Már rég kiszúrtam magamnak a Damjanich és a Bajza utca sarkán található Pizza da Sergio nevű olasz helyet, mert arra járva többször is láttam, hogy a pizza egészen pofás. Az étlap is kifejezetten ígéretes volt, a tésztaételek kínálata például pont olyan volt, mint egy római trattoriában. Idő kérdése volt, mikor próbálom ki a helyet. Erre a múlt héten került végül sor, de azt kell mondanom sajnos, hogy többé biztosan nem megyek oda. Összességében az ételek nem voltak borzalmasak, de mivel ritkán ülök be ilyen nagy várakozással itthon egy olasz étterembe, a csalódás is ritka nagy volt. Szubjektív értékelés következik.

Hiába fogadtam meg sokmilliószor magamnak, ismét elkövettem azt a hibát, hogy beültem itthon egy olasz étterembe. Számtalanszor megesett, hogy ismerősök, kollégák, barátok ajánlására kipróbáltam egy olaszt, ami „aztán tényleg autentikus és nagyon jó hely!”, hogy végül mindig belássam: a Magyarországon élő olasz barátaimnak van igaza, akiktől hiába kérek tanácsot tényleg jó olasz étteremre Budapesten, sosem kapok egy tippet sem. Ők nem kísérleteznek, ők maguknak főzik. Én is így szoktam.

Szó se róla, pizzából már egészen jókat lehet enni Budapesten, nem is egy helyen. Gyorsan fejlődik a magyar pizzakultúra, egyre több helyen lehet olyan nápolyi pizzát kapni, ami megkapná az Unesco által levédetett „pizza vera” minősítést is. A tésztával azonban más a helyzet: ezen a téren valahogy az itthon működő olasz éttermek többsége nem akarja lerázni magáról azt a szemléletet, hogy a hazai közönség ízlésének próbáljon megfelelni. Pedig mi, magyarok sem azért faljuk előszeretettel a tésztaételeket itáliai nyaralásunk során, mert a mi szájízünkre szabják (persze kint is, főleg északon, vannak ilyen turistákat kiszolgáló éttermek, ahol nem okoz szívbajt a szakácsnak, ha tejszínt tesz a carbonarába, vagy bolognai spagettit kínál első helyen az étlapon. Dante poklának tüze tisztítsa meg őket!). Hányszor megesett már, hogy a túlárazott, a magyar felső középosztályra belőtt olasz étterem étlapján az olasz zászlócska alatti leírásban láttam a carbonara összetevői között, hogy tejszín. Külön posztot érdemelne maga a carbonara és az olaszok speciális kapcsolata ezzel az étellel, de nem ez a mostani bejegyzés tárgya. Aki át akarja érezni, annak itt ez a másfél perces videó olasz nyelven, angol felirattal (Forma 1 rajongóknak is kötelező).

És akkor jött egy új reménység

Ebből a helyi olasz éttermekkel szembeni közönyömből rángatott ki egy jó félórára (talán több is volt az) a da Sergio étterem a Damjanich-Bajza sarkán (konkrétan a sarki épület). Régen is láttam már, hogy a pizzák itt elég jól néznek ki, és amikor megnéztem az étlapot, pont azt kaptam, amit vártam, és amit Romában vagy bármelyik autentikus olaszországi étteremben kaptam volna: kevés tésztaétel, de azok egytől egyig mind autentikusak. Mert aki volt már Olaszországban igazi étteremben, ami a helyeikre lő, az láthatta, hogy a tésztakínálatot az éttermek nem viszik túlzásba. 5-6 fogás van az étlapon a tészták között, a kevesebb több elve alapján. Azok viszont nagyon prímák! Az olaszok elég konzervatív nép, ha főzésről van szó, így általában maximálisan tiszteletben tartják a nemzeti vagy regionális ételeket.

Legyen szó akár pozitív éttermi élményről, vagy nagy csalódásról, mi mindent megosztunk veletek! Kövessetek minket Facebookon is!

Pont ezt láttam a nevezett étterem étlapján is: aglio e olio (ami minden olasz étlap elmaradhatatlan eleme, és egyszerűsége mellett nagyszerű, az anyaországban nagyon népszerű), penne all’arrabbiata, rigatoni all’amatriciana, carbonara spagetti (pont azokkal az összetevőkkel, amivel kell). Nem volt viszont bolognai spagetti, de volt tagliatelle al ragú, ami a bolognai spagetti autentikus, Emilia Romagnában fogyasztott eredetije, és még volt gnocchi alla sorrentina is. Bravo! Sem kevesebb, sem több. Ez a tésztaválaszték pont arra utalt, hogy a hely üzemeltetője ismeri az olasz tésztaételeket. Már megért nekem egy próbát.

Sorban jöttek a csalódáskeltő események

De akkor itt véget is értek a pozitívumok, és egymást követték a kiábrándító, felháborító és megmosolyogtató események. Maradjunk még az étlapnál. Az már gyanús volt, hogy tésztán, pizzán, salátán és levesen kívül nincs más. Oké, tudjuk, a külföldiek az olasz konyhára gondolva pizzát és tésztákat látnak maguk előtt, és Olaszországban is egyre az dívik manapság, hogy az ember csak primót (azaz első fogást, leginkább tésztát) vagy tipikus egyfogásos ételeket (pizzát, ragukat stb.) fogyaszt. De ettől függetlenül egy klasszikus olasz vacsora elmaradhat eleme a secondo, azaz a második fogás, amely során a tésztaételt valamilyen könnyed második fogás, legtöbbször hús, hal vagy sajt és zöld köret követ. A Pizza da Sergióban egyszerűen nem volt második fogás az étlapon, vagyis amennyiben egy olasz család ide térne be egy igazi nagyvacsorára (úgy este 9-10 felé, ahogy arrafelé szokás), már csalódott lenne. De ez a kisebbik baj, elvégre Magyarországon vagyunk, ugye.

A második, immár sokkal zavaróbb probléma a kiszolgálással volt. Amikor leültünk, nem akartak észrevenni minket: vagy 10 percet vártunk, mire kijött a pincér, de úgy, hogy előtte a kollégája már megtartotta a cigiszünetet mellettünk. Nincs ezzel baj, mindenkinek jár a szünet, de ezt megtehette volna a rendelés felvétele után is. Nem kapitális hiba, de ez volt az első jele a profizmus hiányának. Aztán jött a többi jel: a pincérlány megjelenése után hetykén odadobta az étlapot az asztalunkra, és miután hosszú percekig nem jelent meg, az étlap bemutatása után egy perccel már vette volna fel az ételrendelést. Modortalannak egyébként nem mondanám a pincért, egyszerűen csak látványosan életunt volt, és amikor a rendelés felvétele után leejtette az étlapokat, hangosan bazdmegolt egyet, ami cseppet sem elegáns egy pincértől ilyen helyzetben.

De még ez sem lett volna akkora baj, én legalábbis megengedő vagyok, ilyen apróságok nem tudják elrontani az éttermezés élményét. Sokkal rosszabb volt az, hogy legalább fél órát kellett várunk az ételekre, ami egy capricciosa pizza és egy rigatoni all’amatriciana volt. Egyik sem olyan fogás, amit fél órát kell főzni. Persze semmi gond nem lett volna ezzel, ha az ételek annyira szuperre sikerülnek, hogy a végén azt mondjuk: na, ezért megérte várni. De nem érte meg.

A pizza jó, de a tészta értékelhetetlen

Margherita vagy marinara pizzával csak azokon a helyeken érdemes kísérletezni, ahol tudva levő, hogy adottak hozzá a feltételek (a megfelelő kialakítású, tölgyfával felfűtött kemence, eredeti san marzano paradicsom stb.). A Pizza da Sergio pizzái nem az eredeti nápolyi irányvonalat követik, ettől függetlenül viszont abszolút nem tűnnének ki a sorból Olaszországban sem. Nehéz megragadni, hogy mi az az olasz pizza, nem is nagyon érdemes erre a definícióra energiát áldozni, mert például amit Rómában pizzának neveznek, azért egy nem római olasz egy más nemzet szakácsát már képzeletben lámpavasra akasztaná. Ha egy pizza tésztája kellően vékony, a paradicsomszósz nem tartalmaz semmi nem beleillőt (azaz olívaolajon és són kívül bármit), a tészta megfelelő állagú, és a feltétek variációja is az Itáliában bevett kombinációkat követi (azaz nem „hawaii”, meg „ungherese”), akkor már azt mondhatjuk rá, hogy ez bizony olasz stílusú pizza. Persze nem nápolyi, amelynek valóban szigorú követelményei vannak mind az összetevőkre, mind az elkészítésre vonatkozóan, és amellyel egyik régió utánzata sem tud versenyre kelni. Az igazi pizzarajongók szemében azért a nápolyi eredeti az igazi és egyetlen pizza.

A da Sergio pizzája, legalábbis amit én kóstoltam, rendben volt. Sőt, ez a capricciosa egészen finom volt: jó arányban voltak rajta az összetevők, nem volt túlságosan megpakolva, de semmi nem hiányzott róla. Kiemelkedőnek nem mondanám, mert azért hasonló minőségű pizzákat már lehet találni ebben a kategóriában (ismétlem, nem a nápolyi etalonról van szó), de mindenképp átlagon felülinek mondanám.

A baj nem is ezzel volt, hanem a tésztával. Bevallom, ebben kissé én is ludas vagyok: ha tüzetesebben megnéztem volna az étlapot és minden tészta összetevőjét, akkor már azonnal láttam volna, hogy a hely tésztái valójában nem olyan autentikusak, mint első blikkre tűnik, és akkor nagy valószínűséggel épp úgy elmentem volna a hely mellett, mint ahogy azt a többi „olasszal” teszem. Az amatriciánában ugyanis hagyma volt. Lilahagyma. Hogy ez miért baj? Először is azért, mert – ahogy már említettem – az olaszok szuperkonzervatívak, ha tésztaételek receptjeiről van szó. Az amatriceiek pedig még a szuperkonzervatívnál is konzervatívabbak, és a városuk elleni támadásnak élik meg, ha valaki meggyalázza az ő receptjüket (bár szegényeknek a földrengés utáni helyreállítás éveiben biztosan nem ez a legfőbb gondjuk).

Legjobb példa erre, amikor a város polgármestere az önkormányzat közösségi oldalán határolódott el egy ismert olasz séftől, aki fokhagymát mert főzni a szószba, a kommentelők pedig egyenesen véget vetettek volna a „sztárséf” létezésének. Nevethettek rajta, de higgyétek el, én az amatriceiekkel vagyok! Egyébként sincs jó véleményem a médiában túlhajtott sztárszakácsokról, az egyik (véleményem szerint erősen érdemtelenül) felkapott gasztroblogger például oregánóval öli meg az amatriciana lelkét (mert az eredeti recept sosem jó, ugye, egy kis csavar mindig kell, nehogymár az amatriceiek tudják jobban), és még a polgármester által is bűnnek titulált fokhagymát is beleteszi, hogy a minden alázatot nélkülöző, kapkodó elkészítési módról ne is beszéljünk. Sokszor elmondtam már az olasz tészták kapcsán, de most is elmondom: ha főzni akartok, csak olasz receptekből dolgozzatok! A youtube-on már van egészen klassz felirat, ha nem érted az olaszt, és a kifejezetten buta Google translate az összetevőket azért le tudja fordítani.

Vagy kövess be minket, mert mi néha hozunk nektek recepteket is, nem ritkán eredeti olasz tésztaételek receptjeit. Ne maradj le róluk!

Na de térjünk vissza a mi Sergiónkhoz, mert nemcsak a tésztán ott éktelenkedő lilahagyma volt vele a baj. Az ember elnézi azt is, hogy az amatricianába nem igazi amatricei szalonna kerül (pedig elméletileg csak úgy lehetne amatriciánának nevezni a fogást), ha nem ehetetlenül gyenge a helyette választott szalonna minősége. A szósz nem állt össze eléggé, híg volt és íztelen. És ami a legnagyobb baj: a tészta menthetetlenül túlfőtt, de annyira, hogy már a tányéron meg volt repedve. Ezt még a legautentikusabban, legprofibban elkészített amatriciana szósz sem mentette volna meg. És mindennek a tetejébe képesek voltak a sajton is spórolni: őszintén megmondom, hogy az a neutrális ízű, gyenge minőségű, leginkább a legolcsóbb, száraz mozzarellákra vagy a 100%-ban íztelen „randomtrappistákra” hajazó ízű sajtról mind a mai napig nem tudom, mi volt. Azt viszont tudom, mi nem volt: pecorino, parmigiano, de még grana padano sem, amit a legtöbb olasz helyen parmigiano helyett adnak, mert árban jóval soványabb (és ízben is, de azért bőven jobb, mint bármilyen, még olcsóbb helyettesítő sajt). Meg akartam kérdezni, milyen sajt volt, de mivel a pincér ismét nem tűnt fel, bementem és fizettem. Meg sem néztem, hogy mennyit, mert nem akartam, hogy fájjon a szívem. Az ételek egyébként 2000-3000 forint körül mozogtak, de bármennyi is volt a végösszeg, nekem nem érte meg.

A Kedves Olvasók egy része biztosan azt gondolja, hogy fentebb most egy túlmozgásos italomán sznob kritizál egy éttermet azért, mert az nem felelt meg az autentikus olasz receptek minden követelményének. Kétségkívül van ebben igazság, de a Kedves Olvasók egy részének megnyugtatásául írom: minden identitásbeli kérdés figyelmen kívül hagyása mellett is azt mondom, hogy ez az amatriciana egyszerűen nem volt finom. Ha tényleg rajongasz az olasz ételekért, akkor én személyesen nem javaslom neked a helyet, ha pedig mégis kipróbálnád, akkor azt javaslom, pizzát válassz, mert azzal tényleg nem volt gond, sőt, egészen jó volt. Talán nem kéne a tésztákat erőltetnie a helynek, ha már egyszer úgyis az a neve, hogy Pizza da Sergio.

Fotó: Ínyenc Fenevad