Több halsütő van a Balatonnál, mint ahány hal van a Balatonban, ám a minőségük roppant változó. Sajnos a nagynevű halsütők közül nem egy csak régi árnyéka önmagának, ami nem jelent sok jót a műfaj kilátásait tekintve a folyami halaktól egyre jobban elforduló közönséget látva. Az ilyen környezetben a magamfajta édesvízi halrajongónak kifejezetten nagy öröm, amikor egészen véletlenül sikerül belefutnom egy kimagaslóan jóminőségű halételeket kínáló étterembe – nem véletlen, hogy ezen a nyáron több alkalommal is betértem ide.
Az istenért se eszi a halat a magyar
A jóég tudja, miért övezi általános lenézés az édesvízi halakat a fiatalabb generáció körében. „Pontyot én soha nem ennék”, „A harcsa iszapízű” – mondják ezt gyakran azok a lazacon szocializálódott fanyalgók, akik egyébként fogast még életükben nem ettek, a csukáról, sügérről, amurról meg azt se tudják, hogy léteznek. Pedig milyen fantasztikus halételek készülhetnek ezekből a csodás halakból, fel nem fogom ép ésszel, hogy miért kerülnek ilyen ritkán a magyarok tányérjára (a harcsa, ponty valóban lehet iszapízű, ezt aláírom, és egy ilyen élmény jóidőre el tudja venni az ember kedvét a halfogyasztástól, de ezúton jelezném: ez legkevésbé sem törvényszerű). Félreértés ne essék, az égvilágon semmi baj nincs a tengeri halakkal, sőt – de aki arra vágyik, az inkább menjen mondjuk Korfura. Kedves lazacfogyasztók, a hazai halakban rejlő potenciált is tessék végre felfedezni.
Szókimondó étteremkritikákért, őszinte útleírásokért, egyedi receptekért kövess minket Facebookon.
Nagy örömömre azért van idehaza egy réteg, aki kifejezetten keresi a jó halas helyeket, ez a poszt pedig nekik szól. A Balaton partja kiváló lehetőségeket kínál a halételek kedvelőinek, mert valahogy a belföldi turista szereti összekötni a vizet a hallal – ami éppenséggel logikus is lenne, hiszen a hal vízben él (aztakurva, tényleg), de ritka az a balatoni halétel, ami a nagy magyar tengerből úszott ki a kedves vendég tányérjára. A hekk argentin, a keszeg kazah, a fogas cseh, tudjuk jól. Ha pedig magyar halról van szó, az legjobb esetben is valamelyik Balaton-környéki tenyészetből jött. Ha friss és nincs sütés előtt fagyasztva (ami azért elég ritka), akkor persze ezzel a világon semmi gond nincs. Lillafüred például azért verhetetlen pisztrángban, mert az a szerencsétlen hal percekkel azelőtt, hogy a tányérodra kerül, míg éli életét, mint hal a vízben.
Aztán minél jobban szereti a magyar halakat az ember, annál szomorúbb, amikor a bejáratott halsütőit látja hanyatlani. A régen annyira kedvelt Aszófői halsütő például a második látogatásom alkalmával már komoly csalódást okozott, de idén valahogy a Ficánka halsütő sem nyűgözött le annyira, mint tavaly. Oszi bácsiékhoz meg vissza se mertem menni, mert már két éve is 10 ezret hagytam ott egy egyébként kiváló pisztrángért. Áldom a szerencsém, hogy idén sikerült felfedeznem egy helyet, amely abszolút kedvenc lett (és egyben rimánkodom az égiekhez, hogy jövőre ne kelljen benne csalódnom). De vannak még gyöngyszemek: ott van például a káptalantóti Hali, ami próbálja a folyami halak iskoláját az újhullám által gerjesztett elvárásokhoz igazítani, ám erről egy későbbi bejegyzésben írok. Elöljáróban annyi, hogy itt lehet csukát enni, ami oly ritkaság manapság – már csak ezért megérhet egy látogatást.
Ez lett a kedvenc balatoni halsütőm
Idén nyáron már nem vitt annyit az utam a Balatonra, mint a korábbi években, és a fókusz is eltolódott: fürdés helyett már inkább túrázás, borozás, sátorozás, egyszóval a züllés és a természetközeli élmények adták a fókuszt. Egyszer azért sikerült megállni a balatonfüredi Esterházy strandon, ami az általam ismert balatoni strandok közül a legjobb (és a legdrágább is), és mivel halas vacsorára vágytam, de a helyi büfék az átlagos (vagy az alatti) balatoni minőséget nyújtják, célzottan keresgélni kezdtem. Nagy szerencsémre így találtam rá a Füredi Halas Bisztróra, ami egyébként nem egy új hely, csak az én látóteremet elkerülte. Mármint szó szerint is, mert a Tagore-sétány feletti gyönyörű park egyik komplexumának a parttól távolabbi végében található kissé eldugott helyen – ha meg akarod találni, meg kell kerülni a Balaton Éttermet és a mellette levő pizzériát, és a Kisfaludy utca felől lehet megtalálni a halsütőt. Ami nem is egy klasszikus fabódés halsütő, inkább egy halas étterem asztalszervizzel, viszonylag színes választékkal.
A hely maga hangulatos, de elég kicsi: néhány pad és faasztal van csupán, ezért csúcsidőben érdemes lehet foglalni, vagy kellően időben érkezni. Nyilván a Kisfaludy utcára néző kilátás nem olyan kedves, mintha a zöld parkon keresztül néznénk a kéklő Balatont, de a hely maga így is kifejezetten hangulatos, a berendezése igényesen egyszerű és tiszta, a belső térben a halászathoz kapcsolódó kötelező dizájnelemek nyomokban megtalálhatók.
Ha tudsz ajánlani Budapesten kiváló halászcsárdát, írd meg Facebook-kommentben. És ha már ott jársz, dobj is egy lájkot.
Első alkalommal rántott fogast rendeltem – a fogas tökéletes mércéje egy halsütő minőségének, a folyami vizek királya ugyanis szerény véleményem szerint a legkiválóbb ízű édesvízi uszonyos, ám ha egy étterem ezt is képes elrontani, akkor ott a vendégnek a jövőben nincs keresnivalója. Szerencsére a Füredi Halas Bisztróban a legkiválóbb fogast ettem hosszú évek után (az egykori Vidra Csárdát leszámítva nem is emlékszem arra, hogy ettem-e ennél jobb fogast valaha, de a Vidrával annak fénykorában a pár méterre tőle található keltető miatt elég nehéz volt versenyezni). Az ízesítés nem volt túltolva, ami nagy erény, a fogas sajátos aromája tökéletesen kijött, ám a legboldogabb attól voltam, hogy a hal nem volt túlsütve (ez nagyon gyakori hiba a magyar vendéglőkben): valósággal olvadt a húsa a számban. Két cimborám közül az egyik pisztrángot evett: nem rossz választás, de azért nem is a legjobb egy olyan helyen, ahol lehet kiváló süllőt is kapni. Ellenben a másikukkal, aki kis adag halászlét választott – neki nagyon hálás vagyok, mert így tudtam meg, hogy a Füredi Halas Bisztróban mennyire ritka jó halászlé készül.
Ennél jobb halászlé nem kell
A ritka sajnos nem túlzás: idén ismét volt alkalmam ellátogatni régi nagy kedvencembe, a szegedi Kiskőrössy Halászcsárdába, és őszinte megdöbbenésemre a halászlé messze nem hozta azt a minőséget, amiért néhány éve beleszerettem a helybe. Idén viszont megtudtam, hogy a tökéletes halászléért nem kell Szegedig utazni, Balatonfüreden is bármikor megkapom. Ezúton üzenem a személyzetnek, hogy ne tessék engedni a minőségből: ha egyszer azt tapasztalom majd, hogy a halászlé már nem olyan, mint amit megszoktam itt, láthatják még magukat viszont itt a blogon. Maradjanak olyanok, mint amilyenek most.
Egy dologra viszont maradéktalanul felhívom a kedves vendégek figyelmét: a halászlé mellé az asztalra letett paprikás olaj indokolatlanul csípős. Nagy pluszpont, hogy nem az első királyunkról elnevezett paprikaipari termék került az asztalra (semmi bajom a pistával, ne értsetek félre, de inkább egyétek kenyérre kenve, mint halászlében: nemcsak megcsípőzi az ételt, az ízeket is felborítja), de ez a paprika azért túlzás. Ráadásul első alkalommal a pincér úr elfelejtett minket figyelmeztetni, így asztaltársaságunk egyik tagja kilenc cseppet merésztelt a halászlébe csorgatni. Kilenc csepp – mi az? Gondolhatod, és mi is így gondoltuk. Hát, ha ettetek már carolina reapert, tudjátok, mire lehet képes egy paprika: ez az olaj nem tudom miből készült, de nekem második alkalommal két csepp is feszegette a határaimat. Cimborám javára szóljon, hogy könnyezve, eltorzult, vörös fejjel is, dupla adag kenyérrel, de az utolsó cseppig lenyomta a halászlét. Nem tudom, mit élt át másnap, de az biztos, hogy a helyen legenda lett belőle: amikor második alkalommal mentem, figyelmeztettem a szomszéd asztalnál ülőket, hogy legfeljebb két cseppet tegyenek a csípősből, mire a pincér megjegyezte, hogy egyszer volt, aki kilencet rakott bele. Itt jegyeztem meg, hogy az bizony a kedves báratom volt, és azóta is emlegetjük, mire a pincér: „mi is.” A kiszolgálás egyébként kifejezetten profi: nem tolakodóak a pincérek, nincs meg bennük az erőletetett műkedvesség, kimért udvariasság jellemezte a minket kiszolgáló dolgozót. Jobban kedvelem ezt, mint amikor a magyar csárdák dolgozói nagyotmondásukkal, kéretlen tolakodásukkal igyekeznek láthatóvá tenni magukat.
Pár szóban a halászléről: amilyen ritkajó, olyan sűrű. Az már az étlapon látszott, hogy itt nem csinálnak olyan elvi kérdést a halászléből, mint a Bácskán vagy a Tisza-mentén: passzírozott halászlét kapsz, amit kérhetsz akár gyufatésztával is. Mondhatnánk, hogy ez amolyan balatoni hagyomány, de én inkább nevezném kortárs eklektikának. Én maradtam az országot uraló iskolánál: harcsából kértem kenyérrel. Kis adagot kértem csupán, ne lepődjetek meg a kép láttán – ennek az volt az oka, hogy feltétlenül szerettem volna kipróbálni más halételeket is, így kompromisszumot kellett kötni. Sűrűsége mellett textúrája is pazar volt: a hal nagyon simára volt passzírozva, nem úszkáltak benne könnyűbúvárok. Egy homogén, egységes színezetű, nagyon selymes halászlét kap itt az ember. És az íze, az pedig világbajnok: kiváló elegye a tökéletesen megválasztott, tiszta ízű folyami halaknak és a kifogástalan minőségű, erőteljes aromájú paprikának. Mert annál nagyobb csalódás nincs is, mint amikor az ember belekanalazva a halászlébe szembesül vele, hogy ebbe sikerült kifejezetten íztelen paprikát tenni. Így jártam legutóbb Budapest egyik felkapott halászcsárdájával, a Horgásztanyával. Hiába a hangulatos hely, a plafonra felakasztott halászháló: annak a halászlében gyenge minőségű paprika volt. A füredi viszont kimagaslóan jó volt, és a belefőzött harcsa mennyiségére sem lehetett panasz.
Széles választák a legjobb édesvízi halakból
A választékon is látszik, hogy itt nem klasszikus halsütőről van szó: ehet itt az ember a sült halak mellett káposztás harcsát vagy harcsapaprikást is. Ugyanakkor egy kiváló halsütőben véleményem szerint érdemes sült halat enni, a hal saját íze, zamata így jön ki a legjobban. A fogasfiléről már beszéltem, de azt elfelejtettem említeni, hogy a köret (sült krumpli) és a rántott fogas mellé tökéletesen passzolt az ecetes lilahagyma. Ötletes, hogy ilyen nem teljesen hétköznapi savanyúságokat is lehet választani a kováaszos uborka, káposztasaláta és társai mellett.
Második alkalommal bevállaltam egy egész süllőt (az édesvízi halakat nem ismerők kedvéért: ez ugyanaz, mint a fogas, csak másfél kiló alatt süllőnek nevezik). Szép példányt kaptunk vegyes körettel: petrezselymes burgonyával, salátával és majonézes krumplival. A köretre sok szót nem pazarolnék, hozta a minőséget – a saláta kicsit ötlettelen, de egyébként jól esik ropogtatni a hal mellé, a majonézes saláta kifejezetten finom, pedig ezt sok helyen elrontják. Ám a süllő maga a lényeg, és ez bizony remek volt: hozta az ízélményt, amit a süllőtől elvárható, miközben tökéletes állagúra volt sütve. Ebédpartnerem roston sült fogasfilét evett, szintén jól nézett ki, bár ez talán kicsit kis adag volt (mondom úgy, hogy amúgy nem vagyok a nagy adagok híve). Kifejezetten örömteli volt, hogy a hal mindkét ottlétem alkalmával tökéletes állagúra volt sütve, és a halászlé ezúttal is olyan remek volt, mint elsőre. Kettőből kettő, ez azért jó jel.
Az ára nem alacsony, de a minőségért megéri
Ha mindenképp negatívumot akarnék keresni, akkor hosszú bekezdéseket írhatnék az árakról, ám ettől eltekintek. Valóban, a Balatonfüredi Halasz Bisztró nem olcsó: egy fogasért két körettel, egy kis halászléért és két limonádéért 20 ezer magyar forintot fizettem. Keseregni mégsem tudok, hiszen a minőségnek ez az ára: százszor inkább választom a magas ár- jó minőség kombinációt, mint az alacsony ár mellett a kevésbé kimagasló minőséget. Meg aztán lássuk be: a legtöbb balatoni (és sajnos sokszor nemcsak balatoni) étteremben a magas ár nem túl jó minőséggel jár együtt.
Mindent egybevetve új kedvenc halas helyem lett. Elég szomorú, hogy ezért Balatonfüredig kell utaznia a fővárosba kényszerült (egyébként ízig-vérig vidéki) embernek, mert Budapesten már jobban megy a pho meg a rámen, mint a halászlé. Persze, tudom én, kiválóak az ízfokozókkal felturbózott ázsiai levesek, de a kiváló magyar halakból és ízes paprikából készülő halászlé eközben meg le van sajnálva. Ahogy nyílnak a vietnami levesezők, úgy zárnak be a halászcsárdák: például a Szegedi Halászcsárda, vagy épp a Keszegsütő, hogy csak pár olyan helyet említsek, amiről volt lehetőségem a blogon is beszámolni. A kisujjeltartós újgenerációs középosztálynak a halászlé nem elég trendi. Nem baj, engem vigasztal a tudat, hogy Balatonfüreden még mindig tudok kiváló halászlét enni, és reménykedem benne, hogy a minőség a jövőben is a jelenlegi szinten marad.
