Komolyan mondom, akárhova megyek ebben a városban, minden sarkon van egy giroszos (girosz vagy gírosz, nem tudom eldönteni. Okéka, tudom, a görögök hosszú ível ejtík, valahogy így: „jíírosz”, de ha már az elején a „g” hangot nem deformálom el kellően felismerhetetlenre, akkor már az „i”-vel sem fogok vacakolni. Nálam marad rövid, és kész). Legalább havonta megesik velem, hogy bármelyik véletlenszerű pontján vagyok a belvárosnak, és eldöntöm, hogy én márpedig 5 percen belül giroszt eszek, akkor erre meg is lesz a lehetőségem. Persze ezek a kis – néha színvonalas, néha kifejezetten nem, de mindenképpen egyedi – gyorséttermek legtöbbször a török változatot, a dönert árusítják, ettől függetlenül a magyarok fejében még inkább giroszként él az étel.
Amúgy az megvan, hogy a törököknél sokkal alacsonyabb az egy főre eső dönerfogyasztás, mint nálunk? Nem olyan nagy tradíció ez ott, kérem, sokkal nagyobb buli ez az idetelepülő türköknek, akik meglátják ebben a lehetőséget: egy pitában összehányva a szétfűszerezett, olajos csirkehús, ráhányva néhány fonnyadt salátalevél és paradicsom, joghurtszósszal leöntve, aztán jöhet is a klasszikus kérdés, amit én most nem idéznék.
Amúgy ne gondoljuk ám, hogy ezek a döneresek annnnyira autentikusan törökök, sőt. Számtalan közülük még csak véletlenül sem török, hanem pakisztáni, szír, algériai, vagy bármely olyan népcsoport tagjának tulajdonában van, amire a magyar csak annyit mond, hogy „mittomén, valami arab”. Itt most tarthatnék fejtágítást, hogy se a török, se a pakisztáni nem arab, de most ebbe nem mennék bele. Így is sokat beszéltem már a döner-jelenségről általában. De mégsem eleget: ígérem, lesz még erről bejegyzés, nem is olyan sokára. Nem dughatjuk ugyanis homokba a fejünket: csülkös pacal ide, rántott velő oda: Budapest döner-nagyhatalom lett.
Ebben a közegben különösen üdítő az élmény, amikor az ember giroszt kér, és giroszt is kap. Hogy mire mondom ezt? Van ugyan az a török gyorsétterem, ahol csak fásult arccal rakják össze a szendvicset, amikor döner helyett giroszt kérünk, más helyen már úgy is írják ki, ezzel kvázi megtagadva az étel eredeti megnevezését. Mert akármit is teszünk, a magyar egy ételt ismer, ez pedig a girosz, cseppet sem érdekli, ha az amúgy döner. Vannak ugyanakkor helyek Budapesten, ahol valóban giroszt kapunk, nem pedig dönert – vicc, amikor itt külön fel kell tüntetni, hogy „görög girosz”. Komolyan? Mi a jó élet? A girosz görög, a döner török. Legyen bár ugyanannak az oszmán-balkáni fának két gyümölcse, mégsem ugyanaz a kettő.
Én most az egyik ilyen görögös giroszbárba tértem be nemrég. A kálvin téri PitaGorasz (hahahahaha, röhög a vakbelem. Fekve maradtam, de komolyan, micsoda névadás!!!*) nem kínál nekünk dönert: ott a görög giroszhoz egy lépéssel közelebb álló valamit ehetünk, ha megtaláljuk az egyébként egész pici helyet. Tudom, ennél vannak autentikusabb görög helyek is (leginkább azért, mert a PitaGorasz egyébként cseppet sem nevezi magát a népi-nemzeti értelemben görög étteremnek), de ne féljetek: a Fenevad azokat is sorra veszi hamar. Ha viszont már betértem ide, akkor beszámolok az élményről.
Ha még nem követsz minket Facebookon, ide kattintva megteheted! Ne maradj le semmiről!
A hely maga egészen pici. Azt is mondhatnám, hogy kényelmetlenül pici. Aki épp viszi letenni a tálcát (mert ugye senki se akkora paraszt, hogy otthagyja), az kellemetlen tolongásra kényszerül a kényelmetlenül magas pultnál, ahol a vendégek kérnek (mert egyébként sokan vannak ám itt jellemzően), ha pedig helyet foglalni akarsz, akkor kerülgetni kell a széken ülőket. Saccolni nem jól tudok, de azt mondanám, hogy legfeljebb 60 négyzetméter az egész hely. A dizájn oké lenne a kis boltíveivel és melengető színeivel, ám a székek elég értelmezhetetlenek: tudjátok, azok a futurisztikus műanyagszékek, amelyek semmilyen beltérben nem mutatnak jól, itt meg különösen nem. De nem azért jöttem, hogy kényelmes székeken üldögéljek. A girosz mellett amúgy ehetsz itt mást is: akár tépett malachúst vagy hamburgert is.
Miután az érthető mértékben életunt pultos felvette a rendelésem, alig 10 percen belül már toltam is a fejembe a giroszt. A tálalás eléggé egyedi (na jó, azért annyira nem: pár méterre tőle van egy ugyanilyen giroszos, ahol ugyanilyen a tálalás. Véletlen? Aligha.), a vastagra vágott sült krumplira ráhalmozzák a vékony csíkokra szelt, a giroszhoz híven értelmezhetetlen csirkehúst, annak minden mócsingjával együtt, alatta ott van a felcsíkozott pita, a húson toronyban áll felkockázva a friss lilahagyma, azon pedig folydogál a picit édes, kevésbé csípős szósz. A kompozíciót a kartontálon mintegy avantgárd szabálytalanságot megtestesítő, két kis műanyagtál teszi teljessé: az egyik az uborkadeficitben szenvedő tcatcikit, a másik a túluborkázott görögsalátát tartalmazza. Azt kell mondjam, elsőre elég impozáns.
Már a látványa is más, mint azoknak a dönereknek, amelyeket hajnalban hazafelé szoktam enni, amikor épp azt sem tudom, honnan tartok hova, és mellesleg hol is vagyok épp. Egészen görögös – gondoltam. De mi az, ami a látványon és az elrendezésen kívül igazán görögössé, a török tucatdönerektől jól elkülöníthetővé teszi ezt az ételt? – tehették fel a kérdést a hely megálmodói. Mivel a hús, a krumpli és a pita ugyanaz, operáljunk a fűszerrel, gondolhatták. Ettől lesz aztán igazán görögös! Hadd írjam le, ezt hogy sikerült kivitelezni.
Jött a kóstolás: először a krumpli. Hmm, semmi extra, klasszik sültkrumpli, egy kis oregánóval. Oké, elmegy. Jött a hús: ez az a klasszikus giroszcsirke, amit ismerek, csak picit oregánósabb. Mizu a görögsalival? Friss, roppanós zöldségek, oregánóízben úszva. Hmmm… A kedves olvasó már minden bizonnyal kiszúrta, hogy mi az, ami leginkább megmaradt a PitaGoraszból: oregánó, oregánó, oregánó. OREGÁNÓ!!!
Nincs is ezzel gond, szeretem az oregánót, egészen különlegessé teszi az ételt, és az sem utolsó szempont, hogy a mediterrán konyhától tényleg nem idegen. Amivel inkább elégedetlen voltam ebben az esetben, az az állaga: a szárított oregánó olyan kemény, hogy gyakorlatilag élvezhetetlenné teszi az ételt: bemászik a fogam közé, beakad a nyelvem alá, és az omlós, finom húsokat is porzékony (Kazinczy után szabadon) hatásúvá silányítja. Tudjátok, mint amikor tele van idegentest-érzéssel a szátok. Ezt talán picit túltolták.
A hús amúgy oké volt (leszámítva a sok oregánót), bár egy kicsit kevésnek éreztem, a tzatzikiben csak elvétve találtam uborkát, pedig higgyétek el, nagyon kerestem. A vöröshagyma nekem sok volt, ízre is és mennyiségre is, a csípős szósz viszont kevés –mennyiség és kapszaicinthányados tekintetében egyaránt. A pitáról nem tudok nyilatkozni, mert eléggé sunyi a lelkem: összekockázva picit száraz, emészthetetlen, Zabos Muffin szerkesztőtársam azonban pitában kérte a cuccot, és ott egészen átjött nekem a szivacsos állag. Nem meglepő, én is jobban viselkedem a természetes közegemben, miért tenne egy pita máshogy? Ha pita lennék, sokkal jobban érezném magam, ha meg lennék töltve minden faszasággal, ahelyett, hogy felszeletelve poshadok a zsírtól csöpögő húshalom alatt, bekúrva a papírtálca sarkába. Lázadésképp én is szárazabbá, keményebbé válnék, az tuti.
A hús tekintetében ki kell térnem valamire, ami nem épp PitaGorasz-specifikus dolog. A giroszt a görögök egyaránt fogyasztják báránnyal, sertéssel, csirkével és más husikkal is. Miért van az, hogy nálunk szinte csak a csirke dominál (most nem a dönerekről beszélek, esetükben ez sokkal kevésbé értelmezhető)? Mert olcsó – vághatnátok rá. Ez igaz is, de én azért bátorkodom felemlegetni azt a faktort, amit én a magyarok éttermi keresletének totális konzervativizmusának és kreativitáshiányának tudok be. Mert milyen már ez? Görögre/törökre/kínaira vágyom, de azért legyen magyarosan elkészítve! Mi pedig a csirke és sertésevéshez szoktunk, ez van. Most persze jöhettek azzal, hogy menjek a halálba, mert a csirke bizony olcsóbb, és ez az egyedüli oka annak, hogy a giroszban is az van, de akkor hadd kérdezzek vissza: ahol ugyanannyiba kerül a borjú(nak hazudott) döner és a csirke, miért fogy mégis jobban a csirkés kamuverzió? Figyeljük csak meg, ez a legtöbb döneresnél így van.
Na de vissza az eredeti témához. A PitaGorasz alapvetően hozza azt az újszerű élményt, amit a dönerzabálók nem kapnak meg egyik tucatdöneresben sem, amikor „giroszt” kérnek. Összességében tehát bőven megérte azt az 1300 forintot, amit fizettem érte. Az igazi görög giroszt ismerő és szerető ínyenceknek viszont legfeljebb átlagos lesz. Mindazonáltal én azt vallom, hogy még több ilyen hely kéne, mert szerény meglátásom szerint a budapesti éttermi kínálat még mindig nem kellően színes.
Slusszpoén: görög girosz vagy nem, a dönerek világának elmaradhatatlan kérdése itt is elhangzott: hagymacsípősmehet-e? Ha ezt kérdezik tőled a PitaGoraszban, mondd azt: kevés hagyma, sok csípős – és akkor talán sikerül jól belőniük az arányokat. Ezen a téren még lenne mit tanulnia a PitaGorasznak, ha mástól nem, hát a névadó bölcstől, akinek a legismertebb tétele sem szól másról, mint az arányosságról.
*irónia alert
Fotó: Ínyenc Fenevad
