Szerencsére a Margitszigetet egyelőre nem lepték el a vendéglátóhelyek, levonna a hely varázsából, lássuk be. Az ott levő néhány étterem között viszont vannak egészen jók is. A most bemutatott hely sem lenne rossz igazából, de mégsem az ételek minősége lesz az, amiről emlékezni fogunk rá. A hely dolgozóinak ugyanis egyszer sem sikerült azt elkészíteniük, amit rendeltünk – és nem mi voltunk az egyetlenek.

Nincs sok választási lehetőségünk, ha a Margitszigeten akarunk étkezni, mert bizony nincs olyan sok étterem a helyszínen. Mint ahogy a bevezetőben is írtam, ez engem annyira nem zavar, nem is nagy a probléma, ha a hely hangulatát a mesterséges természetközeliség uralja. A meglévő éttermek viszont egészen jók, cserébe nem annyira olcsók – ha valami büfé jellegű ételre vágyunk, akkor leginkább a Stég jöhet szóba, legalábbis ami a Margit-híd felőli oldalt illeti. Mi is ide tértünk be, nem is egyszer, hogy belekóstoljunk – az egyébként ígéretes – kínálatba.

Még mielőtt rátérek a kínálatra, illik kicsit írnom a helyről is. A Margitsziget már magában garantálja a hangulatot, a környező helyekhez képest viszont a Stég talán egy kicsit fapados. De ez abszolút nem jelent problémát, nagyon jól áll neki, a fenti részről a kilátás se rossz, de a legtöbb asztal a sétány melletti résznél található. Egészen takaros, pofás kis hely, semmi extra, de egy laza sörözéshez, kajáláshoz ideális. Egyébként nem olyan nagy, mint a két szomszédja, de legalább olyan népszerű – amikor ott voltunk, mindig sorba kellett állni.

Nem követsz még minket Facebookon? Kattins és lájkolj minket, hogy azonnal értesülj legfrissebb beszámolóinkról!

A kínálat valóban egészen érdekes, vannak kifejezetten izgalmas fogások is. Alapvetően három fajta ételből lehet választani: lángos, hamburger és lepény. Első alkalommal mi az utóbbit akartuk kipróbálni, mert azt tűnt a legkülönlegesebbnek. Egészen felkeltette az érdeklődésem a libamájas-hagymalekváros lepény. Szeretem a libamájat (már ha kellően tömött libamájról van szó – sajnos, teszem hozzá, mert mire olyan finom lesz a libamáj, ahogy szeretjük, addigra a szegény állat nem kevés szenvedésen esett át. Zárójel vége), szeretem a hagymalekvárt, a kettő kombinációja általában be szokott válni. Rápörögtem, az az igazság.

Megmondom őszintén, arra számítottam, hogy majd egy kevés libamájat kapok, de ez rendben is van valahol, hiszen elég drága alapanyagról van szó, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy semennyi libamájat nem fogok aznap enni. A libamájas hagymalekváros helyett ugyanis spenótos-fetás lepényt kaptam.

Nem én voltam az egyetlen, Zabos Muffin kollégám extra lepényt kért, amiben tejföl, uborka, sonka, bacon, sajt és hagyma van – elméletben, mert az övében csak sonka volt és sajt, egy kis nyamvadt uborkával. Sonka, sajt, uborka – pont az, ami az étlapon sonkás-sajtos lepényként szerepelt, azaz mindkettőnk lepényét felcserélték. Tuti, hogy nem mi hoztunk el rossz tálat (a hely ugyanis pultnál előre fizetős, és később kell átvenni), csipogóval jeleztek ugyanis nekünk, és a tálca mellé pakolt blokkon a mi rendelésünk volt.

De persze a baki csak akkor derült ki, amikor spenótra haraptam libamáj helyett. Hát mit mondjak, nem voltam boldog. De úgy döntöttünk, lenyeljük a békát – egyrészt azért, mert csak bekapni mentünk valamit oda gyorsan, másrészt meg azért, mert a mi lepényeink alapján nem számítottunk semmi nagy dobásra. A lepények egyébként finomak voltak, egészen jó volt a fetás-spenótos is, de azért hatalmas attrakciónak nem nevezném. A lepények maguk pedig elég kicsik és érdekes módon a sült krumplit sem vitték túlzásba. Pedig most kifejezetten nem bántam volna, ha azzal a klasszikus trükkel élnek a szakácsok, hogy a krumplival lakatják jól az embert. Itt most éhes maradtam, az az igazság.

Szóval annyira nem bántam, hogy végül nem részesültem a libamájas történetből, de azért szívesen megkóstoltam volna, ha már ilyen érdekes ételt is bevettek a kínálatba. De istenem, mindenki hibázik, miért ne hibázhatna a szakács is egyszer, nem igaz?

De van ám tovább is. A mellettünk ülő család három lángost rendelt – egy sajtos-tejfölöst, egy csak sajtost, és egy tejfölöst. Akkor még ott emlékeztem is erre, mert előttünk kérték ki. A sajtos-tejlfölös és a csak sajtos rendben is volt, de a tejfölös helyett simát kaptak. Azaz két egymást követő rendelést is sikerült elrontania a személyzetnek. Ők sem reklamáltak, ami amúgy szerintem nem épp okos dolog – az ember azt kapja, amiért fizetett, ha mást tesznek elé, joga van azt nem elfogyasztani, és kicseréltetni arra, amit megvett. Persze ez már akkor is szívás, ha soron kívül kicserélik az ételt, mert valamennyit várni kell (és ugye ott van a bosszúság is). Szóval mindenkit arra biztatok, hogy ilyen esetben csak akkor ne cseréltessétek ki, ha közben meggondoltátok magatokat. Egyébként igen.

Gyakran leírom, hogy a negatív kritikák során mindig felmerül bennem: nem lehet, hogy az adott helynek csak épp rossz napja volt, és ha máskor megyek, egészen más élménnyel távoztam volna? Ez ugye egy látogatás során sosem derül ki. De ott van ellenérvként, hogy bizony a vendég, ha betér, akkor jót akar enni, és nem fogadja el érvként, hogy a szakácsnak rossz napja volt. Ilyen ez a szakma, nincs bocsánat.

Csakhogy a Stégre még egyszer visszamentem, és ha azt nem teszem meg, akkor ez a bejegyzés sem született volna meg. Nem voltam túlzottan éhes, így Édes Harapás kollégámmal, aki a blogra a tortarecepteket szokta írni, már amikor épp kedve van sütni (szegénynek én találtam ki ezt a hülye nevet), ketten ettünk egy lángost. Mivel ő nem szereti a tejfölt, így az egyik felére csak sajtot kértünk, nekem meg jöhetett a sajtos tejfölös. Szinte mintaszerű volt a tévedés, annyira adta magát: a sajtos-tejfölöst eltalálták, de a tésztakorong másik fele végig volt kenve tejföllel, és egy kurva szem sajt sem volt rajta. Bevallom, a korábbi tapasztalat miatt elég jót nevettem a dolgon, de ezúttal visszacseréltem, mert a kolléga nem eszi meg a tejfölt. Vissza is cserélték minden gond nélkül, elnézést kértek, még várnom sem kellett (mondjuk a lepényeknél ez biztosan nem lett volna így).

Nem tudom, mennyire általános jelenség ez, nekem ez a két tapasztalatom van a hellyel. Ha esetleg ti is tapasztaltatok hasonlót, vagy épp az ellenkezőjét, dobjatok egy kommentet a poszt alá Facebookon, segít majd eldönteni, hogy tényleg ennyire rohadt véletlen volt-e ez a két eset. Egyébként nem vagyok ám mérges, se csalódott, mert egyik alkalommal sem életem vacsoráját terveztem ott elkölteni, és a Stég nem is ezt kínálja. A sör mellé lehet egy jót enni, és ha valaki azt kapja, amit kért, szerintem összességében elégedett lehet vele. Külön kiemelném a nutellás lángos falatokat, azok egészen szexik, de nekem ennyi szénhidrátot együtt nem vesz be a szervezetem.

Ha egy mondatban kéne jellemezni a helyet magát, a tévedések ellenére is azt mondanám bárkinek, hogy nyugodtan próbálja ki, mert bármit ettünk ott eddig, mind teljesen rendben volt - és azért lássuk be, ez nem kis bravúr ahhoz képest, hogy egyszer sem azt kaptam, amit kértem.

Fotó: Ínyenc Fenevad