre, amelyek meg talán attól félnek, hogy az igazi ázsiai ízeket az európai gyomor nem veszi be. De az is lehet – és ez az indiaira és a törökre igaz leginkább -, hogy mi már nem is azt kapjuk, amit ők kint esznek, mert eleve egy közvetítő országon keresztül érkezik hozzánk az ételt, mint például a tikka masala, ami bizony egy brit étel. De a kebabot sem így eszik Törökországban.

A mexikóinál kevésbé áll fenn ez a veszély, mert az észak-amerikai országban többnyire az Európában is naponta alkalmazott fűszereket és alapanyagokat használják. Ennek ellenére persze nyilván oda kell figyelnie egy magyarországi mexikói étteremnek, ha magát autentikusnak akarja mondani. Sajnos Mexikóban sosem jártam, de az Egyesült Államokban volt alkalmam több hónapot eltölteni, és az ottani munkaadóm üzemeltetett konyhát is. A konyhán meg kivétel nélkül mexikóiak dolgoztak, de annyira azok, hogy még én is jobban tudtam náluk angolul. Akkor annyi mexikói kaját ettem, hogy a végén már egyenesen gyűlöltem: taco Tuesday, taco Thursday, taco Friday… és amikor épp nem taco day volt, akkor volt egy kis enchilada vagy quasedilla.

Emellett az országot járva is csomó mexikói étterembe botlottam (sokáig a mexikói határ mellett dolgoztam), és ezalatt nem csak a Taco Bellre gondolok, ami fényévekkel jobb volt, mint a menzás mexikói kaja. De bármelyik mexikói helyen is ettem, egy volt a közös bennük, ami nagyon eltért a magyarországi mexikói éttermektől: semmi sem volt túlhúzva. Nem volt túl sok a csili, nem volt sok a fűszer, a guacamole is egészen konzervatív volt minden helyen, és az ízeket inkább a selymes harmónia, mint a tüzes különlegesség jellemezte.

És mennyire autentikus az Iguana? Nehéz megmondani, mert a mexikói ételeknek azért annyira nincs kőbe vésett, szigorú elkészítési szabálya, mint az olasz ételeknek, de mivel „mexikói somlói”, meg „Jenő-féle quasedilla” is szerepel az étlapon, azért nem azoknak ajánlom, akik valóban igazi, eredeti mexikói ízekre vágynak. Mindemellett ez egy jó mexikói étterem, ahol jól elkészített mexikói fogásokat lehet fogyasztani, nagy valószínűséggel nem fogja csalódás érni az ide betévedő vendéget.

Ha már jártál itt írd meg véleményedet Facebook kommentben, vagy privát üzenetben, de szívesen fogadjuk az ajánlásokat is. És ha már a Facebookon jársz, dobj egy lájkot is!

 Fotó: Ínyenc Fenevad