A Balatonon járva az embernek valahogy mindig nagyobb kedve van magyaros étteremben fogyasztani, mint az év többi szakaszában, én legalábbis így vagyok vele. A vendéglátósok operálnak is erre, ugyanis a Balaton mellett rengeteg magyaros étterem van, és ez így van jól. Az már kevésbé, ha ezek a magyaros éttermek a szerethető népies giccsek mellett a csárdák rossz szokásait sem tudják levetkőzni.

Még augusztus végén tekertem körbe a Balaton keleti medencéjét Vérmes Ízvadásszal. Sajnos csak a kiskörre volt bennünk elég szusz, de nem is nagy baj ez, mert eleve úgy terveztük, hogy az út mellett majd bedobunk pár sört az új, és a most felfedezésre váró helyeken. Így álltunk meg a Bójában Balatonkenesén, ami egy végtelenül hangulatos büfé kiváló helyen, de a tavalyihoz képest nekem idén nem ízlett annyira az itt csapolt pilzeni sör: az hagyján, hogy nem tudták, hogy kell csapolni (azaz viszonylag kevés habbal, előbb a sört csapolva adták ki a sört), de még az erős széndioxidos csapolás is betett az élménynek. Persze a Zamárdiban elfogyasztott Heinekenhez képest ez is előrelépés volt.

Balatonkenesén már volt élményem kiválót enni akkor, ám az általam akkor megénekelt hely sajnos elköltözött, így most valami mást kellett keresnem. Tudtam, hogy este vár rám a Balatonfüredi borhetek a finom pogácsáival és a zsíros falataival, ezért valami könnyedet akartam enni. Halászlét mondjuk, és erre remek alkalmat adott a balatonkenesei Nádas Csárda, amivel már nagyon régen szemeztem, de még nem volt alkalmam kipróbálni. Kicsit megkésett a cikk, tudom, de egyrészt az étterem egész évben nyitva tart, másrészt jövőre is lesz nyár, így azt gondoltam, kiírom magamból a szubjektív élményt, amíg az relatíve friss. Hírös helyről van amúgy szó, már vagy harminc éve üzemel.

Hol is kezdjem?

A lokációra nem lehet panasz, a Balaton nincs messze, rögtön a csárda mellett megy a bicikliút, a vasútállomás is közel van, ez már félsiker. A dizájn maga szintén rendben van: igényesen rendben tartott bel- és kültér, hangulatos kis kert, kockásterítős kis asztalok, de nincs túltolva az úgynevezett nemzeti giccs, ami egyébként lehet nagyon romantikus is, ha jól eltalálják, de a legtöbb esetben mégis visszataszító. Itt semmi ilyesmiről nincs szó: a kertben fa padok, némi növény, fák, a meghitt egyszerűség dominál.

Bent, tágas térben már látszanak elemei a vidéki magyaros gyakorlatnak, a falra felsorakoztatott agyagedények és a nádas plafonban viszont ez kimerül. A csárda egyik épülete emellett nevéhez híven nádfedeles, de nem is nagyon lehetne más, ugye. Összességében viszont egy nem túl hivalkodó, minimalista-magyaros, hangulatos helyről van szó.

Amiről elsőre látszik, hogy kifejezetten forgalmas, a fekete-fehérbe öltözött, mellényes-szoknyás pincérek ugyanis nagy számban sürögnek-forognak a vendégek között. Sose értettem ezt: valami csárda-kódex mondatja azt az éttermesekkel, hogy a pincéreknek ötlettelen, bő fehér inget kell viselniük fekete nadrággal, olykor fekete, szintén teljesen ötlettelen, de legalább végig kigombolt mellénnyel? Nem mondom, jó az, ha van a csárdahangulatnak egy felismerhető eleme, de hogy miért pont ez a MÁV-kalauzra emlékeztető ízléstelen minimalizmus köszön vissza minden csárdában, azt nem tudom. Ha Te tudod, kérlek, írd meg nekem Facebook-kommentben.

Mindenesetre a kiszolgálásnál látszott először, hogy itt egy ízig-vérig magyaros étteremben vagyok, a pincérekre ugyanis jellemző volt az a nagyon hagyományos vicceskedő-jófejkedés, ami nélkül igazi csárda nincs. Nem tudom, a kéretlen poénoknak, odaszólogatásoknak, nyilvánvalóan erőltetett kedvességnek miért kell mindig jellemeznie ezt a magyaros éttermi közeget, ennél lehetne profibban és egyszerűbben is csinálni. Hozzáteszem persze, hogy még mindig ez a jobb annál, mintha a kiszolgálás minősíthetetlenül bunkó lenne, de azért a kiszolgálás aranystandardja az, hogy a pincér akkor végzi jól a munkáját, ha már az éttermezés másnapján nem emlékszünk rá; továbbá ha sosincs ott, amikor nem kéne, de mindig ott van, amikor kell. Ritka madár ez, de van rá példa azért. Nyilván az azért plusz pont, hogy a Nádas Csárda felszolgálóinak jól a fejébe verték, hogy a vendégekkel kedvesnek kell lenni, ami látszik az erőlködve érdeklődő kérdéséken, és a túltolt kedvességen. Az a baj ezzel, hogy nagyon látványosan nem őszinte.

Miért kérdezi meg például a pincér nagy mosollyal a bringaöltözetünkre mutatva, hogy jól megérdemelt sörünket isszuk-e, ha a válasz közben faképnél hagy egy szó nélkül, mert annyira siet egy másik asztalhoz? Illetve az arra rohanó (szó szerint rohanó) öt pincér közül miért kell mindegyiknek jóétvágyat kívánnia nagy hanggal, hogy én minden egyes alkalommal felnézzek a halászléből megköszönni? Ezek aranyos dolgok, de nyilvánvalóan begyakorolt kedvességről van szó, amire semmi szükség. Főleg, hogy a pincérek tényleg szétszakadtak, ami a legjobban akkor jött ki, amikor az egyikük elejtett egy tányért. Nem magára a balesetre, hanem az elfojtott reakcióra gondolok, ami akkor kitört az addig mézédesre festett kis pofikájára. Ne erőltessünk a pincérekre túlzott kedvességet, csak épp a vendégeken levezetett frusztrációt verjük ki a fejükből, ezen felül pedig hagyjuk őket dolgozni, hiszen van nekik mit csinálni épp elég.

Hamarosan bennfentesekre hivatkozva írok arról, hogy mennyire szét vannak terhelve a pincérek és szakácsok, és ez milyen nem várt következményekhez vezet, amiről a vendégeknek fogalma sincs. Ha nem akarsz lemaradni róla, kövess be Facebookon.

Kiváló példa a kéretlen poénkodásra, amikor az egyik szenior pincér hetykén, az egyik kezén a tányért tartva hozta a fogast, majd lebiggyesztett ajkakkal odavetette, hogy „valami döglött halat hoztam.” Érteni véltem a poént, hogy a fogas magas minőségét ilyen disszonanciára épülő vicceskedéssel akarta hangsúlyozni, de akkor sem éreztem odaillőnek. Tudniillik halfogyasztás előtt nem épp a döglött halra akarok asszociálni.

A zöldségágyon tálalt fogasfilét egyébként Vérmes Ízvadász ette, én saját tapasztalataim alapján fogast, süllőt már csak kipróbált éttermekben, bevált halsütőkben fogyasztok. Vérmes Ízvadász viszont kipróbálta, és hát nem dőlt utána elégedetten hátra. A magyaros éttermek sajátja, hogy az ételeket nagy adagokban hozzák ki. A Nádas Csárdában ebből annyi maradt meg, hogy nagy tányéron hozták ki a halat, ami nem volt nagy. Ez nekem annyira nem lenne zavaró, hiszen én a kis adagok híve vagyok, de ennélfogva a 8000 forintot kissé sokaltam érte. A tálalásban semmi fantázia nem volt, a grillezett zöldségekre rápakolták a sütés közben meg-megtört halat, nem volt túl szép látvány. A zöldségköret sem volt túl fantáziadús, nagyon megúszósnak tűnt az étel. A díszítést pedig néhány citromkarika és rászórt csíra jelentette, itt sem erőltették meg magukat (ami nem feltétlenül baj amúgy). Nekem olyan megúszósnak tűnt az egész, az én otthoni sült halételeim néznek ki így, amikor csak gyorsan összedobom, de a külcsínre semennyire nem figyelek.

Én halászlét kértem, már nagyon ki voltam rá éhezve. Sajnos nem elégültem ki teljesen, a halászlé ugyanis messze nem volt annyira ízes, mint amennyire szeretem. Nem volt ehetetlen (ilyenre is volt példa korábban egy másik helyen), jól megpcsípőzve el tudtam fogyasztani, de egyáltalán nem volt emlékezetes, egynek elment kategória volt. Legalább kaptam mellé partedlit, az mondjuk nagyon tetszett. Sok jó halászlét ettem már, ez messze nem tartozik közéjük.

Egyébként itt jegyezném meg, hogy a halválaszték elég vékony, ami a magyarok halfogyasztási szokásait ismerve nem meglepő, de azért egy balatoni csárdában ennél többet várnék (mégha a hal nem is balatoni, tudjuk jól). A kötelező rántott ponty, harcsapaprikás, rántott harcsa mellé van itt még kétféle fogas, de egész halat például nem tudunk fogyasztani, pedig az a magyaros halászcsárdák nagyon fontos eleme (tudom, nem halászcsárda ez, de akkor is). Szárnyasból, sertésből és marhából készült ételek közül is 6-7 van mindegyikből, tehát kiegyensúlyozott az étlap. Természetesen mind klasszikus fogás. Bolognai spagetti nincs legalább, ez egy fontos dolog, de görög saláta itt is van. Hiszen miért ne lenne görög saláta egy magyaros étteremben, ugye.

Ami viszont jó volt, az a Pannonhalmi Blonde sör. Ez nagyon meglepett, a kézműves felsőerjesztésű magyar viccsörökkel ugyanis nagyon rossz a tapasztalatom, és meggyőződésem, hogy a nagy kedvelői is csak divatból isszák, mert lenézik a lágert, amit olcsó, savanyú tömegsörnek hisznek sörműveltségük teljes hiányától vezérelve (persze legtöbb esetben az is, de épp a sörök királya is ebbe a kategóriába tartozik, úgyhogy óvatosan az általánosításokkal). Ugyanakkor itt csak kétféle sör volt csapon, és úgy voltam vele, hogy a Soproninál sokkal rosszabb nem lehet, úgyhogy adtam neki egy két decis esélyt. És azt kell mondanom, kifejezetten jó volt – na nem a hrabali értelemben jó, de azért kitettek magukért a pannonhalmiak, áldja meg őket a jóisten. Mondjuk 1400-at sokalltam érte, de hát ez az étterem, ha a minőségben és stílusban nem is, az árakban nagyon komolyan alkalmazkodott a korszellemhez, pofátlan árazással dolgoznak ugyanis. De hát ez ma a kishazánk magyaros éttermi ökszisztémájának a velejárója: sokat fizetsz a jobb esetben közepes minőségért.

Hát ez volt az én tapasztalatom a Nádas Csárdával. Nem mondom, hogy rossz, mert nem lenne igaz, de személyes véleményem szerint jónak sem mondható. A műfajt magát siratom, mert a nádfedeles magyaros csárdákban elképesztő potenciál van, mint ahogy a saját gasztronómiánkban is, de hát olyan a nemzetünk konyhája, amilyen a nemzetünk maga: vagy hátat fordítunk neki mindenféle külföldi divathóbortért, vagy a felületes giccsek mélységébe süllyesztjük. De ez most nagyon messzire vezet, talán egy másik cikkben majd kitárgyalom rendesen.

Addig is kövess be Facebookon.

Fotók: Ínyenc Fenevad