Minél nagyobb őrültség övez egy ételt, az ember annál jobban vágyik rá, hogy kipróbálja. A macska szarta kávé ennek jobb szimbóluma nem is lehetne: mert ha az a nyavalyás kávébab végigment egy egzotikus állat emésztőrendszerén, és még rohadt drága is, akkor egészen biztosan valami különlegességről van szó. Pedig semmi másról nincs szó, mint a fékevesztett emberiség jómódú kreténségének újabb megnyilvánulásáról, ugyanis amellett, hogy a kávé készítése tényleg különleges, az íze valóban hajaz az elkészítése módra, hiszen kifejezetten szar.

Cibetmacska szarta kávé: miért lepődünk meg?

Kiváló élmény, amikor az ember valami új dolgot próbál ki, és mivel a viszonylag könnyen elérhető utazások, a mindent átszövő információs háló miatt a világ gyakorlatilag összement, ezzel együtt szűkül azoknak az ínyenc fogásoknak a köre, amit igazi különlegességnek tekinthetünk. Aztán ha mégis felüti egy ilyen dolog a fejét, olyan mértékű hájpfelhő jelenik meg az adott termék körül, hogy még az is ki akarja próbálni, aki egyébként nem is szereti azt. Ilyen volt tavaly karácsony előtt a dubaji csoki, vagy a most nagyon divatos matcha latte.

Amiről egyébként az ázsiai teák nagy kedvelőjeként írni fogok egy bejegyzést hamarosan: ha nem akarsz lemaradni róla, kövess be Facebookon. Hidd el, megéri.

Az emberek hülyeségét különlegességek iránti vágyát ismerve nem is kérdés, hogy az a kávé a legdrágább, amit egy macska szart ki. Nyilván. Amúgy ha elgondolkodnál rajta, hogy mégis ki jött rá arra, hogy a macskaszarban felhalmozott kávé iható, ne sokat gondolkodj: az ember túlságosan hosszú történelme során minden apjafaszát kipróbált már, miért ne a macskaszaros kávé lenne a kivétel.

Aki pedig elsőre borzong tőle, és azt mondja, hogy „ezek a vad délkelet-ázsiaiak milyen undorító dolgokat fogyasztanak”, annak csak egy dolgot tudok mondani: annak a nemzetnek a képviselőjeként, amelyik a disznó combját ledarálja, majd a zsírjával együtt beletölti a saját belébe, amit aztán töltelékként beletesz a disznó hátába (a kolbásszal töltött sertéskarajról van szó), vagy aki a bélbe a belsőségeket, esetleg a disznó vérét is beletölti (májas- és véres hurka), annak a világon semmilyen ételtől nincs oka undorodni. Ezt csak úgy mellékesen.

Mi a baj a cibetmacska kávéval?

A cibetmacska által kiszart kávé – szebb nevén kopi luwak (szó szerinti fordításban cibetmacska kávé) – valójában nem olyan undorító, ahogy hangzik. Tulajdonképpen arról van szó, hogy a cibetmacska megzabálja a nyers kávécseresznyéket, aminek a magját emésztetlenül kiüríti. A kávébabtól tobzódó fekáliadarabokat aztán a szorgos indonézek összegyűjtik, lemossák róla a cicakakit, innentől pedig úgy járnak el, mint egy átlagos kávéval: megpörkölik, leőrlik és megisszák. Tehát ha valakinek eddig nem lett volna világos: nem, nem a szart iszod meg.

Az indonézek elég régóta isszák ezt a kávét, mert azt mondják, hogy a cibetmacska emésztőnedvei miatt a kávénak megváltozik az íze: az kevésbé lesz savas, emiatt pedig egy lágyabb, enyhébb kávéízt kapunk. Emellett mondják azt is, hogy a cibetmacska csak a legjobb kávécseresznyéket eszi meg, tehát az állat elvégzi az előzetes szelekciót. Senki ne gondolja egy percig sem, hogy a helyiek azért kezdtek el kopi luwakot fogyasztani, mert divatból fel akartak vágni vele, hogy „hé, Budiwati, úgyse mered meginni a macskaszaros kávét”. A népi bölcsességnek mindig megvan az a maga igazsága, hogy ha valamit csinál, azt okkal teszi. Amíg tehát a helyi szegény indonézek pár száz évvel ezelőtt tényleg az ízéért fogyasztották a vadon élő cibetmacskák által megemésztett és kifosott kávét (nem fogom szebben írni csak azért sem), addig megvolt a dolognak a maga egyszerű okságában rejlő szépsége.

Ma már csak a nosztalgiáért fizetünk kurva sokat, a cibetmacska(szar)-kávé ugyanis elég drága. Hogy is ne lenne az, amikor a jólétében magával mit kezdeni nem tudó modern ember mindenképp ki akarja próbálni a helyi kávékülönlegességet, mit sem törődve azzal, hogy a lufi módjára felfújt tömegigény épp az élmény eredetiségét gyilkolja meg.

Hiszen mi is a baj ezzel? Az, hogy a legjobb kávébabokra vadászó cibetmacskák szardarabjait ma már nem az erdőben szedik össze, hanem a kis ketrecben tartott állatok az eléjük szórt silány minőségű, olcsó kávébabokat szarják bele a csészédbe. Sőt, az az elképzelt csésze még meg sem telne ezzel, hiszen a cibetmacska szarta kávét jellemzően még fel is hígítják nem macska szarta kávéval, így aztán még kevésbé lesz autentikus az élmény. És ha ez nem lenne elég, még a cibetmacska sem ugyanaz: a maláj cibetmcska helyett sokszor afrikai cibetmacskát rabosítanak, márpedig állítólag a maláj finomabbat szarik.

A tömegturizmus felfutásával az ember literszámra nyeli a (részben) macskaszaros kávét, a kopi luwak eladások meg évről-évre rekordot döntenek, és a szakértői előrejelzés szerint 2025 és 2033 között megkétszereződhetnek. Mit jelent ez? Azt, hogy még több cibetmacskát fognak befogni, szar kávéval etetni, a kiszart szar kávét nem kiszart szar kávéval felhígítani, és a bezacskózott szarkupacot aranyáron eladni.

Milyen íze van a kopi luwaknak?

Én sem vagyok kivétel, hiszen pár napja magam is megkóstoltam a cibetmacska-kávét, egyenesen Indonéziából (nem én jártam ott, akkor írtam volna róla). Mentségemre felhozhatnám talán, hogy a csomagolásra az volt írva, „vad kopi luwak”, ami elméletileg azt jelenti, hogy nem a ketrecben tartott macskák ürülékéből kinyert cibetmacska kávét iszom, de hát mind tudjuk, hogy ez nem garancia semmire.

Nem tudom megmondani, hogy az általam elfogyasztott kopi luwak mennyire volt jó minőségű, azt sem, hogy pontosan milyen kávéból készült. A csomagolásból kiindulhatnék, de az a kellemetlen helyzet, hogy a sok rémhír miatt nincs meg már bennem a bizalom: nem tudhatom, pontosan hogyan készül az a kopi luwak, ami elém került. Minden előítélet nélkül azért azt tudni kell, hogy Indonézia egy fejlődő ország, ahol a fogyasztóvédelem nem jár olyan cipőben, mint az EU-ban: azaz elképzelhető, hogy azt írnak rá a csomagolásra, amit akarnak. Persze ez a kétely addig már nem fajul, hogy azt gondoljam, hogy az általam elfogyasztott kopi luwakot még részben se macska szarta ki.

És hogy milyen az íze? Nem jó. Egyértelműen érződik rajta az, ami miatt a kávésznobok szerint ez egy igazán különleges kávé: nagyon lágy. Annyira, hogy szinte íze sincs. Minden karaktertől mentes, nyomokban kávéízt tartalmazó vizes valami, vagyis tényleg jól megdolgozták a szerencsétlen cibetmacska gyomornedvei azokat a kávébabokat, annyire nincs íze. Én nem vagyok nagy kávérajongó, de azért szeretem, ha a kávémnak van illata, íze, aromája, legyen az inkább keserű vagy dominálóan savas. Ennek semmilyen íze nincs, ez pedig csak a vodka esetén tekinthető erénynek.

Ha esetleg elgondolkodtál rajta, hogy kipróbáld, azt javaslom, ne tedd. Ne ülj fel a hájpvonatra: ez az íz nem ad annyit, amiért érdemes lenne támogatni a cibetmacskákat kínzó kávéipart. Meg úgy eleve, ha megengedsz egy egész életre szóló jó tanácsot: ne légy birka, ne kövesd a többieket, mert csak azért, mert mindenki egy irányba megy, még nem biztos, hogy az a helyes út (aztakurva, mekkora bölcsesség volt ez). Nyaralásban, gasztronómiában is keresd azt, amit mások még nem fedeztek fel, és ha valamit nagyon sokan (mármint túlságosan sokan) akarnak egyszerre megkapni, az inkább kontraindikátor legyen. Az igazán kávéínyencek meg igyák azt a cibetmacska szarta kávét, amit nyilvánvalóan a vadonban szedtek össze az élelmes indonézek, és ne sajnáljanak érte sokat fizetni. De csak azért, hogy elmondhasd magadról, hogy egy egzotikus állat szarta a szádba a kávét, nem éri meg beállni a sorba. (Meg amúgy ez annyira nem is hangzik jól, lássuk be).

Én nem szarozok megmondani a véleményem: ha egyetértesz ezzel a szemlélettel, kövess be minket Facebookon.

Fotók: Freepik