Sopron páratlanul egyedi belvárosa mellett találtunk egy éttermet, ahova elsősorban nem is az ételkínálat, hanem az étterem hangulata miatt ültünk be. A magyaros kínálatot látva kissé felébredtem bennem a kétkedés, de nem azért, mert nem szeretem a magyaros ételeket, hanem mert olyan sokszor csalódtam a magyaros éttermekben. A soproni hely egy tekintetben alátámasztotta a nem túl kedvező várakozásaimat: akkora adag ételt kaptam, hogy alig bírtam megenni. Az ízek viszont nagyon rendben voltak, de a pozitívumok nem állnak meg itt: az étel ötletesen volt összerakva, ízlésese tálalva, messze meghaladva a klasszikus magyaros gyakorlatot, de mégis maximálisan ragaszkodva nemzeti konyhánk hagyományaihoz. Mindezt úgy, hogy talán a legkevésbé megúszós ételeket választottuk.
Sopron a legkülönlegesebb magyar város. Igen, A Legkülönlegesebb.
A nyugati végeken jártam nem is olyan rég, amikor Ausztriába mentem. Nem túl szép dolog egyébként, hogy az ország ezen szegletében mindig csak a sógorokhoz menet állok meg, hiszen a Kisalföldnek, Szigetköznek, Kőszegi-hegységnek önmagában is olyan értékei vannak, amelyekért megéri ide ellátogatni. Tervben van rég, de hát túl sok dolog van tervben.
Sopron maga is egy olyan város, amiért érdemes eljönni Nyugat-Magyarországra, legyen az akármilyen messze a fővárostól. Kis ország vagyunk, mondjuk magunknak mindig, de amikor valaki például Debrecenből utazik Sopronba, aligha gondolja így. (Szégyen egyébként, hogy a vonat 3 és fél óra alatt teszi meg az utat.) Én sem voltam sajnos annyiszor Sopronban, ahányszor szerettem volna, de egészen biztosan többször leszek még itt, mint ahányszor voltam: egészen ámulatba ejtett a város legutóbb, pedig cseppet sem ért ismeretlenül a látvány.
„Ugyan, mit lehet szeretni Sopronban?” – annyi ismerősömtől megkaptam, akinek elkezdtem áradozni a városról. Még Vérmes Ízvadász kollégám is képes volt elsütni ezt a mondatot (igaz, ő egy soproni ismerőse szájába adta). Jellemző ez a nagyvárosi (magyar viszonylatban értsd ezalatt: budapesti) gondolkodás a magyar vidéki városokról, hiszen „nincs ott semmi.”
Sokáig tartott rájönnöm, hogy ez a bejáratott mondat mit jelent, de azt hiszem, sikerült megfejtenem. A „nincs ott semmi” 35 év alatt annyit jelent, hogy nincsenek bulihelyek, 35 felett pedig azt, hogy nincs érdemi karrierlehetőség. Utóbbi egyébként még úgy is igaz, hogy Sopron tulajdonképpen Burgenland alvóvárosává kezd válni, és mivel jellemzően nem az értelmiség jár ki az osztrák viszonylatban nem túl megbecsült, de idehaza még mindig jól fizetőnek számító munkát végezni, így – a helyiek beszámolója szerint – nem túl jó irányba változik az utcakép. Ezt egyébként én is észrevettem, legutóbbi látogatásomhoz képest meglepően más dinamikákat láttam a városban (na kérem, milyen szép eufemizmus volt ez a suttyósodásra, nemde?).
Ha szeretnél ötleteket kapni a főzéshez, nyaraláshoz, jó helyen jársz: kövess be minket Facebookon és Instán, hogy ne maradj le egyedi tartalmainkról.
Hogy a „nincs ott semmi” mégis miért egy végtelen nagy baromság Sopron esetében, arra sok dolgot mondhatnék, de csak egyet fogok. Egyetlen egyet, amiből az érdemesebbek már megértik, hogy miért ekkora kincs nekünk ez a város. A középkori belváros. Ja, hogy ez nem olyan nagy dolog? Tedd fel magadnak a kérdést, hogy hol láttál még Magyarországon olyan várost, amelynek a központja teljes egészében, szinte érintetlenül megőrizte az eredeti arculatát? Segítek, sehol. Budapesten már a 19. század végi historizáló rombolás (hogy ez jó vagy rossz rombolás volt, a vitát nem nyitnám meg) idején is csak szórványosan voltak meg a középkori épületek, ahogy a várnak sincs már meg az eredeti, középkori szerkezete saját épületeivel. Az, hogy belépsz Sopron – a látványosan elkülönülő, a jelent mintegy fallal kizáró – belvárosába, és ott ugyanazokon az utcákon jársz ugyanazon épületek között, amelyek 500 éve is ott voltak (és amelyekben nem egy magyar király szállt meg), az nem egy, hanem több csoda eredménye. Az egyik csoda, hogy a török hódítás már nem ért el ide, a másik csoda, hogy természeti csapás sem pusztította, a harmadik, hogy a 15. és 20. század közti, a műemlékvédelmet nem ismerő korokban a praktikus szempontok nem érvényesültek a várostervezésénél, és ezért megmaradhattak a kétszintes/kétemeletes, nem igazán élhető kis házak, és hogy a historizmus monumentalizmusa idején a soproni vezetésen nem lett úrrá a többi városban (de leginkább Budapesten) dívó megalománia, és nem estek neki az értéket az ő korukban még alig képviselő kis házaknak. Az utóbbi kettő az igazán nagy csoda.
És hogy ez miért csoda, nem szerencse, arra a legjobb példát az mutatja, hogy nemcsak az egyébként műemlékek tekintetében szerencsétlenül silányan álló Magyarországon (ez leginkább történelmi örökség, vagy inkább törökség*) egyedi Sopron belvárosa, hanem Európában is. Míg Magyarországon nagyítóval kell keresni a többé-kevésbé eredeti állapotukban megmaradt középkori emlékeket, Nyugat-Európa, de egyébként már Ausztria és Csehország is hemzseg a középkori épületektől. Ám az, hogy egy több tízezres városban a belváros teljes egészében megőrizze középkori arculatát, és úgy, hogy az a jelenben sem egyfajta skanzenként vagy múzeumnegyedként, hanem funkcionáló városrészként, élő szövetként működik, az egész kontinensen egyedi. Ha tehát eddig nem értetted, hogy miért mászkálnak néha-néha olasz, francia, cseh turisták Sopronban a belvárosi épületeket fotózva, megkaptad a választ.
*Bocsánat.
Sopron kétségkívül nem a legizgalmasabb magyar város, ahol egymást érik a hétvégi programok, és karrierépítés szempontjából sem a legjobb választást (de őszintén, Budapest mellett alig van olyan város, ami ennek a két elvárásnak megfelelne), de a fentiek miatt egyértelműen a legkülönlegesebb. Budapest meseszép a dombjaival, a Mol-fasszal Dunai látképével, historizáló belvárosával (már amikor épp nem gyilkolnak meg ezek az épületek a rohadó homlokzatukról lehulló vakolattal), de kedves fővárosiak: historizáló tömegépületekből álló belvárosból Európában tizenkettő egy tucat. Aki tehát azt mondja, hogy „Sopronban nincs semmi”, az megérdemel mindent, amit az életben a saját hülyesége miatt a nyakába kap majd.
Ritka jó magyaros étterem a belváros mellett
Miután sikerült ismét kéretlenül hosszúra nyújtanom a bevezetőt, szokásos módon kiírva magamból mély frusztrációm egyik okozóját (javaslom mindenkinek a blogolást, csuda terápiás dolog tud lenni), rátérhetünk arra, amiről a cikk szól. Sopronban a kifejezetten hosszan elnyúló Deák téren, a belvároshoz közel parkoltam le, és ahogy gyalogoltam a belváros felé, rögtön szembejött a – ki nem találod – Deák étterem. A hangulatos, tágas kerthelyiség annyira megfogott, hogy nem gondolkodtunk sokat, beültünk ide (azért a Google-értékeléseket természetesen ezúttal is csekkoltuk). Akkor még jó idő volt, nagyon jól esett üldögélni a tágas, zöld teraszon. Szuperül összerakták a kültéri részt. Egyébként maga az étlap is ízlésesen, zöld növényekkel van feldíszítve, a ligetes feelingre építenek rendesen.
A beltérre ugyanez már kevésbé igaz, annak a modern, kissé fantáziátlan berendezése már nem simogatta annyira a lelkemet, mint a terasz. Egyébként, ahogy láttuk, estefelé már nemcsak éttermezés, vacsorázás, hanem szolid iszogatás céljából is látogatják a helyet, főleg a fiatalabb korosztály.
Alapvetően magyaros ételeket kínálnak itt, mégis sokat gondolkodtam azon, hogy nevezhető-e az étterem magyarosnak. A dizájn, beltér semmiképp nem felel meg ennek a követelménynek: nem lógtak agyagköcsögök a falon, nem volt piros kockás terítő, szárított parika sem volt kifüggesztve sehova. Ám annak ellenére, hogy a csárdajegyek nem jellemzik a helyet, a kínálat alapján mégis azt merem mondani, hogy bizony egy magyaros étteremről van szó. Jó-jó, vannak azért itt olyan ételek, amelyek nem a magyaros konyha elemei (hamburgerek, pizzák, „olasz” tészták, ezekkel nem kísérleteznék, pofára is elég szarul néznek ki). Az étlapon viszont egyértelműen a hazai ízek viszik a prímet, mint a túrós csusza, rántott húsok, gulyásleves stb.
Kövess be Facebookon és Instán, ha tetszik ez az írás.
Elég bevállalós volt a választásunk, ugyanis egyikünk fogasfilét kért túróscsuszával, paprika mártással és mangalica pörccel (melyik másik nemzet konyhája kínálja az omlós fehér halat zsíros-tejfölös tésztával?), másikunk egészben sült pisztrángot friss salátával, petrezselymes burgonyával és fűszervajjal. Nagyon szemeztem a sertésszűz-érmékkel is, de a gombás pirđjtott gnocchi elriasztott. Én a gnocchit alla sorentina szeretem, nem sertésszűzzel, holott amúgy lehet, hogy összepasszol, de az olasz hagyomány nagy rajongójaként a tésztás, rizses és krumpligaluskás (mert a gnocchi nem tészta, hanem krumpligaluska) ételeket nehezen tudom köretként elképzelni. Szóval hal lett belőle.
A fogas (amiről illik tudni, hogy valójában egy túlméretezett süllő) véleményem szerint az édesvizi halak legfinomabbika, az önmagában is ízes halat erős döntés volt az intenzív ízű paprikamártásos túróscsuszával összerakni, de azt kell mondanom, hogy működött. Kicsit a harcsapaprikás műfáját idézte, csak itt nem a hal volt szószos, hanem a túróscsusza. De az nagyon. A hal maga egyébként épp nem volt kimagasló, kellett mellé az erős ízű köret, az alapvetően nem túl puhára főtt, sőt, itt-ott keményre pirított túrós csusza mellé kifejezetten passzolt az édeskés-fanyar paprikamártás, amiből bőségesen pakoltak a tányérra. Nagyon egyben volt, le a kalapappal a koncepció megálmodójának. Arról nem is beszélve, hogy milyen ízlésesen volt tálalva az egész. Borsószárral, természetesen, mi mással?
Kifejezetten jó volt a pisztráng is, sőt, a hal maga finomabb volt, mint a fogas. Omlós volt a pisztráng, nem volt túlsütve, és a fűszerezését is prímán eltalálták. Persze messze nem volt olyan, mint a lillafüredi etalon, de azért eléggé jól sikerült. Ennek konzervatívabb volt a körete, de nem is nagyon bántam, a pisztránghoz leginkább a krumpli illik, akárhogy nézzük.
Egy kritikám van, ami a legtöbb magyaros étterem kapcsán elmondható, és amit sok olvasó nem fog osztani: az adagok túl nagyok voltak. Ehetetlenül nagyok, főleg a fogas. A fogas kevesebb túróscsuszával is kiválóan csúszott volna, a töménytelen mennyiségű paprikamártás viszont garantálta a (túl)jóllakotsságérzést a végén. A pisztráng mellé is olyan sok kurmplit pakoltak, hogy azt egy embernek nehéz volt elfogyasztania. Tudom, az legyen a legnagyobb baj, hogy túl nagyok az adagok, de voltaképp tegyük fel a kérdést magunknak: miért is szolgáljon fel egy étterem ekkora adagokat, ami után a vendég törvényszerűen túl jól lakik, holott az ízélmények leginkább az első falatokkal érvényesülnek? Arról nem is beszélve, hogy degeszre enni magad nem túl egészséges. De ez sajnos a legtöbb magyaros étterem sajátja, ami ront is a versenyképességükön: a mai korszellem egyértelműen a kisebb adagokról szól, és ebben az esetben az árazás is kedvezőbb lehetne.
A nagy adag zsírós ételt a legjobb némi sörrel leönteni, és a cseh sörök kedvelőinek mondom, hogy a Deák étteremben Budvart szolgálnak fel. Sajnos a magyar piacra exportált Budvar nem olyan, mint amilyet kint fogyaszthatunk (a legendákkal ellentétben ez nem minden sörre igaz), és a kevés hab-túltengő szénsav is megöli kicsit az élményt, de azért mégis jobb, mintha a nem túl magas minőséget képviselő hazai sörpaletta valamelyik nem olyan jeles képviselője mosolyogna ránk hiányos fogsorával az itallapról.
Összességében a Deák étterem egy nagyon hangulatos, alapvetően magyaros fogásokra építő étterem, ahol a hagyományos, egyszerű fogásokat ötletesen és ízlésesen készítik el. Csak ezért semmiképp ne utazzatok le Sopronba, de ha már elmentetek megnézni a középkori városmagot, és egy megszokott ízeket kínáló, nem kiváltképp túlárazott éttermet kerestek, jó választás lehet.
Ha tetszett ez a bejegyzés, kövess be minket Facebookon. Emellett Instán egyedi tartalmakkal találkozhattok, kövessetek be ott is.
Fotók: Ínyenc Fenevad
