A Balatonon lángost kell enni, legalábbis egyszer a szezonban. A végtelenül egyszerű étel áránál fogva is vonzó, ami egyben áldozatul is ejtette kissé ezt a közönségességében is nagyszerű ételt, sokszor ugyanis hozzá nem értő módon készítik rossz ízű olajban, majd megkenik olcsó tejföllel, és szórnak rá sajtnak nem minősíthető tejipari terméket. Bizony, a lángossal is sokszor mellé lehet fogni, ezért annál nagyobb öröm, ha olyan lángosozót talál az ember, ahol a lángos tényleg olyan, amilyennek lennie kell.

A Balaton luxusfővárosában, Balatonfüreden jártam. Nem túlzás ezt luxusfővárosnak nevezni, a hely ugyanis leginkább egy osztrák kisvárosra, kiszakadva a magyar valóságból. Megtalálható itt a saját erejéből gazdagodó magyar elit mellett a mindenki más erejéből gazdagodó magyar elit, és az egyáltalán nem gazdag nem elit is, de az arányok a többi balatoni vásoshoz képest itt egyértelműen felülreprezentáltak a tehetősebb rétegek, és az újgazdag wannabe arisztokraták. Az Eszterházy pedig a legszebb strand a Balatonon, senki nem fog meggyőzni az ellenkezőjéről.

Akárhogy is, Balatonfüred a kedvenc balatoni településem volt mindig is, az marad is a jövőben. Gyönyörűek a tanúhegyek, fantasztikus a keleti part a löszfallal, varázslatos a Zamárdi szabadstrand a tihanyi látképpel, de ha csak egy helyet kell választanom a Balaton mellett, az Balatonfüred. A pénztárcám persze nincs Füredhez szabva, ezért a földi javak helyett inkább a kvártélyon spórolok, és ahogy az utóbbi években mindig, a füredi kempingben szálltam meg.

Na ezt viszont nem tudom jó szívvel ajánlani másoknak, egészen balkáni állapotok uralkodnak ott, és a helyzet évről évre romlik. De két éjszakát kibírtam ott, leginkább azért, mert a balatonfüredi borheteken az illatos szőlőnedűtól bódulva már majdnem mindegy volt, hova hajtom a fejem aludni. Nappal meg szintén nem voltam a kempingben, szóval mindegy. A balatonfüredi borhetek egyébként tényleg jó borok vannak, már amennyire a magamfajta sörimádó a borokat értékelni tudja, és remek pogácsákat, sajtokat is lehet itt fogyasztani. Nem beszélve a Baricska Csárda és a Spicc frissensültjeiről, amelyek közül idén az utóbbiban én tépett tarját választottam káposztával. Telitalálat volt, az ára sem volt vészes, azért aki még a hétvégén meglátogatná, azt biztatom: higgyétek el, sokkal szebb annál, mint ahogy kinéz.

Részben a kimerített büdzsé késztetett rá, hogy az utolsó nap lángost egyek. Ha viszont ez a szezonban az első (és utolsó), akkor az legyen igazán kiváló. Azt tettem, amit szoktam, a Google-értékelésekre hagyatkoztam. Ez egy kiváló kiindulópont étteremválasztáskor, de azért vigyázzatok, az értékelőfelület nem annyira megbízható, mint amilyennek gondoljuk elsőre.

Ha hasznos tippekre vágysz, kövess be Facebookon! Számtalan helyet mutatok még, amelyekről talán nem is hallottál.

Mindenesetre nekem sikerült megtalálnom a Hokedlit, ami a parti sétánytól két utcára van. Látnánk is a Balatont, ha nem lenne előttünk egy századfordulós (vagy azt mímelő) épület, illetve az ormótlan módon letakart terasz. Ez utóbbi annyira nem jött be, a szép későnyári délutáni fényeket durván elzárta a vendégek elől, lehetett volna valami igényesebb megoldást választani. De hát inkább ez mint a leégésnek csúfolt D-vitamin túladagolás. A személyzet profi volt és kedves, de azt itt meg kell jegyeznem, hogy a terasz annyira kicsi, hogy néha zavaró tud lenni, amikor a pincérek az unatkozó semmittevésben épp a világ dolgait a fejed fölött beszélik meg, legalábbis ha az egyik belső asztalnál ülsz.

Sajtós tejfölöst kértem fokhagymával, nekem az jelenti a lángost. Egészen vad kombinációk is léteznek már, itt is lehetett többfélét próbálni, de nekem a sajtos-tejfölös a lángos. Megértek én mindent (hogyne tenném, amikor gyerekként a ketchupos sajtos lángos volt a kedvencem), de engem senki nem tud lebeszélni a sajtos-tejlfölösről. Pedig a bevezetőben említett rosszlángos érzés sokszor pont a sajt&tejföl duó miatt valósul meg, de ha magában kéne ennem, elveszne az élvezetfaktor.

Szerencsére erre itt esély sem volt: a lángos minden tekintetben tökéletes volt. Őszintén szólva nem tudom, mitől lehet tökéletes ez az alantas étel, hiszen annyira, de annyira egyszerű, és annyira nincs benne semmi különleges, az egészségre gyakorolt negatív hatásairól nem is beszélve, de valamiért az ember néha akkora elemi erővel kívánja meg, hogy falakat törne át, erdőket döntene ki, csakhogy végre ráharaphasson a lángosára. Én is így voltam vele, és mennyire jó érzés volt ráharapni: nem folyt ki a szám szélén az olaj, nem ropogott a fogam alatt a só, nem tört darabokra a harapásomtól az olajban keményre sült tészta. És hogy mennyire karakteresen fokhagymás volt, az volt a csúcsa mindennek.

A lángos omlós volt, kellően vastag, de mégis könnyeden vékony. A tejföl krémes volt, íze nem volt tolakodó, a jól megválasztott fanyar, érezhetően nem drága, de nem is a legolcsóbb félkemény sajt (hogy edami, gouda vagy jobbféle trappista volt, azt meg nem mondom) kellő mennyiségben szolgáltatta az erős sajtízt, ami kiválóan illik a tejföl krémességéhez, a lángos puhaságához. Természetesen félbehajtva, nagyokat harapva fogyasztottam, ahogy azt mindig (ha nem próbáltad, javaslom). A rossz lángos már ezen a ponton eltört volna, de ez a lángos nem tört, és nem is ázott át a közepe, kiválóan megtartotta állagát félbehajtva is.

Kóstoltuk még a velőspirítóst is, ami nekem annyira nem ízlett: érzésre azt mondanám, hogy belekerült a veséje is, ami nekem nem nagy kedvencem, de aki szereti, annak finom lehet. De lehet itt még sok más dolgot fogyasztani, nemcsak a klasszikus büféételeket, de ezekről nem nagyon tudok nyilatkozni, hiszen egyet sem próbáltam. Nem is tekinthető ez a cikk egy kimerítő kritikának, és így augusztus végén talán kicsit elkésett is, csupán egy tippet akartam adni, hogy Balatonfüreden járva hol lehet kiváló lángost enni.

Kipróbáltam Balatonkenesét a Nádas Csárdát is, arról is írok hamarosan. Ha nem akarsz lemaradni róla, kövess be Facebookon. Ha nem érdekel, akkor is kövess be. Kösz.

 Fotók: Ínyenc Fenevad.