A vietnami éttermekből bőségesen találunk a fővárosban, és bár a vietnami konyha (vagy legalábbis az a része, amelyet kis hazánkba elhoznak a helyi éttermesek) rabul tudja ejteni az embert, az éttermek minősége sajnos kifejezetten változó. Most a nagykörúti Quan Nónt próbáltuk ki, amely már csak kiváló elhelyezkedése miatt is nagy népszerűségnek örvend.

Aki még nem evett vietnamit, próbálja ki

Nagy öröm számomra, hogy ma már úton-útfélen belebotlok egy vietnami étterembe a fővárosban. Nemcsak a belvárosra jellemző ez, egészen eldugott helyeken is vannak egészen nagyszerű éttermek, mint például a Hai Nam és a Khan, amelyek kétségkívül a legjobb budapesti vietnami éttermek között vannak, és amelyekről korábban is írtam már (link az étterem nevére kattintva érhető el).

Már ezekben a bejegyzésekben is kifejtettem, hogy mennyire megragadott a vietnami étterek egyedi íze: a citrusos frissesség, az édes és pikáns aromák itt is kiváló elegyet alkotnak a főtt tészták és húsok omlósságával, de a japán, a kínai és a thai konyhához képest a vietnamiban van valami más, ami számomra sokkal befogadhatóbbá, sokkal üdítőbbé teszi az egész élményt a többi ázsiai konyhához képest (amelyeket szintén nagyon kedvelek).

Ha fel szeretnél fedezni új helyeket, kövess minket Facebookon, és nem maradsz le egy étteremkritikánkról sem!

Ez talán legjobban az ételek könnyedségében ragadható meg: noha a csípős, fűszeres ízekből itt sincs hiány, a szóját a maga meghatározó ízével talán kisebb arányban alkalmazzák a vietnamiak, a koriandert és a lime-ot viszont annál többször, és a vietnami tésztás ételek zsiradékban sem annyira bővelkednek, mint a japán vagy thai társaik, ez pedig mindenképp javít az élményen valamelyest. (Gondolok itt arra, hogy egy nehéz, olajban bővelkedő thai tésztaétel vagy egy zsíros rámen után sokkal jobban eltelítődünk, mint egy könnyed vietnami rizstésztás ételt követően, és így az élmény kevésbé lesz „nehéz”.) Talán emiatt képes arra a vietnami konyha, hogy már-már függőségre hajazó imádatot váltson ki az európai emberekből. Persze amellett, hogy friss és üde ízeivel a vietnami konyha kitűnik az ázsiai kavalkád közül, azért kellően megosztó is: a halas szósz, amelyet a vietnamiak előszeretettel alkalmaznak, és amely sok ételük meghatározó eleme, sokaknak nem lesz a kedvence.

Mit tud a Quan Nón?

A láncnak több étterme is van Budapesten, mi a nagykörútit próbáltuk ki nemrég. Az elhelyezkedésről, azt hiszem, nem kell sokat mondanom, egészen príma a lokáció ahhoz, hogy sok tébláboló éhes turistát bevonzzon, ehhez a nagy ablakok is hozzájárulnak. A dizájn nekem kifejezetten bejön, szeretem, ha a sötét színekkel operál egy étterem, bár a Quan Nónnak ez az egysége kicsit már leéltnek hat. Összességében az atmoszféra így is rendben van. A legtöbb vietnami étteremhez hasonlóan a kiszolgáló személyzet itt is külföldi, ami nekem kifejezetten tetszik. A pincérlány kifogástalanul beszélt angolul, de nyilván a nyelveket nem beszélő vendégek nehéz helyzetben lesznek.

A legfontosabb dolog persze az étel. Azt rendeltem, amit a legtöbb vietnamiban mindig: előételnek tavaszi tekercset, főételnek pho-t. A tavaszi tekercset kifejezetten szeretem, egyedi ételkülönlegesség, nem igazán tudom semmi máshoz hasonlítani ezt az üvegtésztával és hússal töltött tekercset. Az íze remek volt, itt is járt hozzá halszósz, ami szinte kötelező tartozéka, de a saláta kissé fantáziaszegény volt. Ennek ellenére kimondottan finom tavaszi tekercs volt, megtette a feladatát: meghozta az étvágyam a kiadós pho leves előtt.

Na igen, a pho. Egyszerűen imádom, ennek a vietnami marhahúslevesnek nincs párja a levesek között, magasan kiemelkedik a mezőnyből – azt mondanám, hogy pont annyira éke az ázsiai konyhának, mint a magyarnak a halászlé. De éppúgy, ahogy a halászlé esetén, itt is nagy a szórás a minőségben: a felejthetetlen ízélményektől egészen az ehetetlen borzadályig terjed a skála, a legtöbb magyarországi pho viszont valahol a kettő szélsőérték között található.

Ez mondható el a Quan Nón pho leveséről is: ez a leves a nehezebb pho-k közé tartozik mind ízben, mind állagban, a többi társához képest nekem kissé zsírosnak hatott, a lé pedig szokatlanul és meglepően édes volt. A tészta és a marhahús viszont kiváló volt, pont jó állagúra volt főve (a tészta nem volt túl kemény, ami a legtöbb hazai vietnamit jellemzi, sem túl puha), és az íze is remek volt. És bár a lével nem voltam teljesen kibékülve, a pálcikával felmarkolt nagy halom, húsokat magába fonó tészta megadta azt a pho-élményt, amire oly gyakran vágyom. Ha mérleget vonok, azt mondanám, hogy kifejezetten jól esett ez a pho így télen, de ha ismét rámtör a csillapíthatatlan vágy, nem ezen a helyen fogom kielégíteni. Tehát ha megéhezel, épp arra jársz, és bedobnál egy pho-t, szerintem te sem fogsz csalódni, viszont ha célirányosan egy vietnami éttermi élményre vágysz, azt javaslom, keresgélj még egy kicsit.

Követsz már minket Facebookon? Ha nem, itt tudot megtenni. Ne maradj le egy bejegyzésünkről sem!

Teát viszont ne rendelj

Ki kell térnem még egy dologra, mert ez az én szívemnek oly kedves – ez pedig nem más, mint a zöldtea. Egyszerűen imádom ezt az ázsiai csodát, ősszel, télen és tavasszal úgy iszom literszám, mint nyáron a sört, és nem tudok betelni vele. Nem volt oly rég, hogy fellobbant bennem a teaszenvedély, de a japán teák közül már minden típust végigittam, és bár a kínai és tajvani zöldteák területén még bőven van felfedezni valóm, azért már itt is otthonosan mozgok. Hamarosan készülök is egy teás bejegyzéssel.

A vietnami zöldteát viszont egyáltalán nem ismertem, ezért külön örültem neki, hogy a Quan Nónban ki lehet próbálni. Hát, nem volt egy nagy élmény, de ne szaladjunk előre. Feltételezem, ahogy japánból (de pláne kínaiból), a vietnami zöldteából is sokféle van, de az étteremben csak egyet lehetett rendelni (amelynek így értelemszerűen „vietnami zöld tea” volt a neve). Nos, a tea íze nem volt rossz, de ahogy kínálták, az eléggé értelmezhetetlen volt. Egy kancsóban hozták már leforrázva, ehhez adtak két poharat, amelybe ha le akartad önteni a már lefőtt teát, összevissza folyt mindenhova a víz, annyira teletöltötték – azaz a csodás nedű egy része elveszett. A pincér ugyan készségesen feltöltötte vízzel a kancsót, amikor kértük, de akkor is ugyanúgy teletöltötte, így az élmény eléggé nedvesre sikerült. Ráadásul ez az egy kancsó-két pohár felállás nem ideális a zöldteához, nem lehet így ugyanis szabályozni, hogy a tealevelek meddig álljanak a vízben, pedig a zöldteánál ez esszenciális fontosságú. Teakedvelőknek mondanom sem kell, az utolsó pohár elég keserű volt már.

Egy szónak is száz a vége, a Quan Nón egy átlagos hely, átlagos árakkal – ez azt jelenti, hogy mi ketten egy kancsó zöldteáért, két tányér phoért (aki még nem evett, annak mondom: bőven jól lehet lakni egy tányér levessel!), egy adag tavaszi tekercsért 11 ezer forintot fizettünk. Ez nem kevés, de sajnos ma ez már átlagos árnak nevezhető. Ár-érték arányban vizsgálva már szerintem kissé drága, főleg akkor, ha az egyik – és szerintem idehaza messze a legjobb – riválisnál még mindig 2000 alatt van egy tányér pho, amely nálam ízében évek óta verhetetlen. Ha kipróbálnád a Quan Nónt, nem beszéllek le róla, valószínűleg elégedett leszel, de véleményem szerint ennél sokkal jobb vietnami éttermek is vannak Budapesten.

Ha tetszett ez a bejegyzés, dobj egy lájkot Facebook-oldalunkra. Legközelebb egy népszerű indiai étterem lesz terítéken, ha kedveled a keleti ízeket, semmiképp ne maradj le róla.

Fotók: Ínyenc Fenevad