A pho leves nagy rajongójaként a magyar főváros számtalan vietnami éttermét jártam körbe, és a legszerencsésebb esetben is az volt a konklúzió, hogy jó-jó, de azért ettem már ennél jobbat. Egészen mostanáig, Budapest egyik legnépszerűbb vietnami éttermében ugyanis olyan pho-t sikerült ennem, amelyet korábban még nem. Így még azt is elnéztem nekik, hogy a tavaszi tekercs nem volt annyira ütős.

Az elmúlt évtized magyar gasztroforradalmának egyik legnagyobb győztese kétségkívül a pho, amelyről 10-15 éve még kevesen tudtak idehaza, mára pedig már szinte páratlan népszerűségnek örvend. Nem véletlenül, a vietnami marhahúsleves a maga egyedi ízeivel tényleg rabul tudja ejteni az ember ízlelőbimbóit, sőt, akár függővé is válhat. Volt egy szakasza az életemnek, amikor én is eléggé rá voltam függve, hetente kellett mennem pho-t enni, egyszerűen nem bírtam ki.

Ma is nagyon szeretem ezt a levest, viszonylag gyakran járok vietnami étterembe (persze így sem elég gyakran, sajnos). Ezek közül többet meg is írtam már (lásd ezt, ezt, ezt vagy ezt a cikket), és bár többnyire elégedett voltam, az origót, a viszonyítási alapot sosem sikerült áthelyezni. Az első és máig meghatározó élmény a Hai Nam pho levese volt, amelyről azért tudjuk, hogy régen jobb volt, mint most. (És nem azért mondom ezt, mert egyébként régen minden jobb volt, hiszen nem volt az. Ez egy illúzió csupán, az ember elméje a múlt tapasztalatait elkerülhetetlenül megszépíti). A Hai Nam minősége romlott az elmúlt években, ezt nehéz lenne vitatni, ám még így is kimagaslónak nevezhető az ott kapható pho.

Az eddigi egyetlen vietnami étterem, amely értékelésem szerint képes volt megközelíteni a Hai Nam színvonalát, az a Em oi pho étterem a Keleti pályaudvartól nem messze. De ez is csak megközelítette az élményt, lepipálni nem tudta.

Kövess minket Facebookon, mert sok szuper éttermet fogunk még bemutatni.

Bátran kijelentem, hogy már nem a Hai Nam vezet nálam. A napokban volt alkalmam ellátogatni a Corvin negyedben található Madam Pho étterembe, amelyet már több phorajongó ismerősöm is ajánlott nekem. A sok jó ajánlás miatt eleve magasak voltak az elvárások, ám sikerült is ezeknek megfelelni, sőt, talán kissé túlteljesíteni azt.

Már maga a lokáció kiváló. A Corvin sétányt nehéz nem szeretni, még úgy is, hogy egyébként a belvárosban megítélésem szerint kevés keresnivalója lenne a lelketlen újépítésű háztömböknek (a véleményem erről a prágai cikkemben fejtettem ki kissé talán túlságosan is szabadszájúan). Budapest belvárosát a századfordulós polgári házak miatt szeretjük, amelyekből volt bőséggel ezen a területen is. Persze, értem én, hogy a felújításuk néhány emelet ráépítéssel nem lett volna gazdaságos, ráadásul a meglévő tömbök megtartása megnehezítette volna az ottlakók kitelepítését is, márpedig a dzsentrifikáció elkerülhetetlen velejárója egy városrész rehabilitálásának. Kövezzetek meg, de ezt így gondolom. Nem akarom túlnyújtani a rizstésztát, legyen bármennyire testidegen a Corvin sétány a belvárosban, ez a legjobb dolog, ami a középső 8-cal eddig valaha történt. Ha ilyen lenne az egész, azt hiszem, kiegyeznénk vele, polgári házak lerombolása ide vagy oda.

Maga a Madame Pho kiválóan illeszkedik a sétány hangulatába: modern, színes, igényes berendezés jellemzi, amelybe belefértek a tradicionális elemek is. A hangsúly az igényességen van, a tisztaságra és a rendezettségre nem lehet panasz. Sőt, már annyira igényes modernitás jellemzi, hogy akár kissé sterilnek is hathat, nekem legalábbis hiányzott belőle a meghittség, ami miatt egy étterembe igazán jó beülni. Persze ez még mindig sokkal jobb, mintha koszos, igénytelen lenne a hely, úgyhogy a fenti kritika erősen szubjektív, el tudom képzelni, hogy valaki szereti a hely hangulatát.

Összességében a komfortot nem tudom dicsérni, mert az fájóan hiányzik: a kis helyiségben közel vannak egymáshoz az asztalok, már a hátizsákomat is nehéz volt letenni. Ha az ajtó mellett tudsz helyet foglalni – ahogy nekem sikerült –, akkor a nyíló-záródó ajtón beszűrődő hideg lehet zavaró. Ám a legkényelmetlenebb az, hogy az asztalok közti szűk hely miatt az áthaladó embereket túl közel érzed magadhoz. Ez nem tetszett annyira, ám azt hozzá kell tennem, hogy a zsúfoltság autientikus ázsiai hangulatot kelt.

Mert ez a hely modernitása és a tömeges ázsiai díszítőelemek hiánya ellenére vérbeli ázsiai étterem: a felszolgálók is kivétel nélkül azok, némelyikük még magyarul sem ért. Ez egyébként jellemző a magyarországi vietnami éttermekre, és azt hiszem, ez a minimum, ami kell a hitelességhez. Ám ami a Madame Pho-ben átlagon felüli, az a kiszolgálás minősége: profi fiatalok dolgoznak itt, akik bár még csak véletlenül sem igyekeznek álcázott kedvességet erőltetni magukra, mégis udvariasak, és nem jellemző rájuk annyira az a megszokott távolságtartás, amely sok vietnami étterem személyzetének elengedhetetlen jellemzője (a Hai Nam például ebben élen jár). Látszik, hogy itt egy profi, szervezett csapattal van dolgunk, akik tökéletesen ellátják a feladatukat, ám ennél nem akarnak többek lenni. Mindig ott vannak, amikor kellenek, ám soha nincsenek ott, ha épp nincs rájuk szükség.

Ám nem a kiszolgálás profizmusa miatt kedveltem meg nagyon a helyzet, hanem az ételek minősége miatt, természetesen. Noha az evést nem pho-vel kezdtem, az ételek bemutatását mégis azzal fogom, a leves ugyanis egyszerűen zseniális volt. Amikor megkapom a pho-t, mindig előbb az ízesítetlen levébe kóstolok bele, most is így tettem. Azonnal éreztem, hogy remek levessel volt dolgom: erősen sós volt, kiválóan elvegyültek az alaplében a belefőzött zöldek, fűszerek, ám egyik íz sem volt tolakodó: a hangsúly az egyensúlyon volt. És ami szintén fontos: szinte egyáltalán nem volt édes. Ebben éreztem jobbnak a Hai Namnál (sajnálom, még mindig ehhez mérek minden pho-t, tíz évet nem lehet csak úgy kitörölni még trónfosztás esetén sem): ott néha megesik, hogy a koriander túlhangsúlyossá válik, és kiüt az alapléből.

Noha a lé remek volt, a pho számomra nem igazi a vietnami csípős paprikaszósz, fokhagyma és lime nélkül. És ehhez kapcsolódik a kritikám: kicsivel több fokhagyma és még egy fél lime elfért volna mellé, ízesítés után már egyértelműen a csípősségen volt a hangsúly, holott a savanyú ízből még bőven elfért volna bele.

A tészta állagára nem lehetett panaszom, kiválóan átfőtt, nem volt olyan gumiszerű, kemény, amit már nehéz harapni is, és amely sok vietnami étterem pho levesében megtalálható. A marhahús puhára volt főve, kiváló állaga és kellően semleges íze volt, így maradéktalan volt az elvárt pho-élmény, amikor a jól átfőtt húst a nagy adag tészta közé keveredve lapátolom be a számba az evőpálcikával, hogy aztán kanalazzak mellé egy kis lét. Mennyei volt. Ám sajnos a pho-átok itt is utolért: nagyon rosszul éreztem magam, amikor elfogyott. De hát ilyen az élet.

Amikor a csodás pho élményt átéltem, akkor már túl voltam egy erősen felejthető tavaszi tekercsen. Ennek az íze nem volt kiemelkedő, sőt, kifejezetten íztelen volt, a legtöbb tavaszi tekercs, amit vietnami éttermekben ettem, jobb volt. Emellett ettem még egy tápiókapudingot desszertnek, ám ez már inkább elvett az élményből, mint hozzáadott: a pudingot a kis műanyagdobozban az asztalom közepére tették, ebben sajnos nem köszönt vissza az az igényesség, ami egyébként a helyet jellemzi. Vérmes Ízvadász kollégával osztoztam az élményen, aki valamilyen wok tésztás ételt evett. Ezt nem kóstoltam, nem tudok róla nyilatkozni, de a képet beteszem ide. (Egyébként a kollégát rendszeresen zaklatom vele, hogy írjon már végre valamit a blogra, de látva, hogy egy ilyen kiváló pho-t kínáló helyen képes woktésztát enni, talán jobb is, hogy egyoldalúan nyugdíjazta magát.)

Az árak átlagosak, ami azt jelenti, hogy kurva magasak. A phoért, tavaszi tekercsért, Vérmes Ízvadász indokolatlanul kiválasztott tésztájáért és tápiókapudingért borravalóval együtt 9000-et fizettem. Nem kevés, de megérte, bár legközelebb csak pho-t fogok enni. Azt viszont biztosan fogok, mivel ez lett a kedvenc vietnami éttermem, ahova egészen biztosan visszatérek hamarosan.

Ha tetszett ez az írás, kövess minket Facebookon és Instán is. Ne maradj le semmiről!

 Fotó: Ínyenc Fenevad