Egy újabb gasztroblog – gondolhatja az olvasó, és igaza is van. Nem egy kajás firkász tevékenykedik ma, és osztja meg magvas gondolatait az olvasókkal, hol egészen jól fűszerezett, máskor pedig kifejezetten nehezen emészthető formában. A bőség zavara bizony nem egy jó dolog: az ízeket akkor tudjuk a legjobban kiélvezni, ha nem azon kattog az agyunk, hogy melyik fogást ízleljük meg az előttünk elterülő, végtelen választékkal tarkított svédasztalról. Ennek a legtöbb esetben gyomorrontás lesz a vége.Sokan vagyunk, ez nem vitás.
Az azonban már okkal képezné vita tárgyát, hogy ez jó, vagy nem jó dolog. A mi álláspontunkat nem nehéz kitalálni: minekutána mi is olvasói voltunk a magyar gasztroblogoknak, pontosan tudjuk, hogy azok az éttermi és a konyhai témák meglehetősen széles palettáját lefedik: olvashatunk a világ különleges ételeiről és az itthon fellelhető, egzotikus éttermekről, gyors beszámolót kaphatunk a legújabb hazai Michelin-csillagos étteremről, rövid időn belül értesülhetünk a legfrissebb éttermi botárnyról, arról nem is beszélve, hogy nap mint nap szembejön egy receptötlet olyan ételekről, amelynek még a hozzávalóiról sem tudtuk addig, hogy léteznek. Ez a mai magyar gasztroblogger-univerzum. Nem hiányzik valami?
Roppant felemelő a fancy, vadiúj belvárosi étterem hangulatáról és a meg(nem)újuló balatoni vendéglátásról olvasni, egészen inspiráló, ha olyan receptötleteket kapunk, ami gyökeresen megreformálja a pörköltes-palacsintás ebédlőasztalok atmoszféráját, és ámulatba ejtő helyszíni beszámolót kapni egy távol-keleti étteremből, ahol szürcsölve eszik a helyiek a soba-tésztát. Ez mind rendkívül színes tartalmat nyújt, és a befásult magyar étkezési kultúrának égető szüksége van ezekre a tartalmakra. De a mai magyar valóság nem ilyen.
Az Ínyenc Fenevad nem hagyja magát megkötözni az éttermi etikett láncaival. Mi nem fogjuk szégyellni, ha a külvárosban elfogyasztott gyrosról azt gondoljuk, hogy az baromi jó, vagy ha épp gumitömítést találunk a diósgyőri vár árnyékában rendelt hamburgerben. Nem elégszünk meg azzal, hogy ódákat zengünk az egyébként elénk tett vargányás szélesmetéltről, miközben az olasz eredetihez képest minőségi olívaolaj helyett olcsó tejszínben tocsog. Nekünk nem lesz ciki bevallani, hogy bizony velünk is megesik, hogy sajtburgert ebédelünk a Mekiben, és ha abból kijött egy új változat, nem spóroljuk meg az értékelést.
Mi, Ínyenc Fenevadak bevallottan nem vagyunk sem séfek, sem dietetikusok, sem étterem kritikusok, sem borlovagok. Nem kívánunk olyan szavakkal dobálózni, amiket mi sem értünk, és nem próbáljuk meg kínosan meggyőzni magunkat arról, hogy az elénk tett marhasteak nem elég véres, ha egyébként azt gondoljuk, hogy rettenetesen finom. Mi csupán a mai magyar éttermi és konyhai valóságot mutatjuk be, úgy, ahogy azt a mai fogyasztók látják. Hiszen mi is csak fogyasztók vagyunk, akik imádják a jó ízeket, és nem szeretjük, ha fanszőr úszik a levesünkben.
Elstartolt tehát az Ínyenc Fenevad, amely kendőzetlen stílusban önti le a páclevet a valóságról, hogy beteljesítsük a küldetésünket. Azt valljuk, hogy az ízek élvezetének közepette az evést nem csak átélni, hanem megélni kell. Azt akarjuk, hogy az olvasók átérezzék: az evést nem a gyomrunkkal, hanem az agyunkkal élvezzük. Minden posztunk azt a célt szolgálja, hogy minőségi – vagy épp értékelhetetlen – ételeket mutassunk be, hogy mindenki azt egye, amiért fizetett. És bár nem szeretnénk az éttermi fogyasztóvédelem szerepében tetszelegni, azt azért elvárjuk, hogy ne az étel rágjon meg minket. Tarts velünk!
