Nagyszerű dolog nyáron a Balaton partján tespedni, de ha elég kreatívak vagyunk, akkor másféle programot is kitalálhatunk magunknak. Mi is úgy gondoltuk, hogy a városi hőség elől ezúttal nem a túlzsúfolt Balatonra, hanem a magaslatokba, a fák közé menekülünk. A Mátra inkább télen népszerű, hiszen hazánk kevés hegysége közül ez a legmagasabb, azaz itt télen még hóra is lehet bukkanni, de higgyétek el, a hely nyáron is csodákat rejt. És ha már itt voltunk, kipróbáltunk két éttermet is.
A Mátra gyönyörű – aki járt ott, annak aligha mondok újat. Persze nem olyan, mint az Alpok vagy a Gyergyói-havasok, de ettől még nagyon csodálatos. Aki járt már arra nyáron, az tudja, aki nem, annak hatványozottan ajánlom. A kanyargós kis erdei utakon végigautózni is hangulatos, de mégsem érzi magát az ember beszorítva a hatalmas sziklák közé, és nem érezzük azt minden hajtűkanyarban, hogy innen esve csak a pokol feneke állít meg minket. A síkságokhoz szokott embernek ezek a méretek és ez a kilátás pont kielégítő lesz. Az egyedi növényzetről és állatvilágról akkor még nem is szóltam.
Éjszaka érkeztünk oda, az úton érdemes ilyenkor vigyázni: elénk két muflon (ami nagyon ritka a területen), néhány nagy agancsú szarvas, és egy bátor róka is kiszaladt – a szarvasbika egész komótosan hagyta el az utat. Ha nem gyökkettővel mentem volna, bizony a kocsim és a szarvas is veszélyben lett volna.
Ilyeneket egyébként napközben is láthatunk, az egyik túránk során a tisztásra két szarvas szaladt ki. Különleges élmény volt. A túraútvonalak szintén hangulatosak, de érdemes célirányosan menni, mert van belőlük nem egy. Mi többet is bejártunk, személy szerint a legjobban a Csörgő-szurdok tetszett, az valami mesés. A szurdokból kijőve pedig a környék ritkás erdőiben egymást érik a különleges gombák, néhányan jártak is arra gombászni (pontos lokációt most nem mondanék, a gombászok etikettje szerint ugyanis nem illik). Persze már magában az a tény, hogy a csodás erdőben sétálunk, feltölt energiával. Én ugyan mérhetetlenül tisztelem a civilizációt és a mérnöki tevékenység csodáit, és egy vadregényes tájképnek szerintem kifejezetten jól áll, ha felhőkarcolókkal teletűzdelt város emelkedik ki a völgyekből, de azért erre a látványra én is ki vagyok éhezve:
Az egyetlen dolog, amivel nem voltam kibékülve, az az egyre gyakoribb medveészlelés. Szlovákiából egyre több barnamedve cammog át a zöldhatáron – milyen jó nekik, se útlevélre, se vírustesztre nincs szükségük -, pont ottlétünk előtt két nappal észleltek példányokat. Mondják ugyan, hogy a medve nem támadja meg az embert, csak ritka esetekben, de én pont nem szeretnék az a ritka eset lenni. De valahol ez még természetközelibbé teszi az élményt.
Ha érdekelnek barangolásaink és szívesen olvasod bejegyzéseinket, kövess minket Facebookon is!
Nagyszerű kis étterem húzódik meg a falu szélén
Az első étterem, amit meglátogattunk, a mátraszentimrei Vöröskő Kisvendéglő volt. Külsőre pont úgy néz ki, mint egy családi ház, a dizájn nagyon egyszerű, de jól áll neki. Ha már itt tartunk, Mátraszentimre nagyon kellemes hely, a falu maga csodás, ilyeneket láthat ott az ember:
Egyébként nem értem, milyen logika vezérelte azokat az embereket, akik a szomszédos falvakat Mátraszentimrének, Mátraszentlászlónak, Mátraszentistvánnak nevezték el. Szerintetek hányszor kevertem össze őket egy hétvége alatt? A megálmodónak sikerült szinte az összes 11. századi szentünket egy völgykatlanba bezsúfolni. Áldás szálljon rá!
Na de térjünk vissza éttermünkhöz. A Vöröskő roppant hangulatos kis hely, régies falusi étterem hangulatát idézi, és ez nagyon jól van így. A hely csordultig volt, az asztalok egészen közel voltak egymáshoz, sok túrázó tért be ide ebédelni. Az alábbi képet akkor készítettük, amikor épp megüresedett a sarok (mert ugye nem szeretnénk, ha bárki úgy szerepelne a bejegyzéseinkben, hogy nem adja hozzájárulását). Kár, hogy a teraszra nem tudtunk kiülni, de így is teljesen rendben volt a hely – persze ehhez az kell, hogy szeressük a vidéki, népies csárdák hangulatát.
Az étlapokon szlovák hatás volt érezhető: káposztaleves, sztrapacska, knédli. Szlovákia nincs messze, így érthető, ha nem csak a medvék, hanem a kulturális hatások is átszelik a határt, ezzel pedig nincs baj, imádjuk a szláv konyhát. A vörösboros szarvaspörköltem isteni volt – a hús omlós, jól ízesített, picit megvolt a szokásos vad bukéja, de pont a tökéletes mértékben volt elfojtva. A juhtúrós sztrapacska remek volt, bár a juhtúró lehetett volna érettebb, hiányoltam a megszokott fanyar-keserű ízt. Az adag – nagy örömömre – pont kielégítő nagyságú volt, se több, se kevesebb nem lett volna jó belőle.
Zabos Muffin magában kért juhtúrós sztrapacskát, az is egészen isteni volt. Volt rajta bőven minden, bár itt is fennállt a juhtúró picit enyhe ízvilága, ennél mélyebb, teltebb aromára számítottam. De százszor jobb volt ez, mint amit múlt héten a Király utcában a Bécsi szeletben ettem. Szalonna is volt rajta bőven, a tejföl sem maradt el – azt kell mondanom, hogy ennél jobb juhtúrós sztrapacskát csak a határ északi oldalán ettem, de nincs ezen mit csodálkozni, hiszen szlovák ételről van szó.
A végére még belefért egy somlói galuska is, tudjátok, csak az íze kedvéért. Érdekesen volt elkészítve, a csoki helyett inkább csokoládés puding volt rajta, de nem lehetett panasz. Nem cukrászdában voltam, ugye, így aztán az elvárások sem voltak magasak – azt pedig kielégítette a desszert. Amiről még nem beszéltem, az a széles szörpválaszték, amelyből kettőt ki is próbáltunk – ez inkább látványra szép, mint ízre, az én fenyős szörpömnek kicsit műíze volt.
Az árak egész elviselhetőek. A szarvas ugyan 3500 volt, de ha szarvashúst rendel az ember, akkor ezen nem kell csodálkozni. A sztrapacska viszont csak 1500 körül volt – a fentiekért összesen 7500 körül fizettem. Azért a fővárosban vagy a Balaton partján egy étteremben ennél sokkal mélyebben a zsebembe kellett volna nyúlnom.
Felkapott étterem varázslatos helyszínnel, de felejthető ételekkel
Nem ez volt az egyetlen hely, amit kipróbáltunk. A Csörgő-szurdokhoz közelebb, Mátrakeresztesen a főút mellett húzódik meg a Fakanalas Csárda. A hely lokációja tökéletes – a hegyről leereszkedve ezt látjuk meg először, a főút mellett szinte kiszúrja a szemünket, míg az egység közvetlen szomszédságában folydogál a Csörgő-patak. Már a belépés is egy élmény, a kis hídon lépünk be a füves teraszra, ahol zöld kilátás fogad minket. Bravúros, már csak az undorító napernyőket kéne lecserélni, és minden remek lenne.
A kiszolgálás itt is jó volt, de kevésbé volt profi, mint az előző helyen. Itt inkább éreztem magam egy vidéki városban, mint eldugva a Mátra hegyeinek völgyében, és ez nem csak a forgalmasabb helyszín miatt volt. Az étlap szegényesebb volt, mint az előző helyen, kisebb volt a választék – ezt egyébként nem bánom, a keszthelyi cikkemben ki is fejtettem, miért. A fogások viszont szinte teljesen ugyanazok voltak, mint a másik helyen.
Vargányás őzpörköltet rendeltem, amelyhez krokett hiányában ilyen apró, állítólag ropogósra, de inkább szivacsosra sült (állítólag) krumplit (de inkább krumplis tésztából készült valamit) adtak. Nem volt egy kellemes élmény, ezeket a kis krumplis valamiket inkább el tudnám képzelni nasiként egy film mellé, sörrel, mintsem egy vargányás őzpörkölt köreteként. A nevét azért nem tudom, mert a pincér sem tudta – ilyen kis ropogós, sült krumplik, ezt mondta. 
A pörkölt sem volt ütős, az egész nagyon sótlan volt, az őz húsa ízetlen volt, a szósz sem okozott maradandó élményt. Vargányából volt rajta rendesen, akárcsak szerkesztőtársam jércemellén, amely – komolyan meglepődtem – de finomabb volt, mint az én őzem. Bár a köretet ő sem úszta meg, ő is ezt a kis értelmezhetetlen akármit kapta mellé.
Desszertnek lenyomtunk 1-1 palacsintát, kollégám túrósat, magam Gundelt – világos, hogy nem a hagyományos módon tálalták, és nyilván nem a legfaszább alapanyagokból rakták össze, de ezt már akkor tudtam, amikor megrendeltem. Így is finom volt, a palacsintát nem rontották el.
Az árak hasonlóak voltak, mint a másik helyen, picit magasabbak, de ez érthető, ha a lokációt nézzük. Sok ember volt itt is, tele volt a terasz, azaz biztosan kedvelt helyről van szó. Én mindenesetre nem estem hasra tőle, főleg a néhány amatőr hiba miatt, mint például a nem kicsit foltos pohár. Össze sem lehetett hasonlítani a Vöröskővel.
Csodás volt a mátrai hétvége, őszintén ajánlom bárkinek, aki valami újat is kipróbálna a pancsolás helyett. A szállásunkról is érdemes külön szólnunk, mert ott egészen mesés volt a menü, meg eleve a szállás is nagyon hangulatos volt – ezt Zabos Muffin megteszi majd valamikor a napokban. Ha nem akarsz lemaradni róla, vagy szívesen olvasnád fővárosi, balatoni étteremkritikáinkat, kövess minket Facebookon!
